Közvetlenül a királyhoz fordulhattak igazságtételért a középkori Anglia lakói

A középkori Angliában a sérelmekkel és panaszokkal egyenesen a királyhoz vagy a parlamenthez lehetett fordulni. Ezek a kérvények a hétszáz évvel ezelőtti élet érdekes aspektusaira világítanak rá.

A királynál a kegyelem

1378-ban egy kenti lovag, John Cornwall több erőszakos támadást indított a Hythe közelében álló Westenhanger kastélya ellen, ahol az özvegy nemesasszony Lettice Kyriel élt. John különféle cselekkel próbálta megszerezni magának a várat és annak birtokosát: egy alkalommal magát például szerzetesnek, embereit pedig Lettice szolgáinak álcázta, máskor pedig 40-60 emberből álló csapata létrákon megmászta a falakat, és betörte az ajtókat és ablakokat.

De a gátlástalan lovag nem számolt ellenfelének találékonyságával. Az első támadásnál Lettice háznépe riadót fújt, és a közelben élők segítségével sikeresen visszaverték a támadókat. A második alkalommal maga Lettice négy órán át rejtőzött a várárokban, hogy elkerülje a fogságba esést. Nem késlekedett továbbá, hogy jogi úton keressen elégtételt az őt ért károkért.

Azonban Lettice joggal tartott attól, hogy John a kapcsolatain keresztül királyi kegyelmet eszközöl ki magának, így bújva ki a felelősségre vonás alól. Közvetlenül a várárokban átélt megpróbáltatásai után az özvegy levelet írt az éppen Gloucesterben székelő parlament urainak, biztosítékot kérve, hogy Johnt szigorúan elszámoltatják bűneiért.

Lettice színes története csak egy a National Archives-ban őrzött 17 ezer „Régi Kérvény” közül. Ezek az okiratok páratlanul értékes forrásként szolgálnak a késő középkori Anglia társadalmának történetéhez.

A Kérvények közül sokat azért írtak, mert a kérvényezők nem juthattak igazsághoz a megszokott módon, a királyi bíróságokon keresztül, és egy magasabb hatalomhoz voltak kénytelenek fordulni. Ehhez a királyt és a királyi tanácsot keresték fel, általában a parlament üléseinek idején.

Az efféle kérvények eredete I. Eduárdig nyúlik vissza, aki a 13. század végén tette a parlamentet az ilyen panaszok meghallgatására szolgáló fórummá. A késő 14. században már bevett szokás volt a parlament tagjaihoz fordulni abban a reményben, hogy a személyes vitáikat közérdeklődésre számot tartó ügyekké formálják.

Mivel a felmerülő ügyekre a szokásjog gyakran nem tartalmazott iránymutatást, a kérvényezők ilyen esetekben a természetjog elveire hivatkoztak. Így nem kötötték őket a jogi formulák keretei, és sokszor olyan mellékes részleteket is leírtak, amelyek nem maradtak volna fenn a bíróságok hivatalos feljegyzéseiben.

Figyelemreméltó a kérvények szociális háttere: a társadalom minden rétegéből származó férfiak – és mint Lettice példája mutatja, nők – szerepelnek a kérvényezők között. A kérvények benyújtásának költségei és logisztikája ugyanakkor tagadhatatlanul a jómódúakat hozta előnyösebb helyzetbe. A magukat „szegényként” beállító kérvényezők inkább retorikai hagyományokat követtek, mintsem valós anyagi helyzetükről nyilatkoztak ezzel.

Annak is számos nyoma van azonban, amikor a kisemberek fordultak a kérvények erejéhez a hatalmasokkal szemben. A bekerítések egy korai (1414 körüli) esetében a nottinghamshire-i Darltonban és Ragnallban élő parasztok fordultak panasszal a parlamenthez annak kapcsán, hogy Sir Richard Stanhope erőszakkal foglalja el a falvaik közös birtokban álló legelőit, és így megfosztja őket az adóik megfizetéséhez szükséges erőforrásoktól.

Isten és ember csapásai

Voltak olyan esetek is, amikor a szövegben leírt nyomor és szűkölködés valós alappal bírt. A Readingből származó Walter egy helyen arról panaszkodik, hogy igaztalanul vádolták meg egy gyilkossággal, amit az ortodox zsidó közösséghez tartozó bizonyos Izsák követett el. Walter, aki a gyilkosság idején keresztényi kötelességét teljesítve zarándoklaton járt Santiago de Compostelában, felháborodását fejezte ki a tény fölött, hogy törvényen kívül helyezték és családját koldusbotra juttatták.

1322-ben a pontefracti Constance Halliday hasonlóan járt: miután Lancaster grófja kegyvesztett lett és kivégeztetett, nem tudta begyűjteni a pénzt, amellyel a gróf emberei tartoztak elhunyt férjének, így őt és tizenöt gyermekét az éhhalál fenyegette. Ezek a történetek jól illusztrálják a középkor nagyívű történelmi és politikai eseményeinek helyi és személyes szintű következményeit.

A kérvényekből ezenfelül leszűrhetőek a mindennapi élet anyagi körülményei is. Példának okáért a szilaj időjárás számos nehézséget okozott. A cumberlandi Cockermouth népessége arról számolt be, hogy a város mindhárom hídját elsöpörte az 1304 karácsonyán jelentkező árvíz. Néhány évvel korábban Bury St. Edmunds ferences szerzetesei kifejezték azon aggodalmukat, hogy a városi törvényszék épületének tervezett elbontása után az emberek a rendház templomában keresnének menedéket az ítéletidő elől, ahol az emberek és lovak így kialakuló zűrzavara veszélyeztetné az istenszolgálatot. A tűz is jelentős veszélynek számított: 1348-ban a staffordshire-i Tamworth lakói az adóik csökkentését kérelmezték, miután egy tűzvész elpusztította a város nagy részét.

Egy Lincolnshire lakosai által beadott kérvény is aláhúzza a gazdasági infrastruktúrának a természet erőitől való függőségét. Ebben arról írnak, hogy két fontos vízimalmuk pusztulása óta szélmalmokra kénytelenek hagyatkozni a gabonaőrléshez; ha pedig nincs szél, mondják, nincs kenyér.

Nem meglepő módon nagy érdeklődést váltanak ki a különféle kérvényekben részletezett hajmeresztő bűnesetek. A késő középkori társadalomban bevett nézet volt, hogy a jogot uralja a pénz, és hogy a hatalmasok szolgálói és csatlósai uruk nevének fedezékében mentesülnek kisszerű zsarnokoskodásaik következményei alól. 1481-ben egy kérvényező kijelentette, hogy az oxfordshire-i South Westonba való John Abrey ellen érkező számos feljelentés, amelyek rablással és zsarolással vádolták, mindaddig semmire sem fognak vezetni, amíg Abrey IV. Eduárd fiának, a walesi hercegnek zöld-fehér libériáját viseli.

A nagy politikai viszályok idején a lázongó urak csatlósai sokszor durván aláásták a jogrendet. 1322-ben Doncasteri Maline panaszt tett amiért Lord Mowbray, aki támogatta Lancaster grófjának lázadását II. Eduárd ellen, összegyűjtötte embereit és haddal rontott Maline bátyjára, Rossington plébánosára, elragadva őt és világi javait; ezek után pedig a Nottingham melletti Hucknallban fogva tartották a szerencsétlen papot, és igen jelentékenynek számító 200 font váltságdíjat követeltek érte cserébe.

Nem biztos, hogy pusztán egybeesés a tény, hogy a rossingtoni plébános esete egybevág azzal az időszakkal, amikkel manapság a Robin Hood-legendákat társítjuk; egy olyan időszakkal, amikor a széthúzás és polgárháború közepette az ezekben a legendákban megjelenő természetjogi elvek széles körű vita tárgyai voltak a társadalomban. Egy évszázaddal későbbre a sherwoodi útonálló történetei bevonultak a köztudatba, és felbukkantak a kérvények retorikájában is. 1439-ben a derbyshire-i Scropton lakosai egy bizonyos Peter Venables tevékenysége okán folyamodtak a koronához; az úriember ugyanis tolvajbandájával együtt „bevette magát az erdőbe, mint Robin Hood és emberei”. Könnyen magunk elé képzelhetjük, ahogy a felháborodott scroptoniak ezekkel a szavakkal írják le a helyzetet a kérvény összeállítására felbérelt prókátornak, aki aztán a hatás kedvéért a parlament elé kerülő szövegbe is beleírja a kifejezést.

A kérvények tehát nem csupán a középkori élet békaperspektíváját tárják elénk, hanem a jogi konvenciókat szétfeszítve, a természeti jog nyelvén szólnak hozzánk, amit ma is könnyen felismerünk és megértünk.