Radikális változásokat hozott Japánban Meidzsi császár uralma

112 éve, 1912. július 30-án hunyt el 45 év uralkodás után Meidzsi japán császár, a szigetország 19. századi „nyitásának” és modernizálásának levezénylője, a feudális államból a 20. század elejére számottevő ázsiai hatalmat kovácsoló uralkodó. Miután megdöntötte az országot 1600 óta irányító Tokugava család hatalmát (ez volt az úgynevezett Meidzsi-restauráció), ő lett a 14. század óta az első császár, aki maga gyakorolta isteninek tekintett hatalmát.

Nevek és korszakok

A „Nagy”, illetve „Jó” jelzőkkel is illetett császárt posztumusz nevén szokás Meidzsiként emlegetni, különösen Japánban – ő maga életében a Mucuhito nevet használta, ifjúkorában, hercegként pedig Szacsinak nevezték.

A Meidzsi („felvilágosult kormányzás”) eredetileg a korszaknevet jelölte, amelyet uralkodásának jelölésére választott – a korszaknév és a posztumusz név az ő halála óta egyezik a japán császárok sorában.

1852. november 3-án született Kiotó császári fővárosban Kómei császár és ágyasa, Nakajama Josiko gyermekeként. Mivel a korabeli japán kultúrában a szülést „szennyező” folyamatnak tekintették, a császári hercegek születésének körülményei szöges ellentétben álltak az európai udvarokban megszokottakkal: Szacsi herceg anyai nagyapja birtokán, egy kis épületben jött a világra, a császári palotakomplexumon kívül.

A herceg ifjúkoráról keveset tudni: életének ezen szakasza jobbára későbbi leírásokból ismert, ezek gyakran ellentmondanak egymásnak. Egyes beszámolók szerint a herceg a kezdetektől fogva életerős, másokat uraló személyiség volt, és kimondottan tehetséges a szumóban, más források azt állítják, törékeny volt és gyakran betegeskedett, a tűzfegyverek dörejétől pedig rendszerint eszméletét vesztette.

Annyi biztos, hogy a császári vérvonal súlyos belterjessége (Meidzsi szülei és korábbi felmenői is különböző mértékben rokonok voltak) több veleszületett rendellenességet is eredményezett a hercegben, amelyek az idő múlásával egyre nehezebbé tették életét.

Kevesebb mint egy évvel születése után hajózott be Matthew Perry amerikai admirális híres hajóhadával (amelyet a japánok csak „fekete hajókként” emlegettek), hogy a modern amerikai haditengerészet fenyegetésével rábírja az elmaradott, a világtól 250 éve elzárkózó szigetországot a kereskedelemre.

A látogatást követő időszakban Japán több nagyhatalommal is úgynevezett „egyenlőtlen szerződést” kötött, amelynek keretében a külföldiek különleges kiváltságokkal végezhettek kereskedelmi tevékenységet Japánban.

A szamuráj osztály, azaz a nemesség tagjai egyre elégedetlenebbek voltak e helyzettel: eleinte a külföldiek kiűzését, majd az ország modernizálását kezdték pártolni, és a sógunátus (bakufu) intézményében látták meg az ország bajainak forrását.

Elkerülhetetlen változás

Az 1860-as évek folyamán a sógun, Tokugava Iemocsi óvatosan igyekezett egyensúlyozni a harcias szamurájok és a lényegesen fejlettebb katonai erővel megtámogatott külföldiek érdekei között, mígnem 1866-os halálát követően fia, Josinobu lépett a helyére a modernizálás szándékával. A több alkalommal is nyílt lázadásba átcsapó feszültségen az új sógun nem tudott úrrá lenni, 1867 januárjában pedig a helyzet tovább romlott a nagybeteg Kómei császár halálával.

Az ekkor már felnőtt nevén, Mucuhitóként tisztelt herceg még klasszikus tanulmányait folytatta, amelyek nem tartalmaztak politikai képzést – lévén a császárság évszázadok óta csupán formális, már-már szakrális pozíció. 1867 végén aztán Josinobu benyújtotta lemondását, 1868 januárjában pedig a 15 éves császár átvette a hatalmat.

Habár a sógun maga mondott le, a sóguni kormányzat, a bakufu ellenállt a változásoknak, és a polgárháborús helyzet egészen 1869-ig, a sóguni rend híveinek teljes vereségéig kitartott.

Az 1868. áprilisi „ötcikkelyes esküben” a császár új, demokratikus államberendezkedés mellett tett hitet. Szeptemberben bejelentette Edo városának (a sógun udvarának addigi helye) névváltoztatását Tokióra, azaz „keleti fővárosra”, október 15-én pedig formális megkoronázására is sor került Kiotóban (maga a császári főváros csupán 1889-ben került át Tokióba).

Koronázásakor jelentette be a „nengó”, azaz új korszak megnevezését, a Meidzsi-korszak kezdetét is. A Meidzsi-korszak óta él azon szokás is, mely szerint egy császár uralma egyetlen korszakot jelöl – korábban ebben is akadtak változások, az uralkodók több korszakot is bejelenthettek uralmuk során. A korábbi császárokkal szemben Meidzsi valóban jelen volt a kormány ülésein és részt vett a napi politikában, bár ő maga továbbra is csak a legritkább esetekben szólalt fel.

A sógunátus helyét az úgynevezett államtanács vette át, amelyben három főminiszter vezette a kormányt, e rendszer az 1880-as évektől változott fokozatosan nyugatiasabb mintájúra.

A császár hatalmának visszavételével egyúttal azt is kijelentette, hogy a nagybirtokosoktól, azaz a daimjóktól „visszaveszi” földjeiket. A 280 nagybirtokot 1871-ben 72 prefektúrába rendezték át. A hajdani daimjókat korábbi bevételeik tíz százalékával kárpótolták évente, és kötelező volt Tokióba költözniük – többségük teljességgel visszavonult a politikától.

Új hatalom Ázsiában

A központosítást nagyfokú modernizálás kísérte nemcsak a politikában, de a tudomány, az ipar és – különösen – a haderőfejlesztés terén. A Meidzsi-korszak jellegzetességei a világszerte megjelenő diplomaták és megfigyelők, akik segítségével a kor nagyhatalmaitól a legjobbnak talált példákat vette át a hozzájuk felzárkózni igyekvő szigetország.

A gyors léptékű iparosítás egyúttal lehetővé tette és meg is követelte a hasonlóan nagyfokú infrastruktúra-fejlesztést is. Az épülő gyárak, kikötők és öntődék a jó kapcsolatokkal rendelkező vállalkozókhoz kerültek, a hazai tulajdonú ipar nyugati felszereléssel fejlődött tovább, olcsó termékei pedig versenyképesnek bizonyultak a nemzetközi piacon is. Az iparosodás meghozta a növekvő városiasodást is, a lakosság számottevő része költözött vidékről a városokba, amit megkönnyített a korábbi szigorú, kasztrendszerszerű társadalmi berendezkedés hivatalos eltörlése is.

A nagy reformlendület ellenére korántsem lehet valódi demokráciáról beszélni a Meidzsi-korszakban: az 1889-től érvényes új alkotmány ugyan létrehozta az országgyűlést, azonban a szerv aligha bírt valódi hatalommal. A Meidzsi-kori Japán egyfajta oligarchiának tekinthető, amelyben a „jól helyezkedő”, a belharcok során a bakufuval szemben a császár oldalára álló szamurájok és daimjók kezébe került át a hatalom.

Japán átalakulásának egyik mérföldkövét jelölte az 1895-1896-os kínai–japán háború, amelyben „bemutatkozott” az új, modern tűzfegyverekkel felszerelt sorkatonákon alapuló japán haderő, majd pedig 1904-1905-ben az orosz–japán háború, amelyben egy európai hatalom volt kénytelen visszavonulót fújni a szárnyait bontogató modern ázsiai birodalommal szemben.

Az általa fémjelzett korszak hatalmas átalakulásai ellenére maga Meidzsi császár meglehetősen rejtélyes alakja a japán történelemnek: édesapjával ellentétben nem írt leveleket, naplót sem vezetett, és csupán néhány alkalommal állt a korban egyre jobban elterjedő fényképezőgép elé. Sok szempontból megkérdőjelezhető, mennyire játszott közvetlen szerepet országa átalakulásában, és mennyiben volt inkább passzív szemlélője az eseményeknek.

A számos különféle betegségben (cukorbetegség, vesegyulladás, gyomor-bélhurut) szenvedő uralkodóval végül az ezek kombinációjából kialakuló urémia, azaz húgyvérűség végzett 59 éves korában. Bár sok korabeli európai uralkodó élt ennél jóval tovább, az addigi japán császárok sorában Meidzsi kimondottan hosszú életűnek számított – elődei közül sokan a negyvenes éveiket sem érték meg.

Utóda a szintén igen törékeny egészségű Taisó (személyes nevén Josihito) lett, Meidzsi gyermekei közül az egyetlen, aki megérte a felnőttkort.