Mit üzennek a mának az egykori indián fogságnaplók?

„1675. február 10-én hajnalban puskaropogásra ébredtem, és amint kipillantottam az ablakon, láttam, hogy több ház már lángban égett, és a füst szinte az egekig ért. Népes indián horda támadt városomra, Lancasterre. Az egyik házból egy családot ragadtak el, az apát, anyát és a csecsszopó gyereket agyonverték, a másik két gyermeket pedig foglyul ejtették. […] A gyilkos szörnyetegek egyre jobban belemerültek a gyújtogatásba és rombolásba. […] Fölöttünk recsegett-ropogott a tűzben meggyengült építmény, és nem sok választott el minket attól, hogy az átkozott pogányok kiloccsantsák az agyunkat. A tűz egyre vadabbul tombolt, velőtrázóan üvöltő, puskát, dárdát és harci bárdot dühödten lóbáló indiánok vettek minket körül.”

Élménykülönbségek a sorsközösségben

A XVII. század folyamán az észak-amerikai brit gyarmatokon a kezdetben barátságosnak mondható fehér-indián viszony, amelyet olyan események fémjeleztek, mint az 1621-es első hálaadás vagy John Smith kapitány Pocahontas általi megmentése, a következő évtizedre jelentősen megromlott. A feszültség kiéleződésének több oka volt, köztük a telepesek gátlástalan terjeszkedése, és az őslakosok hitéletének semmibevétele. A két társadalom szembeállásának megrázó erejű dokumentumai az indián fogságnaplók (indian captivity narrative), amelyeket elsősorban nők írtak. Új-Angliában 1673–1763 között 771 személy esett indián fogságba, és majd kétharmaduk (501 fő) a szebbik nemhez tartozott.

Az első újvilágbeli fogságélményeket az indiánok kezébe került spanyol hódítók jegyezték le a XVI. század elején, de még 1925-ben is készültek ilyen jellegű írások. A szabadulástörténetek virágkora azonban a gyarmati korszakot, a nyugati terjeszkedést, továbbá az önálló amerikai kultúra kialakulását felölelő 1620–1840 közötti időszakra tehető.

Az indián támadás a telepest kiszakította megszokott otthoni környezetéből. Az elszenvedett fizikai és lelki próbatételeknek többféle végkimenete lehetett. Ha a főhős fiatalon, esetleg gyermekként esett fogságba, akkor a fogvatartóknál maradt, és szinte maga is indiánná vált, azonban a másik, gyakoribb változat szerint, ha az adott személy felnőttként került az indiánok kezébe, idővel megszökött, vagy megváltotta szabadságát, és visszatért eredeti otthonába.

A fentebb idézett sorok az egyik legismertebb visszaemlékezésben, Mary Rowlandson beszámolójának kezdő részében olvashatók. Az asszony hatéves gyermekével esett fogságba, és a narragansett indiánok körében töltött mintegy három hónap során több megpróbáltatáson ment keresztül: gyermekét elveszítette, éheztetették, befagyott folyókon kellett átkelnie, de ruhavarrási képessége segítségével a törzs cselekvő tagjává vált, majd mielőtt 20 font váltságdíj ellenében szabadult, könnyes szemmel búcsúzott el fogvatartóitól.

Hannah Dustan története a fogságnaplók egyik különleges, egyben formabontó változatának is tekinthető. A nevezett hölgy nyolcadik gyermeke születése után lábadozott, amikor az abenaki indiánok rátámadtak a massachusettsi Haverhillben lévő otthonára 1697. március 15-én. Miután megtudta, hogy Kanadába akarják hurcolni, vakmerő tervet megvalósítva szökött meg. Két társa segítségével megölte őrzőit, áldozatait megskalpolta, majd azokért visszatérése után 50 dollár vérdíjat vett fel a gyarmat kormányzójától.

Rachel Plummer a texasi Parker’s Fort elleni támadás során 1836 májusában komancs harcosok fogságába esett. Beszámolója ugyan mutat némi hasonlóságot Mary Rowlandson naplójával (terhesen esett fogságba, de újszülött gyermekét elveszítette, végül kiszabadult), szövegéből sugárzik az indiángyűlölet és a meg nem bocsátás. Egyúttal figyelemre méltó az is, ahogyan a szerző az írás folyamatának negatív jelleget tulajdonít. Amíg az események rögzítése Mary Rowlandson és más fogságba esetteknél öngyógyítást szolgált, Mrs. Plummer esetében a fogságélmény megörökítése megpróbáltatásai újbóli átélését eredményezte. Szabadulástörténete olyan bizarr elemeket is tartalmaz, mint gyermeke brutális meggyilkolásának rendkívül részletező, már-már groteszk ábrázolása, illetve egy föld alatti barlangkaland leírása, amelynek során a főhős természetfeletti lényekkel találkozik.

Indián szindróma

A kutatók szerint az indiánok általában a következő megfontolásokból ejtettek foglyokat: az elesett vagy elhurcolt családtagok pótlására, az elfogott telepesekért kapott, vagy kilátásba helyezett váltságdíjért, a foglyok rabszolgaként való dolgoztatása miatt, illetve cserelapként az angol vagy később amerikai fogságba esett társaik kiszabadítása érdekében. Ugyanakkor a naplók is több célt szolgáltak: a fogságba esett telepes bibliai hősként való értelmezése alátámasztotta a puritán vallási tanításokat, a szenzációhajhász és gyakran a brutalitást sem nélkülöző történetek az indián-, spanyol- vagy franciaellenes propaganda eszközeivé váltak, illetve az amerikai regény, de még inkább a ponyvaregény előfutárának tekinthetők.

A visszaemlékezések tartalmaztak valós elemeket, ugyanakkor több írásban is tetten érhető az emberi fantázia szárnyalása, amely az átélt rémségek mellett az újrakezdés vagy a férfiuralom igájából való kiszabadulás lehetőségét is felvillantja. A fogságélmény során a fehér telepes közvetlen közelbe került a rettegett Másikkal, és a megpróbáltatások leírása a félelem mellett egyben rejtett vonzalmat is sugall.

Erre utal Mary Rowlandson megjegyzése a testi integritása megőrzéséről: „nappal és éjszaka is üvöltő oroszlánok és vérszomjas medvék között éltem, de egyik sem nyilvánította ki szándékát, vagy megpróbálta volna megsérteni érintetlenségemet”, illetve a 14 éves korában szeneka fogságba esett Mary Jemison leírása indián férjéről: „Sheninjee tekintélyt parancsoló látványt nyújtott. Hatalmas termetű, ugyanakkor méltóságot sugalló, bőkezű ember, harcban bátor szívű egyben béke- és igazságszerető. Rangját messze meghaladó fensége által kivívta minden törzs tiszteletét.”

Borzalmak mindenkinek

E történetek egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó eleme a vérszomjas indián leírása volt. A szenvedések széles skálája közé tartozott a bizonyos mértékben beavatási funkciót is betöltő vesszőfutás. A „gauntlet” során a fogoly bot, illetve vesszők általi ütéseket szenvedett el, miközben végig futott a törzs minden tagjának – beleértve nőket, gyerekeket és öregeket is – sorfala előtt. Ugyanakkor, elsősorban misszionáriusok esetében a rituális jellegű kínzások sem voltak ritkák. Isaac Jogues jezsuita hittérítő megrázó erővel írja le hüvelykujja megcsonkítását, miután mohawk indiánok fogságába került a Szent Lőrinc-folyó felső vidékén.

Gyakori módszernek bizonyult a foglyok gúzsba kötése és éheztetése is. Azonban ez utóbbi nem mindig büntetésként értelmezendő, sokszor maguk a foglyok utasították vissza az ételt: Mary Rowlandson is leírta, hogy több nap telt el fogságba esése óta, mielőtt ráfanyalodott volna a sült medvetalpra vagy a lómájra. Továbbá igen gyakori megpróbáltatásnak bizonyult a foglyok kivégzésének imitálása, vagy női foglyok esetében a fogságba esett gyermek kivégzésével történő fenyegetés. Egyes kutatók kiemelik az indiánok rituális kannibalizmusát, amely olyan homeopatikus varázslási tevékenységekkel párosult, mint a skalpolás és a vérivás.

A foglyok kínzása – annak ellenére, hogy több beszámoló részletekbe menő leírásokat tartalmazott gyermekek agyának kiloccsantásáról, terpentinbe áztatott karókba való nyársalásokról és tomahawkkal való mészárlásokról – valójában nem volt jellemző gyakorlat. Már csak azért sem, mivel az indiánok a foglyaikat minél előbb be akarták építeni a törzsi társadalomba elesett társuk, családtagjaik pótlásaként vagy a közösség fennmaradását biztosító hasznos munka végzőjeként.

A kiválasztottak vigasza

E sajátos memoárok paradox módon nem csak az egyéni megpróbáltatásokat örökítették meg, hanem példát adtak az írott szó önfelszabadító, illetve öngyógyító erejéről. Visszatérő elemük az önigazolás, illetve az isteni kéz munkálkodásának felismerése is. Az otthonából kiszakított hős a legtöbbször úgy birkózik meg a rátörő magánnyal, fizikai és lelki fájdalommal, hogy felsőbbrendű szándékot vél felfedezni élete eme fordulata mögött. Ez legtöbbször a vallási kötelességek elhanyagolása miatti büntetés, illetve a Teremtő általi kiválasztottság formájában érhető tetten. Dávid szavait – „Javamra vált a szenvedés” – több fogságnapló szerzője is idézte.

Az indián fogságnapló, azonban csak egyik példája a szabadulástörténet szerteágazó műfajának. Ebbe a kategóriába sorolhatók a rabszolganaplók, az észak-afrikai partvidék (Barbary Coast) kalózainak áldozataitól származó visszaemlékezések, a fehérek bentlakásos iskoláiba kényszerített indián gyerekekkel vagy apácazárdákkal kapcsolatos élmények, továbbá a vélhetően földöntúli lények általi elrablások beszámolói. A XX. század második felében a western mint filmműfaj is felfedezte magának a fogságélményt olyan klasszikus művek formájában, mint a John Ford rendezte The Searchers (Az üldözők, 1956), vagy Richard Brooks The Professionals (Szerencsevadászok, 1966) című alkotása. Sőt ez a vonal egészen a horror műfajáig vezet, utalhatunk Tobe Hooper több folytatást megélt filmjére: Texas Chainsaw Massacre (Texasi láncfűrészes mészárlás, 1974).

Az indián fogságnapló az amerikai nemzeti alapélményt szinte ellenállhatatlan metaforákban fejezte ki. Az etnikai vagy rasszalapú Másik kezében elszenvedett fogsággal és a szenvedésekkel való megbirkózás megteremtette az Isten általi kiválasztottságon és küldetéstudaton nyugvó amerikai eredetmítosz alapjait, és olyan közösen megélt történelmi traumákban adott vigaszt, mint Custer és csapatai felmorzsolása, az elvesztett vietnámi háború, a szeptember 11-e okozta társadalmi és pszichikai megrázkódtatás, továbbá a Perzsa-öbölben elhúzódó krízis.

Végezetül mit tanítanak ezek a fogságnaplók a mai olvasónak? Akár feltehetjük azt a kérdést is, hogy valóban kívülállónak tekinthetjük-e magunkat. A gyarmatkori Amerika határvidékén élő ember és XXI. századi megfelelője között meglepő módon egy alapvető hasonlóság felfedezhető. Habár a vadon indiánjai nem jelentenek többé fenyegetést, a bűnözők, fegyveresek által elrabolt emberekről megjelenő médiahírek (Natascha Kampusch, Michelle Knight vagy Papp István békefenntartó szudáni fogsága), az egyéni szabadság elvesztésének rémét villantják fel, sőt a tartózkodással kezelt Másikkal vagy az ősellenség kortárs vetületeivel történő találkozás ma sokak számára nem a képzelet birodalmába tartozó esemény.