Már az őt püspökké kinevező pápa is megjegyezte, hogy Richelieu-ből „nagy gazember” lesz

Alexandre Dumas világhírű regényében, A három testőrben Richelieu bíboros a hatalommániás, intrikus gonosz megtestesítője, aki céljai elérése érdekében nem válogat a tisztességtelenebbnél tisztességtelenebb eszközökben. Pályafutását azonban érdemes ennél jóval árnyaltabban szemlélni. Amellett ugyanis, hogy a bíboros valóban nem riadt vissza a mai szemmel nézve már meglehetősen kegyetlennek ható, a korban azonban elfogadott intézkedésektől, az 1624 és 1642 közötti, Richelieu és XIII. Lajos együttműködése által meghatározott időszakot joggal nevezhetjük a francia történelem egyik aranykorának. Az uralkodó és minisztere az abszolút királyi hatalom megerősítése érdekében sikerrel szállt szembe a hugenották és a főurak lázadásaival, eközben pedig Richelieu zseniális diplomáciai érzékének köszönhetően Franciaország Európa vezető hatalmává emelkedett.

Kettétört katonai karrier

Armand Jean du Plessis a középnyugat-franciaországi Poitou-ban született egy ötgyermekes kisnemesi család harmadik fiaként. Édesapja III. Henrik és IV. Henrik oldalán is harcolt a Franciaországot a 16. században lángba borító vallásháborúkban, és végül ez hozta el a végzetét is.

A kis Armand Jean mindössze ötéves volt, amikor édesapja meghalt, rengeteg adósságot hagyva családjára. A katonai pályára szánt félárva kisfiút 9 évesen Párizsba küldték, hogy a Navarrai Kollégiumban tanuljon. Armand Jean katonai képzésben is részesült, ám ezt a későbbiek során nem kamatoztathatta, mivel testvére keresztülhúzta számításait.

Alphonse-Louis du Plessis ugyanis hiába volt a poszt várományosa, visszautasította a családnak alanyi jogon járó luçoni püspöki címet, hogy karthauzi szerzetesnek álljon. Ha Alphonse-Louis nem dönt úgy, hogy a félremete életmódot választja, Armand Jean du Plessis neve talán fel sem bukkant volna a történelemkönyvek lapjain, és Franciaország története is másképpen alakul. Mivel azonban a családból valakinek be kellett tölteni a tisztséget, az ifjúnak nem maradt más választása: papi pályára kellett lépnie.

A fiatal Armand Jean ekkor még korántsem csak az egyházi pályafutás járt az eszében, aminek meg is lett az eredménye: húszéves korában kankóval (tripperrel) kezelték, de betegsége nem gyakorolt hosszabb távon negatív hatást egészségi állapotára. 1606-ben például minden további nélkül Rómába utazhatott, hogy V. Pál pápa hozzájárulását kérje püspöki kinevezéséhez, mivel túl fiatal volt a pozíció betöltéséhez.

Az egyházfő – aki a legenda szerint megjegyezte, hogy a fiúból nagy gazember lesz – nem gördített akadályt kinevezése elé, így Armand Jeant 1607-ben, mindössze 22 évesen Luçon püspökévé szentelték.

Gyors felemelkedés

A fiatal püspök hét évvel később, 1614-ben már a papi rend vezéralakjaként tűnt fel a rendi gyűlésen. Felszólalásai Medici Mária királyné figyelmét is felkeltették, és a királyi udvar tárt karokkal fogadta. Az apja, IV. Henrik meggyilkolása után 1610-ben a francia trónt elfoglaló XIII. Lajos szintén kiskorú felesége, Ausztriai Anna szolgálatába állt

Az ifjú király helyett az országot régensként irányító Medici Mária, valamint kegyence, d’Ancre márki, vagyis Concino Concini meglátta Richelieu-ben a lehetőséget, és amellett, hogy Anna királyné tanácsadója lett, 1616-ban államminiszterként a külügyek irányítójává is megtették.

A kamasz király azonban idővel tényleges hatalmat követelt magának, és ennek jegyében 1617 áprilisában meggyilkoltatta Concinit. A kegyenc holttestét a párizsi csőcselék szaggatta szét. Medici Mária anyakirályné Richelieu-vel együtt a Loire völgyében található Blois kastélyába menekült.

Az anyakirályné és főnemesi támogatói 1619-20-ban több alkalommal is fellázadtak a király ellen, ám az uralkodónak ezeket a próbálkozásokat sikerült levernie. A két fél közötti viszonyt végül az 1620-as angers-i béke rendezte, amelynek tető alá hozásában Richelieu kulcsszerepet játszott.

Miután XIII. Lajos számára már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy az 1622-ben bíborosi rangra emelt Richelieu az állam érdekeit mindennél előbbre valónak tartja, 1624-ben a királyi tanács tagjává választotta.

Néhány hónap múlva már az első miniszteri pozíciót is magáénak tudhatta. Az uralkodó és a bíboros felismerte, hogy szoros együttműködésük mindkettejük hasznára válik. Richelieu tíz év alatt a rendi gyűlés tehetséges szónokából a Francia Királyság egyik legnagyobb hatalmú emberévé, a kül- és belpolitika első számú irányítójává emelkedett.

Hugenották és „vakbuzgók” szorításában

Richelieu belpolitikáját az abszolút királyi hatalmat veszélyeztető törekvések, a protestáns és főúri lázadások elleni küzdelem határozta meg. Franciaországon az 1620-as években hugenotta felkelések sorozata söpört végig.

1627-ben a hugenotta ellenállás fellegvára, az Atlanti-óceán partján fekvő La Rochelle ostromával kezdetét vette a protestáns lázadók leverésére indított végső offenzíva, amely 1628-ban – hosszú és véres ostrom után – a hugenották vereségével ért véget.

Richelieu reálpolitikusi énje immár sokadszor mutatkozott meg, a pillanatnyi érdekközösséget kihasználva ugyanis Franciaország egyik legnagyobb ellenlábasa, Spanyolország segítségével verte le a felkelést.

Bár a hugenották még ezután is folytatták a harcot, a bíboros könnyedén vérbe fojtotta a déli Languedoc tartományban kitört lázadást. Az 1629-ben megkötött alais-i béke ugyan eltörölte a hugenották katonai és politikai kiváltságait, az 1598-as nantes-i ediktumban biztosított szabad vallásgyakorlást azonban továbbra is lehetővé tette számukra. A vallásháború ezzel fél évszázadra véget ért.

A Richelieu-t korábban az udvarhoz csábító Medici Mária ekkorra már nyíltan a vörös eminenciás leváltásán fáradozott. Az anyakirálynét támogatták a Richelieu legnagyobb politikai riválisa, Marillac pecsétőr mögött tömörülő, spanyolpárti katolikusok, a „vakbuzgók”, akik nem nézték jó szemmel a hugenottákkal szemben tanúsított enyhe bánásmódot, a belső reformokat és a külpolitikai óvatosságot pedig előbbre tartották a bíboros és politikájának hívei, a „jó franciák” által propagált nagyhatalmi törekvéseknél.

A kegyetlen mecénás

A két tábor közötti konfliktus csúcspontját 1630. november 10-én, (más források szerint november 11-én), a „rászedettek napján” történtek jelentették. Amikor már úgy tűnt, hogy a nagy jelenetet rendező Medici Mária meg tudja győzni az uralkodót, hogy távolítsa el a bíborost a környezetéből, XIII. Lajos váratlanul mégis meggondolta magát. Richelieu elérte, hogy a király saját anyját helyezze házi őrizetbe, aki végül kénytelen volt németalföldi emigrációba vonulni. Marillacot letartóztatták. 1632-ben, a börtönben halt meg.

Nem ez volt azonban az első erőszakos eltávolítására szervezett akció. Már nem sokkal miniszteri kinevezése után, 1626-ben leleplezte Chalais grófja, Henri de Talleyrand-Périgord szervezkedését, akit azon nyomban ki is végeztetett. 1632-ben leverte a XIII. Lajos öccse, a folyamatosan a trónra ácsingózó orléans-i herceg, Gaston támogatásával, Montmorency hercegének vezetésével zajló lázadást. A herceget Chalais grófjához hasonlóan lefejezték.

Bár a bíborosnak ezután is számos összeesküvéssel kellett szembenéznie, mindvégig kézben tartotta az eseményeket. Ebben nagy segítségére volt az általa létrehozott, külföldi országokra is kiterjedő kémhálózata. Sokan a modern titkosszolgálatok előképének megteremtőjét látják a bíborosban.

Pozíciójának megerősödésében emellett nagy szerepet játszott, hogy polgári származású hivatalnokokból álló kliensrendszert épített ki. Híveinek pénzt, befolyást és jobbnál jobb állásokat kínált, cserébe „mindössze” feltétlen hűséget várt el tőlük. A király kegyéből felemelkedő hivatalnokréteg hatékony ellensúlyt képezett a főnemesekkel szemben.

Richelieu azonban nem csak az abszolút királyi hatalom megteremtésén fáradozott. A bíboros bő kézzel támogatta a művészeteket és a tudományokat. Aktív szerepet játszott a Sorbonne egyetem fejlesztésében, 1635-ben pedig a francia nyelv ápolásának céljából megalapította a Francia Akadémiát.

Intézkedéseivel segítette a külkereskedelem fellendülését, és nagy szerepe volt abban, hogy XIII. Lajos uralkodása idején több ezer telepes költözött át a Karib-szigetekre és Új-Franciaországba. 1627-től az uralkodó Richelieu javaslatára kihirdetett rendeletével a katolikus hitre áttérő indiánokat is franciának tekintették.

Posztumusz lefejezés

Bár Richelieu a belpolitikában leverte a hugenották lázadásait, a külügyekben nem ódzkodott a protestánsokkal való együttműködéstől. Franciaország európai vezető pozíciójának legfőbb akadályát ugyanis a fanatikusan katolikus Habsburg-dinasztia jelentette.

Bár a franciák sokáig csak diplomáciai támogatást nyújtottak a svédeknek és a protestáns fejedelmeknek, 1635-től szövetségesei vereségei miatt kénytelenek voltak közvetlenül is beszállni a konfliktusba, amely ekkorra már vallásháborúból a Franciaország és a Habsburgok között az európai hegemóniáért folytatott fegyveres küzdelemmé alakult át. Richelieu már nem volt képes pusztán diplomáciai manőverekkel sakkban tartani a háborús feleket.

A francia alakulatok kezdetben számos vereséget szenvedtek el a császári csapatoktól, és a bíborosnak a megemelt adók miatt kitört felkeléseken is úrrá kellett lennie. Franciaország azonban 1640-től sikert sikerre halmozott, és végül győztesen került ki a harmincéves háborúból.

A sikerek kovácsai ezt azonban már nem élhették meg. Richelieu 1642 decemberében halt meg mellhártyagyulladásban, XIII. Lajos pedig öt hónappal később, 1643. május 14-n hunyt el. A bíboros halálakor a súlyos adóterhekkel sújtott parasztság ujjongott. A francia forradalom idején Richelieu sírboltját felnyitották, és mint „árulót” lefejezték. Testét a Szajnába dobták. Koponyáját szerzetesek rejtették el a Sorbonne templomában.

A 20. században a bíboros már hellyel-közzel őt megillető helyre került a köztudatban. Eredetileg az ő nevét viselte volna az első francia atommeghajtású repülőgép-hordozó is, ám ebben a megtiszteltetésben végül egy hasonlóan nagy formátumú francia politikus, Charles de Gaulle részesült.