Nem hivalkodott vagyonával, 86 évesen halt meg Al Capone utódja, a „valódi keresztapa”

A chicagói olasz maffia története messze nem ért véget a hírhedt Al Capone bukásával: talán legsikeresebb évei még éppen ezután következtek, egy olyan személy vezetése alatt, akinek a nevét a legtöbben soha nem is hallották.

Bizonytalan időszak

A szesztilalom korának Chicagójában nem volt kérdés, hogy Al Capone uralja a város alvilágát. 1931-ben azonban a rettegett gengsztert az adóhivatal rács mögé juttatta.

Habár 1939-ben szabadon engedték, egészsége oly mértékben leromlott – 1938-ban már előrehaladott stádiumú szifiliszt állapítottak meg nála az Alcatraz orvosai –, hogy már nem volt alkalmas a Chicagói Galeri (Chicago Outfit) vezetésére.

Egy ideig nagy volt a bizonytalanság, ki is lenne a legalkalmasabb arra, hogy Capone helyére lépjen. E találgatás közepette lépett végül a színre Tony Accardo.

Habár Accardo a hírhedt vezér alacsony rangú beosztottjaként kezdte, az évek során csendben lépkedett felfelé a chicagói maffia ranglétráján, mígnem maga Capone sofőrje és testőre lett, majd egy saját utcai galerinek parancsolt. Végül pedig az egész chicagói maffia felett átvette az irányítást.

Accardo elődjétől eltérően inkább a háttérből, mint a rivaldafényből irányította a szervezetet, és tette mindezt sikeresen 40 éven keresztül. Ezen idő alatt arra használta fel státuszát, hogy új üzletágakba és új területekre terjessze ki a bűnszervezet befolyását, rég nem látott hatalmat és gazdagságot eredményezve a tagoknak.

Al Capone utódja sohasem vált olyan hírhedtté, mint a híres előd – neve az emberek nagy része számára ma is teljesen ismeretlen. Sok szakértő szerint éppen ez volt sikerének egyik fő oka, és jól mutatja intelligenciáját is. Ahogy egy mindkettőjüket jól ismerő maffiatag fogalmazott: „Tony Accardónak több esze van már reggeli előtt, mint Al Caponénak volt egész nap.”

Belépés a chicagói bűnszervezetbe

Antonio Leonardo Accardo 1906. április 28-án született Chicago „Little Sicily” nevű olasz negyedében. Édesapja szerény varga volt, azonban üzlete elég jól ment ahhoz, hogy édesanyja háztartásbeli maradhasson. Antonio hat gyermek közül volt a második.

A fiatal Accardo már kiskamaszként felhagyott iskolai tanulmányaival, helyettük egy környékbeli semmirekellőkből álló bandához csatlakozott. Az inkább kalandvágyó ifjakból, semmint tapasztalt bűnözőkből álló csoport meglehetősen gyakran rabolt ki boltokat vagy lopott autókat saját maguk szórakoztatására. Accardo azonban a többiektől eltérően nem riadt vissza az erőszaktól, ami jó benyomást keltett a banda tapasztaltabb tagjainak körében is.

Az 1920-as évek közepére Accardót már bemutatták Al Caponénak is, és mindössze húszévesen hivatalosan is a Chicagói Galeri néven ismert olasz bűnszervezet „beavatottjának” számított. Az erőszakos, ám engedelmes férfi ki volt éhezve arra, hogy bizonyítsa hűségét a maffiához. Mi is lehetett volna jobb módja ennek, mint hogy önkéntes igazságosztóként eredjen az ismert árulók nyomába?

Accardo már karrierje korai szakaszában lenyomozott és baseballütővel halálra vert több olyan bandatagot is, akik elárulták a vezért. Az önkéntes munkával elégedett Al Capone innentől a „Joe Batters” becenévvel illette (a „batter” az ütőjátékos megnevezése a baseballban).

Erőszakra való hajlamossága ellenére Accardót a legtöbben csendes és nyugodt modoráról ismerték, amelynek köszönhetően gyorsabban lépkedett felfelé a Galeri ranglétráján, mint addig bárki. Nem csupán Al Capone egyik legközelebbi beosztottja lett, de a bizalmasa is, ami „Amerika első számú közellensége” esetében igencsak nagy szó volt.

Capone annyira bízott Accardóban, hogy még arra is felkérte, vegyen részt az 1929-es Valentin-napi mészárlásban. E hírhedt leszámolás során négy ismeretlen, rendőrnek öltözött fegyveres végzett kegyetlenül George „Bugs” Moran, Capone egyik legfőbb riválisának hét emberével fényes nappal. Habár továbbra sem lehet tudni, hogy Accardo is az elkövetők közt volt-e, az kétségtelen, hogy Capone kedvéért szinte bármit megtett volna, így korántsem zárható ki.

Tony Accardo trónra lépése és uralkodása

A Valentin-napi mészárlás nagy felhördülést okozott még a bűnözéséről hírhedt Chicagóban is, és az addigiaknál jóval erélyesebb fellépést váltott ki a hatóságokból. Ezzel ráadásul nem értek véget a Chicagói Galeri megpróbáltatásai: 1931-ben Al Caponét letartóztatták, 1932-ben pedig el is ítélték adóelkerülés vádjával, 1933-ban pedig véget ért a szesztilalom. Miután az alkoholos italok árusítása visszakerült a törvényesen működő vállalkozások kezébe, a chicagói maffiának egyszerre kellett új bevételi forrást és új vezetőt is találnia.

Accardo ekkoriban vált saját utcai galerijének kápójává, amivel egyre fajsúlyosabb személynek számított a szervezet egészén belül is. Arra azonban még nem állt készen, hogy a teljes chicagói szervezet felett átvegye az irányítást.

Egy időre Capone unokatestvére, Frank Nitti lépett a helyébe, azonban hamar egy nagy figyelmet keltő ügy közepén találta magát: a hatóságok utánamentek a maffia hollywoodi kapcsolatainak, és számos vezetőt vádoltak meg kényszerítéssel és uzsorázással. Az ügyben súlyosan érintett Nitti 1943-ban öngyilkos lett. A következő jelentkező Paul Ricca volt, ő viszont hamar rendőrkézen, majd pedig rács mögött találta magát.

Accardo szerencséjére éppen Ricca egyik bizalmasa volt ekkoriban, és a férfi éppen kinevezte őt helyettesévé, mielőtt börtönbe ment. Az 1940-es évek közepére tehát már Accardo volt az, aki a chicagói olasz bűnszervezet napi ügyeit irányította. Amikor Riccát néhány év múlva szabadon engedték, a hierarchiának megfelelően osztoztak is a hatalmon, azaz Accardo visszaengedte őt a főnöki székbe. 1972-es haláláig formálisan Ricca maradt a szervezet vezetője.

Accardo arra használta fel hatalmát, hogy új vizekre evezzen a Chicagói Galerivel, elsősorban a szerencsejátékok világába. A sportfogadásokra fókuszálva átvette az irányítást a különféle versenyekkel kapcsolatos információkat továbbító távíróvonalak felett, így befolyással lehetett a bukmékerek által megadott oddsokra, ezáltal pedig mindig „jó lóra” tehetett.

Az új bevételi források mellett Accardo területileg is kiterjesztette a chicagói olasz szervezet működését. A maffia rövid időn belül rég nem látott mértékben meggazdagodott.

Caponéval ellentétben Accado meglehetősen visszafogott életvitelt folytatott, így ránézésre nem is tűnt tehetős embernek. Ha valaki rákérdezett a foglalkozására, azt válaszolta: „Sörkereskedő vagyok, és nagyon jó vagyok benne.” Feleségével, Clarice-szel két lányuk volt, és két fiút is örökbe fogadtak. A visszafogottság természetesen része volt Accardo figyelemelkerülési stratégiájának: látta, a pénzzel való hivalkodás mennyi kéretlen figyelmet eredményezett a hatóságok részéről Al Capone irányába.

Diszkréciójának köszönhetően Accardo befolyása a szervezett bűnözésre egyszerre volt óriási és láthatatlan. Nem csoda, hogy róla írt könyvében az FBI-ügynök William F. Roemer, Jr. „az igazi keresztapának” nevezi őt.

A „valódi keresztapa” öröksége

Habár Accardo elviekben az 1950-es évek végén visszavonult a chicagói szervezet vezetésétől, tanácsadóként (consigliere) továbbra is volt beleszólása a dolgok menetébe. A hatalomról való tényleges lemondás helyett inkább csak távolabb lépett tőle, és „nyugdíjasként” nekiállt kiélvezni karrierje gyümölcseit.

Egyik lányának extravagáns esküvőt tartott, hosszú európai nyaralásra vitte feleségét, és új hobbit talált a mélytengeri horgászatban. Egy hatalmas, több száz kilós tonhallal készült fényképe nyomán a sajtó később „Big Tuna” (Nagy Tonhal) néven emlegette.

Más maffiózókhoz hasonlóan azonban Accardo sem kerülte el teljesen a hatóságok figyelmét, és sokat volt kénytelen bíróságra is járni. A számos, különböző bűnügyekben ellene felhozott vád ellenére azonban mindössze egyetlen napot töltött letartóztatásban, amikor kihallgatásra gyűjtötték be egy szerencsejátékkal kapcsolatos ügyben.

A letöltendő börtönbüntetéshez az 1960-as évek végén került a legközelebb: habár megfogadta, hogy nem követi el azokat a hibákat, amelyeket elődje, mégis bűnösnek találták adóelkerülésben. Az ítélet ellen azonban végül sikeresen fellebbezett, és perújrafelvételt követően végül felmentették.

Accardo gondjai azonban ezzel sem értek véget. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Chicagói Galeri új vezetőjével, Sam Giancanával számos probléma van. Habár a tapasztalt előd arra figyelmeztette, hogy ne keltsen feltűnést, Giancana személyisége Caponééhoz volt hasonló: vágyott a figyelemre, és imádott a rivaldafényben lenni.

Giancana vezetése alatt a szervezet egyre rosszabb helyzetbe került, és a vezér 1965-ben börtönbe is került. Habár már egy év után újra szabadlábon volt, Giancana a biztonság kedvéért Mexikóba távozott, hogy nehezebben idézhessék újra bíróság elé. Azonban önkéntes száműzetése során sem volt képes visszafogni életmódját, amivel felkeltette a mexikói hatóságok figyelmét is.

1974-ben Giancanát letartóztatták, és kiadták az Egyesült Államoknak. Nagy bánatára be is idézték tanúként egy maffiaügyben, a meghallgatást azonban már nem érte meg – a meghallgatása előtti estén valaki a pincén keresztül bemászott a Chicago Oak Park nevű külvárosában található otthonába, és egy .22-es kaliberű fegyverből hét lövést adott le a maffiavezér fejére és nyakára.

Bár sosem nyert megerősítést az az elmélet, hogy Tony Accardo rendelte el Giancana megölését, a legtöbb szakértő szerint aligha lehetett rajta kívül másnak elegendő hatalma erre – ha nem is ő rendelte el, a legkevesebb, hogy jóvá kellett hagynia. Mindazonáltal akárhányszor idézték be tanúként az elkövetkező évtizedek során különféle maffiaügyekben, Accardo kitartott amellett, hogy ő csupán egy egyszerű sörkereskedő.

„Nem irányítok én senkit” – mondta egy alkalommal, „sosem voltam főnök.” Ugyan tudták jól a hatóságok, hogy nem törvényes úton gazdagodott meg – és több vonalon is folytattak ellene nyomozásokat az évtizedek során –, sosem tudtak egyetlen bűncselekményt sem végérvényesen rábizonyítani.

Tony Accardo 1992. május 22-én halt meg szívelégtelenség és akut légzési elégtelenség következtében. 86 éves volt – rendkívüli teljesítmény egy olyan személytől, aki élete nagy részét ennyire veszélyes közegben töltötte.

A Chicago Crime Commission (Chicagói Bűnügyi Bizottság) nevű civil szervezet szerint hosszú életét annak is köszönhette, hogy konokul távol tartotta a chicagói olasz bűnszervezetet a drogkereskedelemtől – ez az üzletág ugyanis bomlasztó és züllesztő hatással volt számos más bűnszervezetre országszerte.

„Az ő halála jelenti a Capone-éra végét” – írta a szervezet akkoriban kiadott jelentésében. „Nem maradt már senki más.”