2022. ősz: Megrázó másnapok

Alba hercegnő mesés élete

Balázs-Piri Krisztina

Arról volt híres, hogy… híres. A XX. század egyik leggazdagabb spanyol asszonyának vagyonát több milliárd euróra becsülték. Minden lépését riporterek hada kísérte: volt is miről tudósítaniuk, hiszen Alba hercegnő nagy kanállal habzsolta az élvezeteket. A szó szoros és átvitt értelmében is igen gazdag élete volt, mulatságos módon gyakran beszélt arról, hogy csak leírásokból ismeri a bankjegyeket, hiszen készpénzre sohasem volt szüksége.

Gustave Courbet, a provokatőr

László Zsófia

A XIX. század a kiállítások évszázada volt: a különféle seregszemlék már nemcsak a művészek bemutatkozásának, hanem a világ megismerésének is helyszínt biztosítottak. 1851-ben Londonban rendezték meg az első világkiállítást, ahol az erre az alkalomra felépített hatalmas fém- és üvegcsarnokban helyet kapott „mindaz, amit az emberiség teremteni és termelni tud”. Ebben a közegben a képzőművészetnek komoly vetélytársai akadtak: diorámák, körképek és panoptikumok, amelyek egyre inkább elmosták a határt a művészet és a vásári látványosság között. Nehezítette az érvényesülést a hatalmas túlkínálat és az emberek egyre emelkedő ingerküszöbe is. A festők és szobrászok már nem a megrendelők, hanem az ismeretlen sokaság ítéletének kitéve dolgoztak. Az agresszív gúnyolódás és a lelkes éljenzés között ingadozó látogatói reakciók irányítására új stratégiák kidolgozása vált szükségessé. Például meg kellett találni az utat a médiába. Az új kihívásokra próbált válaszokat találni egész életében a század egyik legnagyobb kiállítási botrányhőse, Gustave Courbet.

Az első napok a felszabadult Bergen-Belsenben

Huhák Heléna

A lázas beteg W. Malvina 1945. április 15-én minden erejét összeszedve vánszorgott ki a bergen-belseni koncentrációs tábor egyik barakkjából. Éppen a latrinán volt, amikor meghallotta a háta mögül az angol dzsipek dübörgését, ekkor eszmélt rá, hogy felszabadultak. A több mint ötven évvel később készült életútinterjúban felidézett jelenet rezignáltsága egészen más hangulatot sugall a hősként ünnepelt, felszabadító katonák körül ujjongó deportáltakat ábrázoló felvételekhez képest. Malvina rosszabb állapotban lévő társai fel sem fogták, mi történt, mások tífuszos hallucinációra gyanakodtak. A tízezrek súlyos testi és mentális leromlását azok az embertelen tábori körülmények okozták, amelyek április 16-án, de a következő napokban sem sokat változtak. A felszabadulás másnapja a bergen-belseni koncentrációs táborban sokak számára egyáltalán nem jelentette sem az önfeledt boldogságot, mi több az életben maradást sem.

Sztálin, a tetszhalott

Murányi Gábor

Mikor is volt a másnap? Nem tudni. A válaszhoz ugyanis ismernünk kellene Sztálin halálának napját, csakhogy a szovjet pártvezér végóráinak históriája a könyvtárnyi irodalom ellenére máig találgatásokkal, talányokkal teli. A fokozatosan csöpögtetett hivatalos közleményeknek sokan már 1953 tavaszán sem adtak hitelt. Az akkor Svájcban élő antifasiszta és antibolsevista író, Thomas Mann március 4-én ezt írta naplójába: „Hírek Sztálinról, aki nyilvánvalóan halálos beteg. Agyvérzés, bénulás, eszméletvesztés. Hivatalos közlemények jönnek, aztán elakadnak. Valószínűleg már halott. Megölték? Zűrzavaros hatalmi harcra van kilátás.” A következő napon a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) Központi Bizottsága „fájdalommal megtört szívvel” tudatta az ország és a világ „valamennyi dolgozójával”, hogy „Lenin harcostársának és ügye lángeszű folytatójának, a Kommunista Párt és a szovjet nép bölcs vezérének, tanítómesterünknek szíve” 1953. március 5-én, csütörtökön 21 óra 50 perckor utolsót dobbant. E késő esti hírről a magyar nép csak másnap, péntek reggel a rádió félhetes műsorából értesülhetett.