Ő maga nehezen fogant meg, ellenben rengeteg utódott nemzett az Isten ajándékának tartott Napkirály

A francia történetírásban az Igazságos névvel illetett XIII. Lajos és a mindenki által Napkirályként ismert XIV. Lajos közvetlen apa-fiú kapcsolata mindössze négy és fél évig tartott, hiszen ennyi ideig ismerhették egymást személyesen. Bár az Isten ajándékának tartott XIV. Lajos kisgyermekkorát némiképp beárnyékolta szülei viszálya, uralkodóként számos döntésében atyja emlékének adózott, előde örökségét próbálta megőrizni, mindenkor érvényesítve a dinasztikus szempontokat.

Kéretlen udvarló

1638. szeptember 5-én, délelőtt 11 óra tájban XIII. Lajos francia király éppen asztalhoz ült volna, hogy megebédeljen, amikor sürgősen visszahívták abba a szobába, ahol a királyné, Ausztriai Anna vajúdott nyilvánosan majdnem egy teljes napja: Dauphin, vagyis trónörökös született! – adta hírül a királyné egyik udvarhölgye. Amikor a bába megmutatta neki az újszülöttet, a király zokogva térdre borult, és hálát adott az égnek, hogy huszonhárom év házasság, valamint a királyné négyszeri vetélése után végre gyermeke, sőt trónörököse született.

Nehéz út vezetett e boldog pillanatig. A vallási és nemesi felkelésektől sújtott Francia Királyság trónjára 1610-ben maga XIII. Lajos is gyermekként lépett atyja, IV. Henrik meggyilkolása után. Uralkodását a belső és külső háborúkon kívül családi viszályai is meghatározták: anyja, Medici Mária régenskirályné csak hosszas és véres konfliktusok árán adta át a hatalmat elsőszülött fiának, akinél amúgy is jobban szerette annak öccsét, Gastont. Utóbbi pedig – anyja és egyes udvari körök támogatását élvezve – nem átallott több összeesküvést szőni bátyja ellen, hogy mielőbb a gyermektelen uralkodó helyére léphessen nemcsak a trónon, hanem a királyné férjeként is.

A melankolikus, visszahúzódó természetű, hallgatag, és egész életében súlyos hasi bántalmaktól szenvedő XIII. Lajos nem talált támaszra feleségében, a spanyol Habsburg-házból származó, a kor szépségének tartott Ausztriai Annában sem, akivel 1615-ben kötött házasságot. A fiatal uralkodó és felesége között az 1620-as évekre mély ellentét bontakozott ki többek között azért, mert Anna – saját könnyelműsége miatt – elvetélt.

A helyzetet súlyosbította az Alexandre Dumas A három testőr című regényéből ismert konfliktus, amelyet Buckingham hercegének kéretlen udvarlása okozott: bár a követként Franciaországban tartózkodó herceg közeledését Anna – legalábbis nyilvánosan – nem viszonozta, a botrányos helyzet csak még jobban felesége ellen ingerelte a bizalmatlan XIII. Lajost.

A Dauphin születése előtti évben a házastársak viszálya politikai színezetet is kapott: a spanyol származású királyné Franciaország és Spanyolország 1635-ben kezdődő nyílt háborúja és a spanyolok katonai támadása alatt sem vonakodott kapcsolatot tartani egykori hazájával: levelezését egyik udvarhölgye és lakája segítségével titokban folytatta. A súlyos árulásnak tekintett ügyre 1637 nyarán derült fény; a kegyvesztett Ausztriai Annát ekkor rövid időre Chantilly kastélyába száműzték.

Az uralkodópár gyermektelensége kezdetben a fiatalok tapasztalatlanságának, később pedig valószínűleg az egymástól való elhidegülésüknek volt a következménye, bár XIII. Lajos ügyelt arra, hogy rendszeresen eleget tegyen házastársi kötelességeinek. A dinasztia, illetve egész Franciaország jövőjének kérdése azonban egyre égetőbbé vált, és nemcsak a királyi udvart, hanem a szélesebb közvéleményt is élénken foglalkoztatta.

Az 1630-as évekre több, látnokként fellépő egyházi személy ígérte próféciáiban a mielőbbi királyi gyermekáldást vagy imádkozott buzgón a dinasztia fennmaradásáért. Maga XIII. Lajos, akit francia uralkodóként megilletett a legkeresztényibb melléknév, szintén égi támaszt keresett szorongató helyzetében: 1638. február 10-én írta alá azt a pátenst, amelyben „a szent és dicsőséges” Szűzanya oltalmába ajánlotta saját személyét, államát, koronáját és minden alattvalóját.

Isten ajándéka: XIV. Lajos

Egyes protestáns értelmiségiek, mint például a híres holland jogász, Hugo Grotius élcelődtek ugyan e megnyilvánuláson, a pátens, majd Ausztriai Anna terhességének kihirdetése olyan közel esett egymáshoz, hogy a franciák ok-okozati összefüggést láttak a két eseményben és kitörő örömmel fogadták „az isteni beavatkozás” hírét.

A királyné várható szülése előtti napokban a párizsi klérus nyilvános imádkozásba kezdett az újszülöttért, akit ekkortól fogva a „Dieudonné”, azaz Isten ajándéka melléknévvel illettek leendő alattvalói, és a megrendült XIII. Lajos is az „Úr Isten csodálatos kegyelmi ajándékának” nevezte fiát. Megszületésekor napokig zengett a Te Deum a templomokban, és folyt a tűzijátékos ünneplés Párizsban. A trónörökös élete azonban kezdettől fogva a nyilvánosságra is tartozott: Lajos, Isten ajándéka már élete második napján audiencián „fogadta” alattvalói egy részét, például a párizsi parlament delegációját.

A király büszke apaként többször is visszatért a gyermekszobába gyönyörködni fiában, aki egy foggal született, és akihez mohósága miatt később az egyik szoptatós dajkát kellett hívni a másik után. Feleségével szemben azonban a csodálatos események hatására sem enyhültek még meg ekkor a király érzései: a hosszas vajúdás során állítólag az a mondat is kicsúszott a szájából, hogy már azzal is elégedett lenne, ha csak a gyermek maradna életben.

XIV. Lajos megszületése után kísérete unszolására végül futó csókot lehelt Ausztriai Anna ajkára, aki a trónörökös biztosításával megmenekült a teljes kegyvesztettségtől és attól, hogy férje eltaszítsa magától. A királyi párnak ezek után két évvel később még egy fia született, Fülöp, Anjou hercege.

Az uralkodópár közötti viszály 1642-re valamelyest enyhült, amikor a korábbi intrikusok vagy rács mögé kerültek, vagy meghaltak. A szűken vett királyi család – XIII. Lajos, Ausztriai Anna, Lajos és Fülöp hercegek – azonban már csak rövid ideig, a király 1643 tavaszán bekövetkezett haláláig lehettek együtt, így a trónörökös Lajos nem igazán ismerhette meg apját.

Annyi azonban tudható, hogy apaként XIII. Lajos büszke volt elsőszülöttjére, érzékeny minden fiúi szeretetnyilvánításra, ugyanakkor féltékeny arra a bizalomra, amellyel a kisfiú anyja felé fordult. A kortársak pedig nem mulasztották el feljegyezni azt a túláradó anyai szeretet, amellyel Ausztriai Anna körülvette fiait már a király halála előtt is. A királyi szülők arról is gondoskodtak, hogy kivonják a fiaikat minden, kettejük közötti esetleges vitából.

Ha hinni lehet az életrajzíróknak, XIV. Lajos a későbbiekben is a közös pontot kereste szüleiben és a közös tulajdonságaikra: kötelességtudatukra vagy hithű katolikus voltukra emlékezett vissza szívesen. XIII. Lajos hosszúra nyúló, hathetes haldoklása után, a királyi végrendeletben foglaltaknak megfelelően az Isten ajándékaként érkezett gyermek anyja régenssége alá került, keresztapja és nevelője pedig az a Mazarin bíboros lett, aki az államügyeket vezette Richelieu bíboros halála után és a Napkirály kiskorúsága idején, valamint nagykorúsága első éveiben.

A Napkirály és az atyai örökség

Az ötödik életévében trónra lépő XIV. Lajos ragaszkodása apjához és annak politikájához elsősorban Mazarin bíboros mint főminiszter megtartásában nyilvánult meg, akit aztán haláláig a posztján hagyott. A leendő Napkirály külpolitikáját a harmincéves háború végső szakaszában, Spanyolország és a Német-római Birodalom elleni döntő harcok idején anyja és a bíboros határozták meg; ők hűen követték az elődeik, XIII. Lajos és Richelieu bíboros által meghatározott irányvonalat.

A gyermek király így a Franciaország számára előnyös vesztfáliai békét írhatta alá 1648-ban, éppen akkor, amikor a háborús terhek elviselhetetlensége és a kormányzással való elégedetlenség miatt szárba szökött az úgynevezett Fronde-mozgalom. Az uralkodó ellen lázadó főnemesség és az ellenséges Párizs városa több évre megkeserítette az ifjú király életét, akinek egy alkalommal el is kellett menekülnie a fővárosból. Mindez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy személyes uralma kezdetétől, 1661-től egyik fő célkitűzése atyja versailles-i vadászkastélyának megnagyobbítása és az udvar odaköltöztetése lett.

Az 1680-as évekre többé-kevésbé megvalósuló hatalmas vállalkozással nemcsak a korábban oly barátságtalan Párizst hagyta maga mögött, hanem a harcias nemességet is udvari arisztokráciává szelídítette. A XVII. század végére Európa vezető hatalmává emelkedő Franciaország középpontja, a versailles-i udvartartás mindenhol divatot teremtett: nemcsak az építészet, hanem a kertművelés, a művészetek, az udvari etikett vagy éppen a diplomácia terén. Mindeközben arról sem szabad elfeledkezni, hogy a Napkirály – híres építészei véleményével szembemenve – mindvégig ragaszkodott atyja eredeti vadászkastélyának megőrzéséhez, amely így ma is a versailles-i kastély részét képezi az épület közepén.

A XIII. Lajos és Richelieu bíboros által lefektetett alapokon, de XIV. Lajos és Mazarin bíboros idején tető alá hozott vesztfáliai béke megkötése után Franciaország továbbra is hadban állt Spanyolországgal. E konfliktust az 1659-es pireneusi béke zárta le, amelyet a Napkirály és Mária Terézia infánsnő házasságkötésével pecsételtek meg.

E dinasztikus házasság már korán gyümölcsözőnek bizonyult, így XIV. Lajosnak – apjával ellentétben – nem kellett az utódlás miatt aggódnia. Személyes uralma első évében, 1661-ben született meg első fia, Lajos, a fő trónörökös (Grand Dauphin). 1682-ben unokája, Lajos burgundi herceg (Dauphin), illetve megérte több dédunokája, köztük a jövendő XV. Lajosnak, Anjou hercegének születését 1710-ben.

A korszakban ritkaságnak számított, hogy egy uralkodó megérje utódainak több generációját, azonban a számos törvénytelen gyermeket is nemző Napkirály élete végét családi tragédia árnyékolta be: a korszakban még gyógyíthatatlan kanyaróban elhunyt mindkét trónörökös, továbbá gyermekeik egy része, így vált a trón várományosává a betegséget túlélő dédunoka.

A spanyol házasságot nemcsak sikeres családalapítás, hanem sikeres háborúk is követték, ezek révén Franciaország éppen XIV. Lajos uralkodása alatt érte el legnagyobb területi gyarapodását. Ennek a meggyőző külpolitikának, illetve a Bourbon-Habsburg házasságnak köszönhető, hogy az 1700-ban kihaló spanyol Habsburg-ház utolsó tagja, II. Károly király nem osztrák rokonaira, hanem a Napkirály másodszülött fiúunokájára, Fülöpre, Anjou hercegére hagyta végrendeletében a spanyol trónt. Ugyanis csak a francia monarchiát látta elég erősnek ahhoz, hogy egyben tartsa a spanyol birodalmat.

A végrendelet elfogadásából kibontakozó spanyol örökösödési háború zárta XIV. Lajos uralkodását, amelynek végén unokájának le kellett mondania minden, a francia trón felé fennálló jogáról, Franciaországban maradt testvéreinek pedig a spanyol trónra irányuló esetleges jövőbeli igényéről. Az elhúzódó háború Franciaország számára nem járt területi veszteséggel, azonban Spanyolország elvesztette számos, az anyaországgal földrajzi kapcsolatban nem álló területét. A XVII. század közepére, Mazarin bíboros idejére visszanyúló dinasztikus külpolitika azonban végső soron sikeresnek bizonyult, hiszen Spanyolország trónján ma is Bourbon uralkodó, VI. Fülöp ül.

Míg XIII. Lajosról elsősorban a gyenge, bábként mozgatott uralkodó hamis képe él a köztudatban, addig XIV. Lajosnak sokszor azt rótta fel az utókor, hogy túlságosan szerette a háborút. Az események mélyén azonban látni kell azt a szoros apa-fiú kapcsolatot, amely egy hosszabb távú, dinasztikus érzületbe helyezkedett, és amely mindenkor szem előtt tartotta az uralkodóház továbbélését.

A Napkirály területszerző külpolitikája sem lehetett volna sikeres, ha nem előzi meg atyjáé, amelynek gyümölcseit az utókor szüretelte le. Szimbolikus kapcsolatuk is fennmaradt: halálos ágyán XIV. Lajos elrendelte, hogy szívét a Saint Antoine utcai jezsuita templomban helyezzék örök nyugalomra – az apjáé mellett.