Magyarok is települtek át „szlovákként” Csehszlovákiába a lakosságcsere keretében
Az 1940-es évek magyar demográfiai katasztrófáinak egyikét, a Magyarország és Csehszlovákia közötti lakosságcsere-egyezményt 73 éve, 1946. május 14-én szavazta meg a magyar Nemzetgyűlés. A csehszlovák erőltetésre létrejött nemzetközi szerződéshez semmiféle magyar érdek nem fűződött, az az új csehszlovák állam etnikai homogenizációját szolgálta - az ilyet hívják győztes fölénynek. A fasiszta Szlovákia figyelmen kívül hagyásával a győztesek közé avanzsált Csehszlovákia túl is lépte a szerződésben foglaltakat: körülbelül húszezer magyarral többet fosztott meg (állampolgárságán túl) lakóhelyétől, mint amennyi szlovák önkéntes jelentkezett a lakosságcserére Magyarországon. A vészterhes időszakot a kollektív bűnösség jegyében elkövetett népirtások, deportálások, kényszermunka-táborok és jogfosztások tarkították: nem csoda tehát, hogy az 1946-1948-as lakosságcsere bemutatására a történelemoktatás a kelleténél kevesebb figyelmet szentel.
Felvidéki magyar tragédia
A 2. világháború közvetlen következményeivel együtt számos Közép-európai nép számára tartogatott demográfiai szempontból könyörtelen fordulatokat, köztük nekünk, magyaroknak is. A háború folyamán odaveszett több mint nyolcszázezer katona és polgári személy után a magyar népesség fogyása a „felszabadulás” után is folytatódott. A Tito és Maniu vezette délvidéki és székelyföldi népirtások a legszerényebb becslések szerint is további tízezrek életét követelték, de 1944-45-ben kezdődött meg a (trianoni) határokon túli magyarok tömegeinek koncentrációs táborokba való internálása is az egykori kisantant mindhárom államában. A veszteséget csak tetézte a Szovjetunióba hurcolt foglyok száma.
A felvidéki magyarok sem számíthattak semmi jóra az újdonsült csehszlovák uralom eljövetelével. A frontvonal végigvonulásával 50 ezren kerültek a GULAG-ra, 36 ezer embert pedig nyomban Magyarországra toloncoltak. Az ún. III. Csehszlovák Köztársaság (1945-1948) Eduard Benešsel az élen a magyarkérdést a németekéhez hasonlóan kívánta rendezni.
Beneš tisztában volt az I. Csehszlovák Köztársaság (1918-1938) életképtelenségével, így erőszakkal kísérelte meg az újjáalakított államot homogénné tenni, amire a háború végkimenetele jó alkalmat teremtett. A célt részben elérték: hárommillió némettől sikerült megszabadulniuk, Kárpátalját „átengedték” a Szovjetuniónak, a szlovák testvérnemzetet pedig végre elismerték. Már csak a magyarokkal kellett valamit kezdeni. A potsdami konferencia ugyan csak a németek kitelepítését írta elő (hazánkra nézve is), de a csehszlovák államfő akkorra már hozzálátott a magyarellenes intézkedésekhez.
Törvényhozás híján Beneš elnöki dekrétumokban rendezte a felmerülő kérdéseket: az 1945-ben hozott száz ún. „Beneš-dekrétum” közül 33 érintette közvetlen vagy közvetve a magyar és a német kisebbségeket. Ezek vagyonelkobzást, nemzetiségi alapú földosztást jelentettek, sőt a hírhedt 33/1945. sz. dekrétum többségük állampolgárságának elvételét eredményezte. Emellett több mint tízezer magyar Csehországba telepítésére került sor (88. dekrétum). Továbbá Szlovákiában magyarok tízezreit vitték kényszermunka-táborokba, sőt például a nácik által épített pozsonyi koncentrációs táborból nemrég szabaduló magyar zsidók kerültek vissza ugyanabba a táborba - csak éppen magyarként, immár cseh és szlovák foglárokkal.
Ilyen körülmények között kezdődtek meg a lakosságcserével kapcsolatos tárgyalások, amit a cseh és szlovák politikusok a kitelepítés első fázisának tartottak. 1945 szeptemberében Gyöngyösi János, Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc kormányának külügyminisztere kijelentette: csak területtel együtt hajlandó átvenni a magyarokat. A decemberi prágai tárgyalásokon a kisgazdapárti külügyminiszter továbbra is a még magyarlakta területek átvételével kívánt az etnikailag homogén csehszlovák államhoz hozzájárulni. Tárgyalópartnere, a szlovák kommunista Vladimir Clementis külügyminiszter-helyettes ezt azonban elutasította.
1946. telén végül dűlőre jutottak a felek. A február 6-10. közötti tárgyalásokon Gyöngyösi a jogfosztások és széttelepítések beszüntetésére is ígéretet kapott. A megegyezés alapján 27-én Budapesten aláírt egyezmény végrehajtása már egy héten belül megkezdődött, de a dokumentumokat csak május 15-én cserélték ki Prágában, míg Magyarországon júniusban vált törvénnyé.
Mi volt az egyezményben?
A Nemzetgyűlés által megszavazott 1946: XV. törvénycikk tehát legitimálta a február 27-én Budapesten megkötött magyar és szlovák nyelvű lakosságcsere-egyezményt. Clementis ekkor továbbra is a magyarkérdés megoldásának részeredményeként tekintett a lakosságcserére, mert még Budapesten a jelenlévő magyar politikusokat továbbra is 200 ezer kitoloncolandó befogadására biztatta. Ezt az FKGP mellett Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád is egyhangúan utasította vissza.
Az egyezmény egyik fele a magyarországi „cseh és szlovák” nemzetiségűekre vonatkozott (a cseh népelem említése államközi formalitás volt, Magyarországon nemigen számolhattak csehekkel). Őket egy, a csehszlovák kormány által delegált szerv, a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság győzhette meg a rendelkezésére álló három hónap alatt a Csehszlovákiába költözésről - ehhez az egyezmény biztosította a feltételeket.
A szerződés szerint az így jelentkező, névjegyzékbe vett személyek számával megegyező, állampolgárságától megfosztott magyart állt jogában a csehszlovák kormánynak Magyarországra áttelepítenie. Ez számtanilag paritást jelentett, de míg a magyarországi szlovákok önkéntes alapon költözhettek, addig az egyezmény és a törvény „telepíttetnek át” szavai mögött a kényszertelepítés állt. A diszparitást tehát a szülőföldhöz és szabad lakhelyválasztáshoz való jog elvétele és az önkéntesség közötti különbség adta. A szlovákiai magyarság 1945-ös meghurcolása, és szinte teljes jogfosztása után ez a különbség nem volt meglepő.
A kölcsönösség jegyében mindkét állam biztosította a közlekedési körülményeket és a területére érkezett új lakosoknak azonnal megadta a magyar- illetve a csehszlovák állampolgárságot. Az áttelepülők az egyezmény szerint „kártérítést” kaptak a küldő államtól ingatlanvagyonukért (de csak 50 hektárig), míg ingóságaikat vám -és illetékmentesen magukkal vihették. A küldő államok kötelezték magukat a kitelepülők esetleges adóhátralékainak elengedédésre is.
A kölcsönösség elvét az is sértette, hogy a magyar fél eleve „deficittel” indult: az I. bécsi döntést követően a visszatért területre költöző magyar nemzetiségűeket, akiket már 1945-ben kitoloncoltak, nem számolták bele a lakosságcserébe. Ez volt a fentebb említett 36 ezer ember.
Magyar-magyar lakosságcsere?
Az egyezmény aláírását követően 1946. március 4-én alakult meg a feladatukra utalóan frappánsan „CSÁB”-nak rövidített Csehszlovák Áttelepítési Bizottság. A budapesti központú szervezetnek 750 munkatársa volt, agitációját szorgalmasan végezte szerte az országban ott, ahol szlovákok éltek: Békés vármegyében, Észak-Magyarországon, Nyíregyházán és a fővárosban. A propaganda három hónapja alatt szlovák lapot adtak ki hetente háromszor, félmillió röplapot osztottak ki, és több száz előadást és népgyűlést szerveztek, valamint kaptak minden nap fél óra műsoridőt a rádióban.
Míg a hazai szlovákok kétharmada élt Békés vármegye „tót vidékén”, addig a jelentkezők mindössze egyharmada került ki onnan. Az agitátorokat legtöbb helyen közönnyel fogadták. Az igazi meggyőző erő gazdasági természetű volt: Dél-Szlovákiát tejjel-mézzel folyó Kánaánnak írták le. Az elűzésre kiszemelt szlovákiai magyarok ingatlanjai jelentette a vonzó-, míg a történelem addigi legnagyobb inflációjához közeledő magyar gazdaság a taszító erőt.
A módosabb békési tót gazdákat így sem sikerült helyükről kimozdítani, de ezrével voltak olyan jelentkezők, akik magyar anyanyelvük mellett csak származásuk szerint voltak szlovákok - sokan közülük magyar nyelvű iskolákat követeltek Szlovákiában a csehszlovák politikusok nagy kiábrándultáságra. De találunk a jelentkezettek között elszegényedett városi magyarokat, illetve németeket is, akik egy szót sem beszéltek szlovákul vagy csehül. Ők sorsuk jobbra fodulását várták a lakhelyváltástól.
Csehszlovák trükközés
Az 1941-es magyar népszámlálás 76 ezer szlovák anyanyelvűt talált a trianoni határok között (a szlovák származásúak száma ennek másfélszerese volt). A CSÁB mindezek ellenére egy 96 ezer nevet tartalmazó névsort adott át a magyar kormánynak 1946 nyarán.
Prága valódi célja ugyanis Csehszlovákia magyaroktól való megtisztítása volt - ezért igyekeztek minél nagyobb számot megadni, hogy még több magyart küldhessenek el a másik oldalon. A csehszlovák névsor több mint húszezer olyan ember nevét tartalmazta, akik már elhunytak, eltűntek, vagy már évekkel ezelőtt elköltöztek. A magyar hatóságok ellenőrzésén fennakadt a szélhámosság, így a Magyarországról Szlovákiába telepítendő személyek száma 73 ezer főben állapodott meg.
1946. május 10-én a prágai törvényhozás ellenszavazat nélkül fogadta el a lakosságcsere-egyezményt - ami nem meglepő, lévén hogy azt csak cseh és szlovák képviselők alkották. Ugyanezen a napon került a magyar Nemzetgyűlés elé az ügy. Az abszolút parlamenti többséget alkotó FKGP bojkottálta a lakosságcsere ügyét és képviselőik egyszerűen kisétáltak a teremből, határozatképtelenné téve a Nemzetgyűlést.
Május 14-én végül a FKGP is belátta: az aláírt egyezményt be kell cikkelyezni, így a honatyák többsége megszavazta azt, majd június 22-én Tildy Zoltán köztársasági elnök aláírta és kihirdette, így törvényes keretek közé került a csehszlovák-magyar lakosságcsere.
A magyar-szlovák exodus
Ám a csehszlovák kormánynak továbbra is az volt a célja, hogy megszabaduljon a magyar kisebbségtől, így 1946 folyamán többször is kilincseltek a nagyhatalmaknál további 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítése érdekében. Bár az ötletet Franciaország, Románia, Jugoszlávia, sőt Sztálin is támogatta, az USA és az Egyesült Királyság a magyar fél beleegyezéséhez kötötte azt. A még mindig ott tartózkodó több százezer magyart pedig további széttelepítéssel tervezték asszimilálni. Az újabb menekülthullám és Beneš „végső megoldásának” elkerülését az amerikai és brit diplomáciának köszönhetjük.
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság csehszlovák részéről még egy emlékiratot is megfogalmaztak a brit külügynek, miszerint a magyar államnak a címeréből a „Szlovákiára utaló” hármas halmot és kettős keresztet ki kell venni, a Szent István-i revizionizmus jelképének számító Szent Koronát pedig egy ENSZ-múzeumba kellene helyezni.
A lakosságcsere végrehajtása csak az 1947. február 10-én megkötött párizsi békeszerződés után vette kezdetét. 1947 tavasza és 1948 ősze között 73 273 magyarországi jelentkezőt költözettek zömmel a Csallóköz és Érsekújvár vidékére, hogy megbontsák az egykor színmagyar területet. Ugyanekkor a csehszlovák kormány ennél több magyart jelölt ki áttelepítésre a Csallóköz, Ipolyság, Losonc, Rimaszombat és Királyhelmec vidékéről, azaz közvetlen a határok mellől. A lakóhelyüktől megfosztott magyarok új otthona a Dunántúli-középhegység, Budapest, Miskolc, Nyíregyháza környéke és természetesen a Viharsarok lett.
A kitelepített magyarokra vonatkozó számadatok eltérnek, 80 és 100 ezer között mozognak. A csehszlovákok ugyanis - túllépve a 73 ezres határt - folytatták a kitelepítést. 1948 augusztusában már két kommunista állam (pontosabban a Csehszlovák Kommunista Párt és a Magyar Dolgozók Pártja) egyezett meg a kényszermigráció leállításáról.
Ez is érdekelhet
A lakosságcsere jelentősen hozzájárult az etnikai viszonyok megváltozásához. A trianoni Magyarország területén 1941-ben élő 75 ezer szlovákból 1949-re mindössze 26 ezer maradt. Ha hozzávesszük ehhez a németek kitelepítését is, akkor kijelenthetjük: Magyarország 1949-re homogén nemzetállam lett, ahol a népesség 98,6%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek.
Ezzel szemben a Felvidék magyarsága a világháború után tetemesebb veszteségeket könyvelhetett el. Az 1930-as népszámlálás 570 ezer magyart talált Szlovákiában (rengeteg kettős identitású inkább szlováknak vallotta magát), 1950-re pedig 354 ezerre csökkent a számuk. Ez utóbbira azonban a „reszlovakizálásnak” való ideiglenes behódolás nyomta rá a bélyegét (a magyarok szlováknak vallották magukat és anyanyelvük használatát otthonra korlátozták), a magyarság valójában félmillió körüli lelket számlált. Mégis az önkéntes elvándorlásokat követően a csehszlovák-magyar lakosságcsere volt a határon túli magyarság legnagyobb vesztesége a 2. világháborút követő években.
