Minden idők öt legnagyobb átverése

Manapság szinte mindent el lehet hitetni velünk, nem volt ez másként őseinkkel sem, akik a 18. században bevették, hogy létezik egy önállóan gondolkozó és mozgó sakkozógép, a 20. század elején a tündérekről készült fotót nem sikerült megcáfolniuk, míg a középkorban Róma egész Európával elhitette, hogy Nagy Konstantin császár a Római Birodalom nyugati területeinek provonciáit a pápáknak adta.

A Török

Kempelen Farkas, hogy lenyűgözze Mária Terézia királynőt, 1769-ben egy sakkozógépet épített, amely világviszonylatban is jelentős alkotás volt, s hatalmas hírnévre tett szert. A ravaszul megtervezett mechanikus szerkezet tükrök és fogaskerekek segítségével működött, s azt állították róla, hogy önállóan mozog. Ezt senki sem akarta elhinni, így Kempelen minden egyes parti előtt kinyitotta a szekrényre hajazó gépet, hogy a nagyérdemű megbizonyosodhasson róla, a pletykák nem igazak: nincs elrejtve benne ember.

A szinte mindig győzedelmeskedő Török nevet kapó gép első ellenfele Cobenzl gróf volt, ám később Napóleon és Benjamin Franklin is leülhetett vele szemben. A három játszmában is alulmaradt francia császár 1809-ben például az egyik partiban 19 lépésig jutott, ami szép teljesítményt jelentett. Kempelen halála után sem hagyott alább a sakkozógép iránti érdeklődés, s tanulmányok százai jelentek meg róla. Bejárta Európát, és Észak-Amerikát is, míg végül Philadelphiában 1854-ben egy tűzesetben megsemmisült. Ekkor derült ki a sokak által sejtett titok: benne ült egy emberi kezelő, akit kívülről, még az ajtó nyitását követően sem lehetett látni. Bár az önmozgó szerkezet átverés volt, de ez újszerűségéből és mechanikai zsenialitásából semmit sem von le.

Hitler naplója

1983 áprilisában a Stern című német hetilap szenzációs hírt jelentett be hamburgi sajtótájékoztatóján: megvásárolták a Führer naplóját. Az újság egyik szerkesztője, a nácik iránti szenvedélyéről is ismert Gerd Heidemann büszkén lobogtatta a 60 darab összefűzött füzetből álló dokumentumot, amelyet 9,3 millió márkáért szereztek meg egy bizonyos Konrad Kujautól. Kujau  állítása szerint Hitler egyik Szászországban lezuhant repülőgépe közelében találta meg egy helybeli gazda, aki később eladta az üzletembernek.

A Stern később oldalakat közölt az állítólagos, 1932 és 1945 között írt naplóból, aminek köszönhetően megugrott az eladása, s szerte a világról érkeztek más sajtóorgánumoktól megkeresések, amelyek vagyonokat fizettek volna, ha egy-két oldalt ők is hasábjaikra tűzhetnek.

Két hét sem telt el, s a naplóról kiderült, hogy hamisítvány. A szakértők szerint az írás tele volt tárgyi tévedésekkel, ráadásul a tinta, amellyel írták a 20. század első felében még nem is létezett, s a papírlapok sem voltak korhűk. Továbbá Hitler ritkán írt, akkor is inkább ceruzával. A bíróság előtt Kujau  bevallotta a csalást, azonban azt állította, hogy ő csupán 2,7 millió márkát kapott a füzetekért, így valószínűleg a fennmaradó 6,6 milliót Heidemann tette zsebre. Mindkettejüket elítélték. Később kiderült, Heidemann csak egy naiv balek volt, s nem tartott meg egy pfenninget sem.

Cottingley-i tündérek

1917-ben két fiatal unokatestvér, Elsie Wright és Frances Griffiths az észak-angliai Cottingley-ben Elsie családjának kertjében egy fényképezőgéppel játszottak. Öt fotót lőttek, amelyeken a tízéves Frances 15-20 centiméter magasságú, táncoló tündérekkel látható. A 16 éves Elsie értett a fényképezéshez, s a világháborús katonákról több portrét is készített. A fiatalok hazaérve megmutatták otthon a képeket, s meséltek rokonaiknak az egyébként félős tündérekről, akikkel megbarátkoztak. A szülők az egészet gyermekcsínynek gondolták, s két évig elő sem kerültek a fotók az asztalfiók rejtekéből.

A világméretű nyilvánosság 1919-ben jött el, amikor napvilágra kerültek a fotók, amelyek heves vitákat gerjesztettek. Több szakértő is megszólalt az ügyben, s természetesen mindegyikük azt a hibát akarta megtalálni a képeken, amely bebizonyítja, hogy hamisítványok. A korabeli fotómanipulációs lehetőségek (montázs, kollázs, frottázs) közepette azonban ki volt zárható, hogy ilyen jó minőségűek maradjanak a képek, így sokan valóban elhitték. Még maga Arthur Conan Doyle is, aki megszervezte, hogy a Teozófiai Társaság egyik képviselője a helyszínre utazzon. A két leány újabb képeket csinált, amivel „bebizonyították”, hogy nem hazudnak, tündérek márpedig léteznek. Közel hat évtizeden keresztül tartották is ehhez magukat.

A rejtély végére 1981-ben került sor, amikor az idős Elsie bevallotta, hogy egy rajzkönyvben látható tündéralak ihlette meg őket: lerajzoltak néhány mesebeli lényt, kivágták ollóval, s cérnára függesztették fel, majd lefotózták őket.

Saitafernes tiarája

A párizsi Louvre az egyik legismertebb és legtekintélyesebb múzeum a világon, azonban az ottani szakértők is csak emberek, s az ember néha téved. 1896-ban 200 ezer frankért (akkoriban hihetetlen nagy összegnek számított) vásárolta meg az intézmény az i. e. 3-2. században élt Saitafernes szkíta uralkodónak tulajdonított tiarát, vagyis egy arany koronát. Az igényes kivitelezésű fejdíszen görög és szkíta elemek keverednek, vadászjelentek és egy Iliászból vett esemény is helyet kapott rajta, ami nem tekinthető különösnek, ugyanis a király és hadserege több fekete-tengeri görög kolóniával is kapcsolatba került, amelyek kulturálisan is hatottak a szkítákra.

A nagy érdeklődést kiváltó leletet német kutatók is megvizsgálták, és az egyik berlini művészettörténész, bizonyos Adolf Furtwängler érdekes bejelentést tett: a hét éven át csodált szkíta aranylelet hamisítvány. A szakértő a korona ábrázolásait elemezte, amikor nyilvánvalóvá lett számára, hogy az egyes motívumok más-más korban voltak divatosak, így a tiara eseménysorainak készítési ideje nem lehet olyan régi. Igaza is lett, a turpisságra hamar fény derült: az Odesszában tevékenykedő Izrael Ruhomovszkij ötvösművész készítette azt 1880-ban. A Louvre raktárában a mai napig megtalálható e „kincs”, ám kevés a valószínűsége, hogy ki fogják állítani.

Constantinusi adománylevél

A 750-es években Rómában előkerült egy addig soha nem látott, rejtélyes irat, amelyet Constitutio Constantininek, azaz Constantinusi adománylevélnek neveztek. A szöveg szerint Nagy Konstantin (Constantinus) római császár (272-337) első szám első személyben meséli el, hogyan gyógyult meg a leprából. A pogány doktorok ártatlan ifjak vérébe akarták meríteni, azonban álmában megjelent Szent Péter és Szent Pál, akik a pápához irányították. I. Szilveszter megkeresztelte a császárt, aki csodás módon felépült betegségéből.

Az uralkodó hálája a szöveg szerint nem maradt el: Konstantin a császári díszeket, a császári fenség valamennyi velejáróját a pápának adományozta. A pápa kapott egy süveget is, melyet úgy használhatott, mint a császár a koronát, továbbá a császár a pápa lovászfiújaként szolgált. Azt is megemlítette, hogy a császár azért költözött Konstantinápolyba, hogy a pápáé lehessen Róma.

Konstantin császár vezeti a pápa lovát

„Azért, hogy a papi föveg ne értéktelenedjen, hanem ékesebb legyen, mint az evilági császárság méltósága és dicsőségének hatalma, íme, így palotánkat (ahogy említettük), mint Róma városát, egész Itália és a nyugati területek provinciáit, vidékeit és városait a gyakran mondott legboldogabb főpapnak, a mi Szilveszter atyánknak, egyetemes pápának átadva és örökítve az ő, vagy főpapi utódai hatalmának és uralmának szilárd császári ítélettel, ezen császári levelünk és ünnepélyes rendeletünk révén adjuk rendelkezésre és a római szentegyház fennhatóságában való állandó megmaradásra” - szól az állítólag 305. március 30-án kiadott adománylevél.

Habár az évszázadok során néhányan megkérdőjelezték az okirat hitelességét (főként az invesztitúraharcokban), elsőként Lorenzo Valla 1440-ben vezette le tudományosan, hogy a szöveg valószínűleg 8. századi hamisítvány. Konstantin császár egyébként csak uralkodása legvégén keresztelkedett meg, valamint több olyan eleme is volt a szövegnek, amely későbbi évszázadokból eredeztethető, valamint a nyelvezete sem negyedik századi. Valla alkalmazta elsőként a filológiai módszert szent szövegekre.

A 754-ben létrejött Pápai Állam még igen gyenge lábakon állt, s szüksége volt a legitimációra. Függetlenedni akart Bizánctól, valamint a támadó longobárdok által is folyamatosan fenyegetve érezte magát. Sokak szerint a hamis adománylevél egyfajta szerződés lehetett a Karolingokkal, akiknek egyházi legitimációra volt szükségük a Merovingok elűzéséhez, cserébe katonai segítséget nyújtottak a pápaságnak.