Magyar megszállók a Szovjetunióban

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi évek legnagyobb érdeklődéssel várt történészvitája zajlott le Ungváry Krisztián és Krausz Tamás között csütörtökön este a Kossuth Klub emeleti nagytermében. A helyiség már több mint fél órával A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban címmel meghirdetett rendezvény kezdete előtt megtelt, így végül sokan csak állva tudták követni a beszélgetést. Mint arra az est moderátora, Gyurgyák János is utalt, szinte példátlan, hogy egy tudományos vita ennyire felfokozott érdeklődésre tartson számot.

Nagy honvédő háború: sztálinista mítosz?

Gyurgyák János bevezetőjében kifejtette, hogy a Szovjetunióba vezényelt magyar csapatok szerepvállalásának kérdése időről időre előkerül a magyar tudományos életben és nyilvánosságban. Először Nemeskürty István 1972-es Rekviem egy hadseregért című munkájában jelent meg a téma, majd Sára Sándor is ezt helyezte középpontba 1983-as, Pergőtűz című dokumentumfilmjében (később könyv formájában is megjelent). Ezután több mint 20 év szünet következett, majd Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban című 2004-es könyve kapcsán került ismét a felszínre a kérdés. Ezt követte Krausz Tamás Varga Éva Máriával közösen szerkesztett 2013-as forráskiadványa, A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban – Levéltári dokumentumok 1941-1947 című forráskiadvány, majd Ungváry Krisztián 2015-ben megjelent, Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944. Esemény, elbeszélés, utóélet című műve.

A bevezetőt követően elsőként Ungváry Krisztián kapott szót. A történész hangsúlyozta, hogy legújabb könyvében szeretett volna leszámolni a témával kapcsolatban megcsontosodott mítoszokkal és meghaladott narratívákkal. Mint elmondta, műve egyik alapvető állítása: a nagy honvédő háború egy sztálinista mítosz, egyszerű politikai termék, a polgárháború szó használata talán valamivel pontosabban kifejezné azt, hogy mi zajlott a Szovjetunióban a háború éveiben. A második világháború egy egészen speciális fegyveres konfliktus a történelemben, ennek megfelelően a történészeknek is másként kell hozzáállniuk a témához.

Mint elmondta, bizonyos, hogy a magyar vezetés tudott a magyar csapatok holokausztban való részvételéről, és abban sincs vita, hogy a magyar csapatok számos bűncselekményt követtek el. Elsősorban a kollaboránsokra utalva kiemelte azonban, hogy ebben a háborúban az emberek nem ideológiai okokból csapódtak ide vagy oda: a két totalitárius diktatúra összecsapása során kényszerhelyzetbe kerültek, választási lehetőségük gyakorlatilag nem volt.

A partizánok elsődleges feladata pedig nem a megszállókkal szembeni harc, hanem a sztálini rendszer fenntartása és annak megakadályozása volt, hogy a lakosság a megszállók mellé álljon. Hozzátette, hogy Krausz Tamás Varga Éva Máriával közösen szerkesztett könyve egyetlen forráscsoportra, a katyni vérengzések eltusolására létrehozott Rendkívüli Állami Bizottság propagandaanyagaira épül. Ezek a dokumentumok nem a valóságot mutatják be, hanem egy politikai megrendelésre legyártott fikciót.

A nácik a történelem „ősgonoszai”?

Krausz Tamás válaszában elmondta, hogy Ungváry az ő tanítványaként indult, és ő segített neki abban, hogy első, témában írt – az ELTE egyetemi tanára szerint igen színvonalas – dolgozata megjelenjen a Népszabadságban. Ezt követően kifejtette: számára nem erkölcsi kérdés, hogy az ő, valamint Ungváry kötetének gyakorlatilag ugyanaz a címe. A történet két narratíva harcáról szól, és ennek a vitának nagyon régi, akár a két világháború közötti időszakig is visszavezethető gyökerei vannak. Hangsúlyozta, véleménye szerint Ungváry azért ezt a címet adta munkájának, hogy ezzel „lenyomja”, felszámolja az antifasiszta narratívát, és elérje, hogy saját, nemzetközi trendekbe illeszkedő narratívája uralja a mainstream diskurzust. Hozzátette, Ungváry Alexander Gogun, valamint egy német-lengyel kutató, Bogdan Musial nézetrendszeréhez hasonló elveket vall, és jelentősen épít a műveikre. Kitért arra, hogy Gogun már csak azért sem vehető komolyan, mivel azt az állítását, miszerint az Ukrán Felkelő Hadsereg nem vett részt a holokausztban, azzal támasztotta alá, hogy az alakulatnak zsidó tagjai is voltak. „Öten” – tette hozzá az ELTE egyetemi tanára.

Krausz szerint az értelmes vita kiindulópontja, hogy axiómaként elfogadjuk: nem a Szovjetunió támadta meg a náci Németországot, hanem fordítva, és a két oldalt nem lehet felcserélni. Kiemelte, hogy létezett egy „ősgonosz”, amelytől meg kellett menteni az emberiséget. Ez pedig nem volt más, mint a náci Németország és a fasizmus. Hozzátette, hogy ezt az alapvető tézist nem hajlandó feladni, és ha Ungváry beismerné, hogy valóban a nácik testesítették meg az abszolút gonoszt a történelemben, nem lenne többé értelme a vitának. Ehelyett egy új gonoszt kell megteremteni, hogy relativizáljuk a nácik és csatlósaik bűntetteit, és elmossuk a különbséget tettesek és áldozatok között – fejtette ki a történész. Kiemelte, hogy Ungváry csak annak három oldalt szentelt, hogy bemutassa: a partizánok mennyi vodkát ittak. „Így lehet lejáratni, bűnözőknek beállítani a partizánmozgalmat” – mondta Krausz.

Jichák Arad történészre, a Jad Vasem egykori vezetőjére (aki maga is partizánként harcolt a szovjet oldalon a második világháborúban) hivatkozva Ungvárynak szegezte a kérdést: „Ha nincs jó és rossz oldal, akkor miért állt be 500 ezer zsidó katona a Vörös Hadseregbe? Ők is a sztálini rendszert védték? És a zsidó partizánok?” Nem lehet úgy tenni, mintha nem lett volna jó és rossz oldal. A népirtást a nácik követték el, és nem a szovjetek, ezért nem lehet azonos mércével mérni a két rendszert. Az egyik felszabadította Európát a náci uralom alól, ezt nem szabad elfelejteni – fejtette ki véleményét Krausz.

Ungváry válaszában leszögezte, hogy – legalábbis részben – valóban a szovjetek szabadították fel Európát a náci uralom alól, de ne felejtsük el, hogy a sztálini Szovjetunióról, egy totalitárius diktatúráról beszélünk. Az Alexander Gogunt ért vádakra reagálva kifejtette, hogy a történész könyvét kiadták angolul és oroszul is, azt pedig sohasem állította hogy az Ukrán Felkelő Hadseregben ne lettek volna véresszájú antiszemiták.

A kollaboránsok szerepével kapcsolatban hangsúlyozta, hogy maga a kollaboráns szó ideológiai azonosulást feltételez, a megszállókkal együttműködő emberek esetében ez azonban legtöbbször hiányzott. Ismét kiemelte, nem ideológiai kérdés volt, hogy ki melyik oldalra állt. Példaként felhozta, hogy Sztálin a kijevi lakosokra „rárobbantotta az egész belvárost”. „Önök kijevi lakosként hova álltak volna be?” – tette fel a szónoki kérdést Ungváry. Hangsúlyozta, hogy az 500 ezer zsidó sem ideológiai okokból lépett be a Vörös Hadseregbe, hanem egyszerűen túl akarták élni a háborút.

Ungváry kitért arra, hogy bár valóban a náci Németország támadta meg a Szovjetuniót, utóbbira ugyanúgy érvényes volt a ius in bello, vagyis a hadviselésre vonatkozó nemzetközi jogi szabályrendszer. „Senki sem kötelezte a sztálini Szovjetuniót arra, hogy vérfürdőket rendezzen a német-szovjet határ menti településeken” – mondta Ungváry, majd javasolta, hogy a meddő ideológiai vita helyett térjenek át a részletek taglalására. 

Mint elmondta, szó sincs arról, hogy – mint Krausz állítja – nem használt volna szovjet forrásokat, mivel hetvenöt szovjet dokumentumra is hivatkozott könyvében. Ezután ismét rátért a szovjet partizánok szerepének értékelésére: kiemelte, hogy a partizánmozgalmat a párt, azon belül is az NKVD szervezte. Szerinte teljesen téves az az értelmezés, miszerint a mozgalom a „gaz fasiszta megszállókkal” szembeni spontán népharag megnyilvánulásaként jött volna létre. „A partizánok is igyekeztek meglógni, ahogyan csak tudtak” – tette hozzá.

Mit kezdjünk a partizánokkal és a kollaboránsokkal?

Krausz válaszában kiemelte: szerinte nem szögezett le semmilyen ideológiai tételt, egyszerűen csak tényként közölte, hogy azt nem felejthetjük el, ki kit támadott meg. Bár a szovjetek „nyilvánvalóan” visszacsaptak, a náci Németország indult úgy neki a háborúnak, hogy tervei között szerepelt 30-50 millió ember kiirtása – hangsúlyozta a történész. Mint elmondta: nem lehet számon kérni a partizánokon (mint azt könyvében Ungváry tette), hogy nem tudtak elég hatékonyan harcolni, mivel többségük teljesen felkészületlen volt a harcra. És bár valóban nem voltak megfelelően hatékonyak, végül mégis legyőzték a Wehrmachtot.

Hangsúlyozta: az sem róható fel a partizánoknak, hogy nem jogszerűen harcoltak. „Mit kellett volna csináljanak”, amikor már 1941 végére másfél millió embert irtott ki a náci hadigépezet? – tette fel a kérdést Krausz. Kiemelte, hogy a szovjetek valamit védtek, a nácik viszont nem. A partizánok, akik éjjel-nappal ki voltak téve annak, hogy megölik őket, a háború logikája szerint cselekedtek, és nagyjából teljesítették azt a feladatot, amit egy partizántól el lehet várni. Kitért arra is, hogy Ungváry (valamint Musial) állításával szemben vodkát aligha főzhettek az erdőkben, mert ahhoz tűz kellett, azt pedig könnyen észrevették volna a megszállók. Hozzátette, hogy olyan érzése volt Ungváry könyvét olvasva, mintha két ember írta volna a művet: állandóan ellentmondásba kerül önmagával, és zárójelbe teszi korábbi állításait. Krausz ezen állítását a vita folyamán többször is elismételte.

A kollaboránsokkal kapcsolatban kifejtette: akik a nácikat támogatták és részt vettek a holokausztban, valamint saját honfitársaik (kommunisták, szovjet aktivisták, pártfunkcionáriusok stb.) kiirtásában, azt nem lehet másnak nevezni, mint kollaboránsoknak. Hozzátette: a partizánoknak valóban alapvető feladata volt, hogy a helyi lakosságot maga mellé állítsák, de természetes, hogy mindenki harcolt a lakosságért.

Ungváry erre reagálva kiemelte, hogy amikor a partizánokról beszélt, nem azokról szólt, akik kimenekültek egy gettóból vagy egy hadifogolytáborból, számukra ugyanis az életben maradás volt a legfőbb szempont. Partizánok alatt azokat érti, akik kapcsolatban álltak a moszkvai irányító központtal, megkülönböztető jelzéseket hordtak és fegyverekkel rendelkeztek. A vodkafőzéssel kapcsolatban vitapartnere felvetésére reagálva kijelentette, hogy a háború alatt a Szovjetunióban egy Pest megyényi területre nagyjából 300 megszálló katona jutott, ezért nem lettek volna képesek arra, hogy kiszúrjanak minden erdei vodkafőző csoportot. Ráadásul sok feljegyzés van arra nézve, hogy a megszállóknak gyengébb fegyverzetük volt, mint a partizánoknak (ezt Krausz később vitatta). Ungváry hangsúlyozta, hogy a megszálló csapatoknak minimális erejük volt a területek kézben tartására, és a partizánháborúk realitása más, mint amit Krausz előad. Hozzátette: nem a partizánoknak köszönhetően nyerték meg a szövetségesek a második világháborút, hanem a reguláris hadsereg, valamint az angolszász erők más hadszíntereken folytatott hadműveletei miatt.

A kollaboráció ideológiai motivációinak kérdésére visszatérve kiemelte, hogy azokat az ukrán vagy orosz parasztokat, akik feljelentették a partizánokat a megszálló hatóságoknál, miután az összes ételüket elvették, feltehetően a túlélési ösztön, és nem ideológiai okok vezették. A sorsukat mások választották helyettük. Ezzel kapcsolatban felidézte a partizánháború mitikus hőse, Zoja Kozmogyemszkaja „paradigmatikus” történetét: Zoja a Sztálin által parancsba adott felperzselt föld taktikájának megfelelően éppen Petriscsevo faluban készült arra, hogy istállókat gyújtson fel, mire egy helyi lakos feljelentette a németeknél. A Zoját feljelentő parasztember a saját javai megőrzése érdekében cselekedett, és nem azt mérlegelte, hogy tette megfelel-e a felperzselt föld taktikájának.

Népirtás vagy tömeggyilkosságok sorozata?

Krausz Tamás válaszában kifejtette, hogy Ungváry egyrészt elismerte, hogy a nácik megtámadták a Szovjetuniót, és már az első év végére több mint egymillió embert likvidáltak, ezt követően azonban azt kezdte el taglalni, hogy Sztálin találta ki a felperzselt föld taktikáját, és nem Hitler. Krausz ezután kitért arra, hogy a mai posztszovjet világban nagy nosztalgia él a nagy honvédő háború iránt, és „ez nem lehet véletlen”.

A kollaboráns-vita kapcsán kifejtette: a Sztálingrádnál a németek oldalán harcoló több mint 50 ezer német hadifogoly valóban ember nem önszántából állt át a nácikhoz, hanem mert kényszerítették rá. Hozzátette, Ungvárynak valamelyest igaza van abban, hogy az emberek közül sokan kényszerhelyzetben voltak, és csak ritkán akadtak olyan hősök, akik vállalták, hogy nem azon mellé álltak, akik éppen megszállták a faluját.

A népirtás kérdésére áttérve Ungváry elmondta, hogy a Generalplan Ostot, valamint a Barbarossa terv különböző dokumentumait olvasva világos, hogy a németek valóban népirtó szándékkal támadták meg a Szovjetuniót: egy 30-50 milliós „népességfelesleget” kívántak likvidálni. A genocídiumra több példát is felhozott: Leningrád kiéheztetését, a holokausztot, valamint azt, hogy a hadifoglyokat a megfelelő ellátás megvonásával likvidálták 1942 nyaráig. Népirtás azonban csak addig folyt, amíg munkáskézből több volt, mint nyersanyagból, és nem lépett fel munkaerőhiány. 

Kiemelte, hogy népirtás és tömeggyilkosságok sorozata között van különbség. A népirtás szó ugyanis feltételez egy intenciót arra nézve, hogy egy népcsoport jelentős részét vagy egészét megsemmisítsék, míg a tömeggyilkosságok esetén nem áll a háttérben tervszerűség. A magyarok tudatos népirtással semmiképpen sem vádolhatók. Erre utal az is, hogy kevesebb bűncselekményt követtek el ott, ahol gyengébb volt a partizánmozgalom. A magyar csapatok emellett nyilvánvalóan részt vettek a holokausztban, de nem kezdeményezőként léptek fel, hanem egy „munkamegosztásszerű gyilkosságsorozatba” kapcsolódtak bele. Ungváry hangsúlyozta: a bűncselekményeket nem tagadja, de azt állítja, hogy nem volt olyan parancs, miszerint minden szovjet állampolgárt gyilkoljanak meg, vagyis (a szovjetekkel szemben) nem volt népirtó szándék.

Krausz válaszában ismét felhívta a figyelmet arra, hogy szerinte Ungváry következetlen. Bár elismerte, hogy a nácik népirtó parancsokkal vonultak be a Szovjetunióba, ezután hozzátette: nem tudtak arról, hogy népirtásban vesznek részt. Krausz kiemelte: a magyar katonák többsége esetén ez valóban igaz lehet, de a kérdés nem is az, hogy tudtak-e róla vagy sem, hanem hogy részt vettek-e benne. 

Ezután a háború belorussziai áldozatairól alakult ki vita. Míg Krausz hangsúlyozta, hogy a nácik csak Belorussziában 9200 falut, tanyát és települést égettek fel, és 2,3 millió embert gyilkoltak meg, addig Ungváry kiemelte: nem tudjuk, hogy ebből hány ember halála szárad a partizánok lelkén. Ráadásul 9200 településről eleve nem lehetett szó, mivel ennyi nincs is Belorussziában. Krausz válaszában kifejtette, hogy ebben a tanyák is benne vannak (a történész Eszméletben megjelent recenziójában még nem volt szó tanyákról).

Ungváry szerint azokban a forrásokban, amelyekre Krausz épített, „mindenkit a fasiszták gyilkoltak meg”, és a partizánok áldozatainak számáról sohasem esik szó. Krausz erre válaszul elmondta, hogy még „senkit sem látott, aki a népirtást át akarta volna hárítani a partizánokra”. Attól, hogy öltek embert a partizánok is, még nem lehet áthárítani rájuk a felelősséget a 2,3 millió ember haláláért.

Határkiigazítás és Dzsingisz kán

Ungváry ezután kitért arra, hogy Krausz szerint a magyar honvédek ellen semmilyen eljárás nem indult, holott erről szó sincs – ő maga is külön fejezetben tárgyalta ezt a kérdést könyvében. Krausz ezzel szemben kijelentette: ő csak annyit állított, hogy a népirtásban való részvételért nem citáltak senkit hadbíróság elé. Mindennapos bűncselekményekért sokakat ítélhettek el magyarokat, de a népirtásban való részvételért senkit.

A beszélgetés végén a felhasznált források kapcsán alakult ki polémia. Ungváry szerint a podolszki levéltár feltáratlan dokumentumai szolgálhatnak még a jövőben kulcsfontosságú anyagként a kérdés kapcsán. A magyar zsákmányanyagot ugyanis még nem fordíttatták le, és amíg az orosz fél nem tudja, mi szerepel pontosan az iratokban, nem fogja odaadni senkinek. Krausz ezzel szemben azt állította, hogy a podolszki anyagból is kapott iratokat, emellett javasolta Ungvárynak, menjen el például a voronyezsi, brjanszki vagy a kijevi levéltárba, az utóbbi években ugyanis több millió dokumentumot oldottak fel a titkosítás alól.

Ungváry elmondta, hogy egy brjanszki levéltárban dolgozó ismerősétől kapott iratokat, ezek azonban nem a lényegi dokumentumok voltak, azok ugyanis Podolszkban vannak, amelyekhez nem férhet hozzá. Emellett ismét kitért arra, hogy kritikával kell kezelni minden forrást. Krausz erre reagálva elmondta, hogy nem az NKVD központja állította össze a dokumentumokat, hanem helyi funkcionáriusok. Ungváry szerinte csak kitalál dolgokat, ők ugyanis kaptak levéltári anyagokat, csak végig kellene őket nézni.

A vita utolsó perceiben Krausz kifejtette, hogy Kelet-Lengyelország szovjet elcsatolása pusztán „határkiigazitásnak” tekinthető, a terület hovatartozásával kapcsolatos vita ugyanis régóta tartott. Hozzátette: a szovjetek a balti államokat is csak „visszavették”. Emellett kultúrrasszizmussal vádolta meg Ungváryt, mivel könyvében a Szovjetunió „félázsiai” jellegéről írt, és Sztálint ennek kapcsán Dzsingisz kán örökösének nevezte. Ungváry azonban elutasította a vádat, és hangsúlyozta: nem állította, hogy egy nép alsó- vagy felsőrendű. Egyszerűen tény, hogy két kultúra találkozott egymással, és egyértelmű különbségek vannak az ázsiai, valamint európai emberek között (szakmai oldalán a vita után Facebook-posztban további információval szolgált arról, hogy mire is gondolt pontosan, hamarosan pedig egy hosszabb posztot is szentel majd a témának). A vita meghallgatható a Régen minden jobb volt Mixcloud-oldalán.