Nők a harcmezőkön: a kardforgató amazonok legendái 

A háborúba vonuló nők gondolata évszázadok óta zavarba ejti a férfiakat. Bár számos történelmi példát ismerünk, a jelenséget továbbra is jellemzően elvontnak és rendhagyónak tekintik. Még ma is, amikor a nemek közti egyenlőség már túlnyomórészt elfogadottá vált, a harcos nőket sokszor furcsának, rendellenesnek állítják be, mintha a gondoskodásra teremtett nők hadba vonulása a természet rendje ellen való lenne. Csakhogy olyan sok példát ismerünk arra, amikor a természet ezen rendjét figyelmen kívül hagyták, hogy azok még egy átfogó, egységes magyarázatot sem tesznek lehetővé. Földrajzilag, társadalmilag és technológiailag annyira széles skálán mozognak, hogy a nemük kivételével semmi nem köti össze például a nomád szarmata nőket a 11. századi spanyolországi muszlim női íjászok elitalakulatával.

Ókori kardforgatók

Egy csak nőkből álló harcos nép: az ötlet rabul ejtette az ókori írók képzeletét, és az amazonok formájában öltött testet. Különösen érdekes, hogy az elmúlt években a mitikus ábránd valós alátámasztást is kapott, amikor régészek női harcosok sírjait azonosították a szkíták és a szarmaták ősi földjén, a Fekete-tenger környékén. A sírokban nyugvó nők nem csupán fegyvereikkel tértek örök nyugalomra, de maradványaikon csatában szerzett sebek kétségbevonhatatlan nyomait is megtalálták.

Nem egyedül a szkíta törzsekből ismerjük női harcosok csoportjait. Görögországban, ahol a nemi szerepek különösen polarizáltak voltak, Pauszaniasz írta le a spártai Kleomenész király történetét, aki látványos győzelmet aratott Argosz fölött. Amikor azonban bevonult az üresnek hitt városba, váratlanul erős ellenállásba ütközött, amit a helyi asszonyok vezettek: „Amikor a spártaiak megérkeztek, a nők nem rémültek meg csatakiáltásuktól, hanem állták a sarat és vitézül küzdöttek.” (II. 20. 9.)

A római korban a történetírókat lenyűgözték a seregeikkel szembeszálló „barbár” törzsek, és különösképpen a köztük lévő nők. Egy parancsnok, Sextus Junius Britus az i. e. 2. századi Spanyolországban harcolva „együtt látta harcolni és meghalni a nőket a férfiakkal, olyan bátorsággal, hogy még csak fel sem kiáltottak a mészárlás közepette” (Appianosz: Ibéria története, 12. 71.).

A korszak női harcosait nem csupán bátorként, de igen hatékonyként is jellemezték. Hasonló problémával szembesült a germán törzsekkel való találkozásakor a híres tábornok, Marius is: „kezükben karddal és harci bárddal a nők szálltak szembe velük rettenetes fogcsikorgatással és dühvel. Az üldözőkre mint ellenségükre, az üldözöttekre mint árulóikra támadtak, a harcolók közé vetették magukat, puszta kézzel estek neki a római katonák pajzsának, kezükből akarták kicsavarni a kardot, és föl sem vették, hogy sebeket és szúrásokat kaptak testükre, végső leheletükig nem tört meg a bátorságuk.” (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok – Caius Marius, 19.)

Emellett a korban gyakran olvashatunk kiemelkedő női harcosokról is, mint például Artemisziáról, a görög királynőről, aki I. Xerxész flottaparancsnokaként bátran harcolt több tengeri ütközetben, többek között Szalamisznál is; vagy Boudicáról, az icenusok nevű kelta törzs uralkodójáról, aki véres lázadásban vezette népét a rómaiak ellen.

Számos más nő is megérdemli, hogy színes és eseménydús életének emlékét megőrizzük. Ilyen Tomürisz, a masszageta törzs királynője, aki az i. e. 6. században csatában győzte le Nagy Küroszt, az Óperzsa Birodalom alapítóját: „Ekkor Tomürisz embervérrel töltetett meg egy tömlőt, megkerestette az elesett perzsák között Kürosz holttestét, s amikor megtalálta, belemerítette a fejét a tömlőbe, s a holttest meggyalázása után így szólt: »Bár élek és győztem, mégis megöltél engem, mert fiamat csellel elfogtad, ezért, ahogy megígértem, kielégítem vérszomjadat!«” (Hérodotosz: A görög–perzsa háború, I. 214.)

Középkori fegyveresek

A nők szilárdan jelen voltak a kora középkori hadviselésben, olyannyira, hogy két 13. századi szerző, Luccai Bertalan (1236 körül – 1327) és Római Aegidius (1243 körül – 1316) heves vitát folytatott róluk. Minden oldalról megvizsgálták a kérdést, áttekintve a női „biológiát”, a természetből vett precedenseket, a történelmi példákat, majd a várható végkövetkeztetésre jutva határozottan ellenezték a nők háborús részvételét.

A vita és elemzés oka látványos és egyértelmű: a történelemkönyvek lapjai tele vannak női harcosokkal. A fenti két szerző korát megelőzően számos ilyen csoportról vannak ismereteink: a pliszkai csatába (811) vonuló nőkről, a félig történelmi skandináv skjaldmærekről (shield-maiden, szó szerint „pajzs-hajadon”), vagy a spanyol–katalán Fejszerend (1149), amelybe a Tortosát védelmező nőket vették fel. De még szembetűnőbbek azon nők, akik egymagukban vonultak hadba.

Bár Jeanne d’Arc a leghíresebb példa, valójában nincs bizonyítékunk arra, hogy valóban harcolt volna: inspiráló személyiség volt, de harcosnak nevezni őt túlzás lenne. Hasonló alak jelenik meg Numidia 7. századi történelmében Dihja al-Kahina képében (címe „papnőt” vagy „jövendőmondót” jelent), aki az Észak-Afrikát bekebelező arab hódítással szegült szembe. Győzelmei legendásak voltak, korának muszlim történetírói is csodálattal számoltak be róluk.

Nem kizárólag a vallási buzgalom emelt fel nagy női vezéreket. A korszak nagyívű stratégiai gondolkodói közé tartozott Angliai Matilda császárné és I. Tamar georgiai királynő is; utóbbi számos győzelmet aratott a határait fenyegető muszlim hódítók fölött. Mások a szemtől szemben vívott harcban jeleskedtek: Jeanne de Clisson és Jeanne de Montfort (közismert nevükön az Oroszlán és a Láng) francia földön küzdöttek ellenségeikkel, a harci erények széles tárházát felvonultatva.

Természetesen az iszlám világból is számos példát ismerünk. A nők már Mohammed próféta korában jelen voltak a harctereken: Umm Hákim és Hávla bint al-Azvár neve mindenképp szélesebb körű ismertséget érdemelne, de mindannyiuk közül kiemelkedik Umm Umara, „Mohamed pajzsa”. Az uhudi csatában, amikor a muszlimok sorai meginogtak és menekülőre fogták egy sikertelen hadmozdulat után, Umm Umara fegyvert ragadott, és felkereste férjét és két fiát a csata forgatagában, nem messze onnan, ahol Mohamed harcolt. Meglátva őt, a próféta rákiáltott egy menekülő katonára, hogy adja oda pajzsát „annak, aki harcol is”. Umm Umara a pajzzsal megvédte Mohamedet a biztos haláltól, miközben tizenkét sebet gyűjtött be.

A korai iszlám egyik legmeghatározóbb női alakjaként Umm Umara a feljegyzések szerint legalább négy csatában volt jelen. Jellemének ereje nem csupán a harcmezőn mutatkozott meg: egy alkalommal magát a prófétát is kérdőre vonta a nőkre vonatkozó kinyilatkoztatások hiánya miatt: „Látom, hogy minden a férfiakra vonatkozik, a nőkről nincs szó” (Ibn Hadzsar al-Aszkaláni: Al-Iszaba fi Tamjiz al-Szahaba). Ezt követően nyilvánította ki először Mohamed, hogy a férfiak és nők lelkileg egyenrangúak.

A fenti személyek mellett említést érdemel egy női muszlim harcosokból álló alakulat is. A spanyolországi rekonkviszta idején egy elit női íjászosztag száll szembe az Ibériai-félsziget legendás hősével, Rodrigo Díaz de Vivarral (ismertebb nevén El Ciddel): „ez a mór nő csodálatraméltó mestere volt a török íjnak (…) ő lovagolt elöl, és vele társai, száz mór nő, és kárt tett El Cid seregében” (Ramón Menéndez Pidal: Primera Crónica General).

Távol-keleti hagyományok

A női harcosok természetesen nem csak az európai történelemben találhatóak meg. Kínában talált régészeti leletekből, például jóslócsontokból több mint száz különböző nő nevét ismerjük, akik valamilyen szerepet játszottak különféle hadjáratokban a bronzkor során. Egy közelmúltban Peking közelében talált, a Nyugati Csou-korra (i. e. 11–7. század) datált névtelen női temetkezésnél az elhunytat csatabárdokkal, íjakkal, lándzsákkal, pajzsokkal, sisakokkal, tőrökkel és kardokkal együtt temették el. 1976-ban egy ásatáson olyan gazdag sírmelléklettel és változatos fegyverarzenállal ellátott sírra bukkantak, hogy a régészek biztosra vették: egy férfi uralkodó végső nyughelyét találták meg. Hamarosan kiderült azonban, hogy egy nőt, mégpedig a bronzkor egyik leghíresebb tábornokát, Fu Haót temették itt el.

A Fu Haóról szóló történetek, amelyekben háromezer főből (köztük magas rangú tábornokokból) álló sereget vezet harcba, olyan grandiózusak, hogy könnyű őket elvetni. Ez azonban hiba lenne, ugyanis a fennmaradt feljegyzések (köztük 200 teknőspáncélra írottal) megerősítik és alátámasztják őket.

Számos további Kínából származó példát ismerünk: közéjük tartozik Huang Guigi, aki a Hadakozó fejedelemségek korában vezetett hadjáratokat az északról betörő barbárok ellen; Sun Ren, akit több mint száz félelmetes női kardforgató kísért; a Liu Szung dinasztia idején (i. sz. 420–479) élt Kong, aki egy női lovas íjászokból álló csapatot vezetett; Mao, aki elmondások szerint hétszáz embert ölt meg íjával a Keleti Csin dinasztia korában; és akkor még nem szóltunk Hua Mulanról, akinek fiktív alakját bizonyosan a valódi női harcosok hosszú sora inspirálta.

Japánban hasonlóan kiterjedt hagyománya van a női fegyvereseknek. Sokszor nehéz elválasztani a tényeket a fikciótól, de a Hangaku Gozenről és Tomoe Gozenről (nem rokonok, a Gozen inkább cím, mint név) szóló történetek hosszú időn át népszerűek maradtak, ami utalhat az elképzelés társadalmi beágyazottságára is. Tomoe Gozent így írja le a Heike monogatari (A Heike története): „kiemelkedően jó íjász, és kardforgatóként ezer másikkal felérő harcos volt, kész arra, hogy megküzdjön egy démonnal vagy egy istennel, lovon vagy gyalogosan”. Történeti példák is akadnak: az Omisima szigetéről származó Curuhime az 1500-as években a tengerről induló portyákat vezetett, a közelmúltban pedig a csatatéri kubizukák (szó szerint fej-dombok) elemzése kimutatta, hogy a fejek harmada nőktől származik.

Egyetlen cikk keretei nem elegendőek egy globális áttekintéshez. Nem esett szó a hódítás korának mongol harcosairól, az amerikai, indiai, délkelet-ázsiai vagy épp az afrikai hagyományokról. A női harcosok mindenhol felbukkantak a történelem folyamán, és így joggal merül fel a kérdés: valóban anomáliának tekinthetők-e? Bár semmiképp sem nevezhetőek általánosnak, talán helyesebb úgy fogalmazni: ha szokatlanok is voltak, biztosan nem ritkák.