Megadás helyett a kanadai emigrációt választotta a sziúk rettenthetetlen törzsfőnöke, Ülő Bika

A letartóztatását követő lövöldözés során, 1890. december 15-én vesztette életét a hunkpapa sziúk vezetője, Ülő Bika, a nyugat felé terjeszkedő amerikaiak elleni indián önvédelmi harc egyik legendás vezéralakja. Neve elválaszthatatlanul összeforrt Little Bighornnal, azzal a csatával, amelyben az indiánok megsemmisítő vereséget mértek az amerikai hadsereg George Armstrong Custer által vezetett 7. lovasezredére. Egyszerre volt ő bölcs és vad, kérlelhetetlen spirituális vezető, aki az utolsó pillanatig küzdött azért, hogy a rohamosan modernizálódó világban az őslakosok megőrizhessék régi életüket és kultúrájukat. Ülő Bika később éveken át a száműzöttek keserű kenyerét ette, majd kényszeredetten járta az országot cirkuszi mutatványosként, közel került a szellemtáncmozgalomhoz, s végül egy rezervátumban lelt végső nyugalomra.

Vezér születik

A Mississippi és a Sziklás-hegység között elterülő, 1,3 millió négyzetkilométer területű Great Plains a világ egyik legnagyobb kiterjedésű füves tája. A mai Colorado, Kansas, Montana, Nebraska, Új-Mexikó, Észak-Dakota, Oklahoma, Dél-Dakota, Texas és Wyoming államokra, illetve a kanadai Alberta, Manitoba és Saskatchewan tartományokra kiterjedő síkság 1750 körül szinte lakatlan volt, s csak a folyók mentén lévő erdőkben és az erdőszéleken, a hegyek mellett élt néhány tucat vadászattal és gyűjtögetéssel foglalkozó indián törzs. A kontinens belső része a fehér telepesek számára még a XIX. század közepén is ismeretlen volt.

Amikor 1848. január 24-én kitört az aranyláz, a végtelen préri és a nyugati part hirtelen vonzani kezdte a fehéreket, elindítva az amerikai történelem legnagyobb népvándorlását. Jól szemlélteti ezt Kalifornia népességmegoszlásának alakulása. 1848 márciusában 157 ezer ember élt Kalifornia területén, akik közül 150 ezren születtek Amerikában, 6500-ra volt tehető a californiosok száma, s csak néhány százan voltak azok, akik az Egyesült Államok határain kívül látták meg a napvilágot. Alig húsz hónappal később utóbbiak 100 ezer fővel gyarapodtak, ám a népvándorlásnak még messze volt a vége: az 1850-es évek közepéig 300 ezer bevándorlóval nőtt az unióba 1850-ben felvett állam lakossága.

A Csendes-óceán partja felé nyomuló több tízezer kalandor védelme érdekében a kormány 1851-ben tárgyalásokba kezdett a sziúkkal, a sájenekkel, az arapahókkal és más bennszülött népekkel. A kormány képviselői azonban nem voltak tisztában azzal, hogy a törzsfőnökök nem az egész népük, hanem csak a saját kis altörzseik nevében beszélhetnek – e félreértés egy végzetes megtorlássorozat kezdetét jelentette.

Ülő Bika – sziú nyelven Tatanka Ijotake – 1831-ben született a mai Dél-Dakota államban található Grand River partján. A gyermeket először Ugráló Borznak nevezték, de miután tízéves korában sikerrel teljesítette első bölényvadászatát, majd négy évvel később a harcmezőn is tanúbizonyságot tett bátorságáról, a férfivá avatási szertartás során – lakota szokás szerint – az apja nevét adományozták neki.

Az új név a viselőjének bátorságát, elszántságát és megfontoltságát volt hivatott kifejezni, amely erények egyébként a törzsfőnök egész pályafutását végigkísérték. A fiatal harcos magával ragadó szónok, sámán, gyógyító, ezenfelül pedig látnok volt, s azt tartották róla, hogy ért a farkasok és a bölények nyelvén.
Ülő Bika vészterhes időkben lett a nyugat felé terjeszkedő amerikaiak elleni önvédelmi harc egyik vezéralakja. A fehér úttörők beáramlása ugyanis nem csillapodott: a letelepedést bátorító, 1862-es Homestead Act és a transzkontinentális vasút építését elősegítő Pacific Railway Act elfogadása után az indiánok egyre inkább azt érezték, fogy a levegő körülöttük, kiszorítják őket a lakhelyükről.

Nem minden az arany

Az Egyesült Államok egyre terjeszkedő óriási birodalmában mindenütt lázadtak az őslakosok. 1862 augusztusában a dakota harcosok Kis Varjú törzsfőnök vezetésével egy minnesotai kereskedelmi állomást támadtak meg, ennek három férfi, egy nő és egy gyermek esett áldozatául. A sikeren felbuzdulva dühös szánti csapatok vonultak át az északi dakoták területén és Minnesota államon keresztül. Az idehívott hadsereg erőteljes és véres fellépésének nyomán több tucat indiánt felakasztottak, még többet pedig bebörtönöztek.

Ülő Bika legelőször 1863-ban keveredett konfliktusba az amerikai hadsereggel, amikor egy bosszúhadjárat során a lakoták szállásterületét is támadás érte. A következő évben az indián főnök részt vett a Killdeer-hegyi csatában, 1865-ben pedig megostromolta Fort Rice erődjét. A Vörös Felhő törzsfőnök vezette lakota támadások után – amelyekhez Ülő Bika is csatlakozott –, 1868-ban az amerikai kormány engedményt tett az indiánoknak. A sziúk szállásterületét Black Hills környékére korlátozó, Montana, Dél-Dakota és Wyoming földjén vadászati jogot biztosító Fort Laramie-egyezményt sok törzsfőnök – köztük Vörös Felhő – aláírta, Ülő Bika viszont nem.

Az idő végül őt igazolta. Minden megváltozott ugyanis, amikor a George Armstrong Custer vezette, ezer főből álló csapat Black Hills közelében aranyat talált az egyik patakban. A pletyka gyorsan terjedt, és hamarosan megjelentek a szerencsét próbáló kincskeresők. Bár az amerikai kormány tett lépéseket a sziúk földjére behatoló, több ezer bányász visszatartására, erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. A Black Hills-i aranyláznak semmi sem állhatta útját.

Az indiánok újra háborúval fenyegetőztek. Válaszul a kormány felajánlotta a törzsfőnököknek, hogy megvásárolják Black Hills területét. 1875 szeptemberében 20 ezer sziú tanácskozásra gyűlt össze, az ajánlatot végül elutasították. A szövetséget kötő törzsek Ülő Bika és Őrült Ló vezetésével fegyveres ellenállásba kezdtek, amelyet a kormány részéről ultimátum követett. Az amerikaiak 1876-ban indították meg az expedíciót a Black Hills hegyei közé.

Kiaknázatlan győzelem

A döntő támadásra Custer június 25-én szánta el magát. Az Egyesült Államok hadseregének lovassági parancsnoka több jelentős hibát vétett: egyrészt túl korán támadott, másrészt elutasította a felajánlott erősítést, alábecsülte az indiánok harci értékét, továbbá felosztotta erőit.

A támadás megindulásakor a lakota, a sájen és az arapaho törzsek először teljesen meglepődtek, rendezetlenül rohantak fel-alá a sátrak közt, de aztán a lakota törzsfőnökök összehívták harcosaikat. Felismerték ugyanis, hogy mintegy háromszoros túlerőben vannak a lovasokkal szemben. Őrült Ló csatakiáltásával megindult az ellentámadás. Az amerikai sereg lendülete megtört, a lovasok visszavonultak a hegygerincre. Hatalmas vérfürdő vette kezdetét, a következő órákban Custer 7. lovasezredét lemészárolták. A csata – amely mindössze 20 percig tartott – az Egyesült Államok hadseregének egyik legnagyobb veresége lett.

Az Alfred Terry tábornok vezette expedíciós csapatokat másnap szörnyű látvány fogadta: 300 katona – sokuk feldarabolva és megskalpolva – feküdt meztelenül, kifosztva a napon. Miközben Custer embereit csak a karjukon található tetoválásról lehetett felismerni, az agyonlőtt ezredes meztelenül, de egy darabban feküdt a tetemek között.

Bár a Little Bighorn-i ütközet hatalmas lelkierőt adott a győzteseknek, a várt stratégiai haszon elmaradt. A megerősített lovasság egész nyáron és ősszel üldözte az indiánokat a Sziklás-hegységben. Ülő Bika – felismerve a harc hiábavalóságát – több mint 1200 követőjével a hegyekbe menekült, és átkelt a kanadai határon.

Az Egyesült Államok sokáig sikertelenül próbálta elérni a sziú törzsfőnök és népének hazatérését. Ülő Bika nehéz választás elé került. Négyévnyi száműzetés után a törzsfőnök végül 1881. július 20-án letette a fegyvert Fort Buford erődjében, a mintegy 200 megmaradt sziú pedig visszatért az Egyesült Államokba. A bebörtönzött, majd később szabadon engedett, elszegényedett, morálisan megtört indiánok többé nem jelentettek fenyegetést a fehérek számára. Ülő Bika régivilága időközben teljesen megváltozott: a lakotákat főnökükkel együtt rezervátumokba kényszerítették.

Életének későbbi szakaszában a Standing Rock nevű rezervátumba száműzött Ülő Bika Buffalo Bill vadnyugati show-műsorával járta az országot. Heti 50 dollárért több hónapon keresztül szórakoztatta közönségét. Mindenhol körülvették az emberek, autogramokat osztogatott, s mikor a közönséghez kellett szólnia, gyakran az anyanyelvén megátkozta őket.

Szellemtánc

Az élete hátralévő éveit a Grand River partján álló kunyhójában, családja körében töltő sziú földi pályafutása vége felé egyre közelebb került a Wovoka nevű pajute indián szellemtáncmozgalmához. Wovoka órákon át tartó eksztatikus „szellemtáncokat” járt, miközben látomásai támadtak, s azt hirdette, hogy visszaállítható az ősi indián életmód, mivel a bölények visszatérnek, és a fehérek örökre eltűnnek.

Az eleinte kigúnyolt, később gyanakvással figyelt, az indián törzsek körében rendkívül gyorsan terjedő messiásőrületet a hatóságok végül betiltották. A Standing Rock rezervátum vezetője, James McLaughlin is régóta gyanúsnak találta a szellemtáncokat. Amikor az emberei azt a hírt hozták, hogy Ülő Bika a szomszédos Pine Ridge rezervátumba szeretne látogatni, hogy a szellemtáncosok új messiását láthassa, elrendelte a törzsfőnök letartóztatását.

Ülő Bikát 1890. december 15-én vették őrizetbe. Letartóztatásának hírére dulakodás tört ki, a lövöldözésben pedig ő maga és kedvenc fia, Varjúláb is életét vesztette. Ülő Bika holttestét egy egyszerű faládában, Fort Yates temetőjében helyezték örök nyugalomra. A temetése 1890. december 17-én mindössze pár percig tartott.

Hunkpapák százai menekültek el a tél közepén Standing Rockból. Egy részük csatlakozott a minikonzsu törzsfőnökhöz, Nagy Lábhoz, aki 350 indiánt vezetett a Pine Ridge rezervátumba. 1890. december 29-én a katonák körülzárták a menekülőket, és a dél-dakotai Wounded Knee-hez vezették őket. Az indiánok azonnal megadták magukat. Ám amikor egy fiatal harcos fegyvere elsült – bár senkit sem sebesített meg – a katonák azonnal tüzet nyitottak. Közel 300 indián vesztette életét a mészárlásban, míg a másik oldalon 25-en haltak meg a golyózáporban.

Az ott bevetett 7. lovas osztag katonái kitüntetést kaptak a Kongresszustól. Ülő Bika halála és Wounded Knee napja nemcsak a szellemtáncmozgalom végét jelentette, hanem lezárt egy hosszú, 400 éves háborúskodást is, egy olyan küzdelmet, amelyet az indiánok a szabadságukért vívtak.