Mesterséges intelligenciával generált fotókon elevenednek meg a magyar történelem meg nem örökített pillanatai

Mesterséges intelligencia segítségével megalkotott fotórealisztikus képeken tárja a közönség elé a magyar történelem vizuálisan eddig dokumentálatlan eseményeit a Pamkutya egyik alkotója, Osbáth Norbert. Az Amiről nem készült fotó című kötetről beszélgetve kiderül: a könyv szakít a hagyományos, heroizáló ábrázolásmóddal, az alkotó kiterjedt forráskutatásra és precíz prompt-mérnöki munkára alapozva a történelmi alakok - mások mellett Széchenyi István, Petőfi Sándor és Hugonnai Vilma - esendő, emberi oldalát helyezi a középpontba, ezzel újfajta, érzelmi alapú megközelítést kínálva az ismeretterjesztésben.

mult-kor.hu: A könyv címe – Amiről nem készült fotó – egy paradoxonra épít: fotórealisztikus képeket látunk olyan eseményekről, melyekről nem készülhetett fotó. Hogyan indult ez a projekt?

O. N.: Az első képet egy Jókai Mór párkapcsolatairól szóló est után készítettem csak a technika kipróbálása miatt. Ekkor jelent meg a lehetőség az AI képgeneráláson belül, hogy arcképet is fel lehetett használni a képek készítéséhez. Mivel nagyon tetszett Jókai és Laborfalvi Róza '48-as forradalom napján történt megismerkedésének története, így az erről a pillanatról szóló fotót készítettem el először. Nagyon lenyűgözött a végeredmény, és azonnal éreztem, hogy ezzel az új technológiával egy olyan lehetőség nyílt meg, ami eddig még soha nem volt megvalósítható, és ez egy teljesen új módja a történelem bemutatásának. Úgyhogy kiraktam ezt a képet és az első történetet Instagram sztoriba, és a visszajelzés annyira jó volt, hogy utána folytattam rendszeresen a történetek kutatását és írását, és persze a hozzájuk tartozó nem létező fotók készítését.

Sokan azt hiszik, az AI-val alkotni csak egy gombnyomás. Beavatnál a kulisszatitkokba? Milyen arányban oszlott meg a munka a történelmi kutatás, a megfelelő promptok írása és a képek utólagos korrekciója között?

Ha mindegy, hogy milyen lesz a kép, akkor tényleg csak egy gombnyomás, de nekem elég konkrét elképzelésem volt a fotókról, amit szerettem volna létrehozni. Történelemhűt, izgalmasat, érzelmet átadót, és fotóként is ízléseset, igényeset. Így viszont már százszor nehezebb a képek létrehozása. Valamelyik kép így is szinte elsőre sikerült, például a Semmelweisről készült fotó, de valamelyikkel hetekig küzdöttem, mire elégedett lettem, ilyen például a Sisi modellt áll a Vanity Fairnek című kép.

Ezzel együtt a történetek írása több időt vett igénybe, mint a képek elkészítése, hiszen nagyon tömören és érthetően szerettem volna fogalmazni, de mégis pontosan. Ráadásul rájöttem, milyen nehéz megbízható forrást találni ma már az interneten, és ez valószínűleg még egyre nehezebb lesz. Rengeteg egymásnak ellentmondó információt találtam megbízható oldalakon is, úgy ilyenkor igyekeztem az eredeti forrást megkeresni, ami sokszor meglepően nehéz.

A mesterséges intelligencia gyakran „hallucinál” (pl. rossz korhűség, furcsa tárgyak). Milyen forrásokat használtál a hitelesség ellenőrzésére, és mi volt a legnagyobb technikai kihívás? Volt olyan történelmi alak vagy kor, amibe „beletört a bicskája” az algoritmusnak?

Igen, bár meglepő módon szerintem képileg kevesebbet hallucinál, mint szövegben. Én a Midjourney nevű képgenerálót használtam, mert ezt találtam legjobbnak történelmi hűségben és vizuális igényességben. Ezzel együtt igyekeztem kiszűrni a nem korhű tárgyakat, ruhákat, de tisztában vagyok vele, hogy maradhattak benne ilyen hibák. Ezt nem is bánom, összességében ezeket illusztrációnak tekintem, úgy gondolom, nem probléma, ha a hatás kedvéért esetleg nem 100%-ban hitelesek.

A célom a könyvvel leginkább az érdeklődés felkeltése ezek iránt a témák iránt, aki mélyebben bele szeretne menni egy-egy történetbe, annak érdemes valódi történészek által írt anyagot olvasni.

A képkészítő algoritmusnak pedig rengeteg dologba beletört a bicskája, sőt, az egy év alatt, amíg a könyvön dolgoztam egyre szigorúbbá vált a képi cenzúra: német katonákat például egyáltalán nem engedett generálni, de a vége felé már színes képet sem akart csinálni olyan korból, amikor még nem létezett színes felvétel. Így azokat utólag kellett színeznem, és még tucatnyi más trükköt alkalmaznom.

Az előszó és a megközelítés alapján a könyv nem a száraz évszámokra, hanem a személyes sorsokra és az atmoszférára fókuszál. Mi alapján szelektáltál a magyar történelemből? Mi döntötte el, hogy ki kerül be a kötetbe: a történelmi súly vagy a vizuális megvalósíthatóság?

Számomra a személyes történeteken keresztül érdekes a történelem, úgyhogy erre koncentráltam, igyekeztem a fotókkal is közel kerülni magához a személyhez. Ha látod valakinek az arcát, sokkal jobban tudsz kapcsolódni hozzá, empatizálni a helyzetével.

A legtöbb ilyen emberközeli történetet a századforulón találtam, mert itt sokkal pontosabb és részletesebb leírások vannak eseményekről, de később rájöttem, hogy úgy érdekes ez a könyv, ha a teljes magyar történelmet feldolgozza. Emiatt kijelöltem 12 meghatározó történelmi eseményt, például a mohácsi csata, vagy a trianoni békeszerződés, amiket mindenképpen be akartam mutatni, és utána igyekeztem érdekes történeteket találni minden évszázadból. A könyv fele így is a századfordulóról és az utána lévő korszakról szól, úgyhogy nem egyenlően vannak elosztva a történetek.

A könyvben megjelenő karakterek között gyakoriak az újkori (18-19. századi) alakok. Ennek van koncepcionális oka, vagy az AI technológia könnyebben boldogul azokkal a korszakokkal, amelyekről már több festmény és vizuális adat áll rendelkezésre?

Igen, ez rá a magyarázat! Ezekről az emberekről már jobb minőségű képek maradtak fent, a legújabb korban már fotók is, úgyhogy sokkal élethűbben lehet létrehozni a fotókat velük, így kisebb rész marad a fantáziának. A legrégebbi korokból nem is mutatom olyan közelről az embereket, mivel igazából nem tudjuk, hogy hogyan nézett ki mondjuk Szent István, úgyhogy ilyenkor igyekeztem a leírások alapján hiteles, de távolabbi, képet készíteni vagy más megoldást találni, például gyerekként mutatni őket. Szóval a válasz igen, akiről több kép van, azokkal sokkal könnyebb dolgozni, és a legélethűbb képeket a legújabb korból tudtam készíteni, például Göncz Árpád vagy Puskás Ferenc képe szerintem döbbenetesen élethű lett, senki nem mondaná meg, hogy nem valódi.

A könyvben nemcsak portrékat, hanem komplett jeleneteket, „pillanatfelvételeket” látunk. Milyen rendezői elv alapján döntötted el egy-egy szereplő hangulatát és környezetét? Például miért pont abban a lelkiállapotban ábrázolod Petőfit vagy Széchenyit, ahogy a képen látjuk?

Igyekeztem itt is az emberi oldalra koncentrálni. Például sokkal jobban érdekel, hogy Petőfi mit érzett a Nemzeti Múzeumnál történt beszéde előtt vagy után, mint a beszéd közben. Ezért nem a leghősiesebb pózban ábrázoltam őket, hanem esendő emberként. Számomra ezek a legizgalmasabb pillanatok, amikor egy ember szinte felfoghatatlan súlyú döntéssel vagy megoldhatatlan dilemmával állt szemben a viharos történelmünk során, és a következményeket akár évszázadokkal később, a mai napig viseljük. A Széchenyi képre pedig az egyik legbüszkébb vagyok, annyira sokat átad a szomorú tekintetével, minden csalódását látom benne, ami oda vezetett, hogy el kellett hagynia Pestet.

A leghősiesebb pillanatokat már mind megmutatták, szerettem volna valami más irányból közelíteni ezeket a helyzeteket.

A fotórealizmusnak óriási ereje van: az agyunk hajlamos tényként kezelni azt, amit fotóként lát. Nem tartasz attól, hogy ezek a generált képek felülírják a valóságot, és az olvasók később ezeket tekintik majd „az igazi” történelemnek? Hol húzódik a határ az ismeretterjesztés és a fikció között?

Nagyon jó kérdés, és erre választ kell majd keresni a következő években. Biztos vagyok benne, hogy teljesen átalakítja majd a gondolkozásunkat ez az új módszer. Ezzel együtt én úgy gondolom, hogy nem lehet homokba dugni a fejünket, ez a technológia itt van, meg kell találnunk, hogyan lehet jól használni. Úgy gondolom, hogy én jó célra használtam. De tisztában vagyok azzal, hogy sokan kifejezetten ártó szándékkal is fognak képeket készíteni, sőt igazából ez már mindennapossá vált a propagandában szerte a világon.

Az pedig, hogy az olvasók mondjuk az én képeimet tekintik majd történelemnek, azt nem tartom problémának, ez probléma az eddigi illusztrációknál is fennállt. Munkácsy képei sem történelemhűek, és ő nyilatkozta is, hogy nem is az volt a célja velük, inkább egy hangulat átadása. Madarász Viktor is inkább az üzenetre, a hatásra koncentrált, nem a korhűségre. És szerintem minden más illusztráció, amiket a történelemkönyvekben láttunk, tévútra is vihetett eddig is.

Úgyhogy értem a problémát, beszélni kell róla, de nem gondolom, hogy most először téveszt majd meg, és viszi félre a gondolkozásunkat egy-egy kép.

Reagáltak a könyvre a történészek? Ha igen, akkor hogyan?

Történészek nem, történelemtanárok és történelemkedvelő olvasók igen. Akik olvasták a könyvet, és visszajeleztek nekem, ők mind elégedett voltak, és értették a koncepció lényegét, és szerintem, aki belenéz a könyvbe, akár csak a képeket átlapozva, el fog gondolkozni sok pillanaton, amit eddig máshogy látott. Az üzenetek alapján, amiket a könyv kapcsán kaptam, másoknál is működik ez a típusú emberközeli megközelítése a történelemnek, és erre nagyon büszke vagyok.

Ezzel együtt továbbra is úgy gondolom, hogy ez a könyv csak egy bevezető ezekbe a témákba, ezért is ilyen rövidek a leírások. Néha nagyon nehéz volt megállnom, hogy hosszabban, részletesebben írjak, de végül örülök, hogy hű maradtak a könnyen fogyasztható, rövid történelmi falat koncepcióhoz.

Milyen visszajelzéseket kaptál az olvasóktól? Művészeti albumként vagy rendhagyó történelemkönyvként használják?

Tudom, hogy sokan csak átlapozzák albumként, és remélem, hogy úgy is működik. Igyekeztem minden témának izgalmas címet adni, hogy kedvet kapjanak az olvasáshoz is. Kit ne érdekelne, hogy Sisi hogyan került a Vanity Fair magazinba, vagy hogy Karinthy kikkel utazott közösen a Graf Zeppelinen? Remélem sokakat elindít egy olyan irányba, hogy később is szívesen olvassanak történelemről, akár hagyományosabb formában is.

Van kedvenc képed vagy történeted a könyvben?

A kedvenc történetem talán a Hugonnay Vilma hihetetlenül inspiráló életéről szóló leírás. Én nem is hallottam róla régebben, szerintem méltatlanul kevés szó esik csodálatos életútjáról. Nagyon tetszik még a Somossy féle dekadens életvitel, és a századfordulós bulinegyedének története, de kifejezetten közel áll a szívemhez a Radnóti-Gyarmati Fanni kapcsolat témája is. Nehéz választanom, a legtöbb történet közel áll a szívemhez.

Amiről nem készült fotó