Középkori trónok harca: II. András és IV. Béla konfliktusai

A XIII. század a Magyar Királyság történetében a jelentős átalakulás időszaka. Az ország társadalmi berendezkedése nem kis változásokon ment keresztül, ezek hatással voltak a magyar királyokra is. Ha az uralkodók névsorára pillantunk, akkor azt láthatjuk, hogy – a magyar történelem során először – egymást követően három alkalommal is az elhunyt uralkodó fia követte az apját a trónon. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a családi viszályok érintetlenül hagyták volna az uralkodóházat.

A nagybirtokosok kezében

II. András (1205–1235) kétségkívül az újító szellemű, tevékeny királyaink sorába tartozott. Amíg nem szerezte meg a trónt, újra meg újra lázadást szított bátyja, Imre (1196–1204) ellen, amikor pedig végre megkoronázták, gyökeresen megváltoztatta elődei politikáját. András szakított a királyi hatalomgyakorlás korábbi módszereivel. Míg korábban a királyi birtokok nyomasztó túlsúlya biztosította az uralkodó hatalmát, ő az eladományozást favorizálta.

Birtokadományokat természetesen András elődei is tettek, ám az általa tett adományok jelentősen nagyobbnak bizonyultak. A király egy oklevelében úgy fogalmazott, hogy „az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség”, és jellemző a korra, hogy András hívei annyi birtokhoz juthattak a király kegyéből, amennyit csak a korábbi század leggazdagabbjai mondhattak a magukénak.

Az új politikának természetesen voltak nyertesei és vesztesei. A birtokeső gazdagon hullott a király feleségének, Gertrúdnak híveire is. Imre király egykori támogatói azonban nem vették jó néven a hatalmi viszonyok megváltozását. Más indokokból ugyan, de a főpapság is ellenezte András reformjait, a kiesett bevételeket ugyanis pénzben behajtható jövedelmekkel pótolta.

Rendkívüli adót és külkereskedelmi vámokat vetett ki, valamint gyakran élt az új pénzek bevezetésével és a pénzrontással. A pénzügyeit azonban zsidó és izmaelita (magyarországi muszlim) bérlőkre bízta, ami az egyház elveibe, érdekeibe ütközött. A főpapság ezért András uralkodása alatt csaknem végig a királlyal szemben foglalt állást.

A politikai feszültség odáig fajult, hogy a király ellenfelei 1209-ben komolyan fontolgatták, hogy András unokatestvéreit, a III. Béla által Bizáncba száműzött Géza herceg fiait meghívják a magyar trónra. A belpolitikai válság 1213 szeptemberében a Pilisben vadászó népszerűtlen királyné, Gertrúd meggyilkolásában csúcsosodott ki.

Gertrúd meggyilkolása hatást gyakorolt Bélára is, a herceget a merénylet idején Miska ispán mentette ki a káoszból. A későbbi király okleveleiben gyakran emlegette mély tisztelettel édesanyját, így az a tény, hogy II. András csak keveseket büntetett meg, alighanem megágyazott a későbbi feszültségeknek is. (Péter ispánt ugyan karóba húzatta, de Simon ispán vagy Bánk bán sértetlenül megúszta a merényletet).

Ráadásul nem sokkal később, 1214-ben arról értesülünk, hogy a király arra kérte III. Ince pápát, hogy átkozza ki azokat, akik meg kívánják koronázni királyként a fiát. Erre azonban a király akarata ellenére mégis sor került, így a nyolcéves Bélát még abban az évben megkoronázták.

Tekintve, hogy Béla ekkor még aligha lehetett tudatos politikai szereplő, az esemény mögött az Andrással szemben álló nagybirtokosokat kell sejtenünk. Az új király udvara egyúttal az udvartartás megkétszerezését is jelentette, így az addig hoppon maradt előkelők is kaphattak újabb címeket. András azonban ekkor még nem adott át területeket Bélának, hogy kormányozza. Alighanem ekkoriban jött arra rá, hogy az adományozási politika egy olyan súlyos következménnyel is járt, hogy a nagybirtokosok súlya és szerepe megnövekedett, és a király már nem hagyhatta egyszerűen figyelmen kívül a véleményüket.

1217-ben II. András végül úgy döntött, hogy a Szentföldre megy a régóta halogatott keresztes hadjáratra, az országot pedig János esztergomi érsekre bízta. Az előkelők erejére jellemző, hogy Jánost a király távollétében száműzték az országból, és mire András visszatért, olyan viszonyokat talált, hogy utóbb a pápának felpanaszolta, hogy még tizenöt év sem lesz elég arra, hogy mindezt helyrehozza.

A makacs gyermek

Árulkodó jel, hogy Béla a keresztes hadjárat időszakát anyai nagybátyjánál, Bertoldnál töltötte, aki maga is a pilisi merénylet egyik célpontja volt. A szentföldi vállalkozás Bélára nézve egy fontos változással járt: András hazatértében ugyanis magával hozta fia leendő feleségét, Laszkarisz Máriát, a nikaiai császár lányát.

A Nikaiai Császárság egyike volt az 1204 után széteső Bizánci Birodalom utódállamainak, és a déli irányba tájékozódó Andrásnak, aki korábban a Latin Császárság élére is pályázott, fontos szövetségest jelenthetett volna. A házasságot 1220-ban kötötték meg.

Ugyanebben az évben Béla megkapta a szlavón hercegi címet, de már két év múlva arról értesülünk András egyik, III. Honorius pápához (1216–1227) írt leveléből, hogy néhányan arra készültek, hogy a királyságot megosszák az uralkodó és a trónörökös között. A király és a fia viszonya 1222-től kezdett el még látványosabban romlani. András ugyan maga hozta el Laszkarisz Máriát Bélának, ám alig két év telt el a házasságból, amikor a király úgy vélte, hogy ideje egy gyümölcsözőbb kapcsolatra váltani, és arra utasította a fiát, hogy taszítsa el a feleségét.

Béla engedelmeskedett, ám a magyarországi püspökök a pápához fordultak, aki megtagadta a házasság felbontását. Béla visszafogadta Máriát, ám az apja haragja elől mindketten elmenekültek a király legnagyobb ellenfeléhez, az osztrák herceghez. Csak a következő évben tért vissza, amikor az egyház kiharcolta azt, hogy András megbocsásson a fiának, és ne szorgalmazza tovább a házaspár válását.

A megrendült bizalmat azonban nem lehetett helyreállítani, András elmozdította Bélát a szlavón hercegi titulusából, és másodszülött fiát, Kálmánt tette a helyére, míg az örökösnek a távoli Erdély jutott. Ez az 1226-os döntés árulkodhat a feszült viszonyról, de tény az is, hogy András az előző évben verte ki a Német Lovagrendet az erdélyi Barcaságból, így szüksége lehetett egy segítő kézre, hogy helyreálljon a rend.

Béla azonban gyökeresen mást gondolt a királyi hatalomgyakorlásról, mint az apja. Míg II. András a nagymértékű birtokadományozásokban hitt (még akkor is, ha azokat az uralkodása második felében már visszafogta), addig Béla, aki a nagyapját, III. Bélát tekintette a példaképnek, visszatért volna a királyi birtokok túlsúlyán alapuló uralkodáshoz.

Ezen elképzeléseiben a pápa is támogatta, 1225-ben felszólította a birtokadományozások felülvizsgálatára. Amikor végül erre az apjától 1228-ban megkapta az engedélyt, az általa uralt területeken elsősorban azokkal kezdte, akik részt vettek az édesanyja meggyilkolásában.

A visszavételekre irányuló politika kudarcát az jelentette, hogy II. András valószínűleg csak fél szívvel adta a beleegyezését Béla politikájába. Amikor látta, hogy a fia lépései milyen felzúdulást váltanak ki, egyszerűen visszaadta az érintett földeket azoknak, akiktől Béla elvette. Ez gyakorlatilag három éven belül megbuktatta Béla visszaszerzésekre irányuló politikáját. Miután az egyház kenyértörésre vitte a viszálykodást Andrással, amelynek során még az ország kiátkozására is sor került, az 1233-ban megkötött beregi egyezmény biztosította a király és a főpapság békéjét.

A húzódozó örökös, aki beteljesítette apja politikáját

Amikor II. András 1235-ben elhunyt, Béla azonnal nekilátott apja politikai hagyatékának szisztematikus lerombolásához. András kipróbált hívei közül Dénes nádort megvakíttatta, a Kán nembéli Gyulát pedig tömlöcbe vetette, ahol haláláig raboskodott.

Az özvegy királynét, Estei Beatrixot szintén bezáratta, mert azt feltételezte róla, hogy nem a királytól, hanem a már említett Dénes nádortól várandós. A királynénak végül csellel sikerült megszöknie, és idegenben hozta világra Istvánt, a későbbi III. András apját.

Béla politikája annyiféle érdeket sértett, hogy néhány év alatt megbukott. Mind az előkelők, mi több, már az egyház is ellenezte a birtokvisszavételeket. A király politikájának megváltozását elősegítette az 1241–42-es tatárjárás, amely után IV. Béla kővárak építését rendelte el. Ezek a várak azonban olyan birtokosi hátteret igényeltek, amelyre csak II. András politikájának követése révén tehettek szert a kedvezményezettek.

IV. Béla így tulajdonképpen nem tett mást, mint folytatta az általa annyira ellenzett politikát, amely végső soron elvezetett a XIII. század második felében az oligarchák megerősödéséhez, amelyek utóbb döntő szerepet játszottak a korszak trón körüli bonyodalmaiban.

A fiú és az unoka „családi ügye”

A sors furcsa fintora, hogy IV. Béla sem úszta meg a családi perpatvarokat. István herceg, a későbbi V. István király (1270–1272) nagyapjához hasonló becsvággyal bíró, ám apjával szemben rátermett hadvezérnek bizonyuló férfi volt. Vélhetően az osztrák területekért vívott háború elvesztése jelenthetett törést közöttük, a korábban meghódított területeket kormányzó István ugyanis nem kapta vissza Szlavóniát hercegként.

1262-ben robbant ki az első konfliktus, amelynek végén megbékéltek, és István felvette az ifjabb királyi címet. 1264 decemberében azonban Béla serege megtámadta a fia országát, foglyul ejtve annak családját is, ám István a szorongatott helyzetéből kitört, és 1265 márciusában Isaszegnél fényes győzelmet aratott apja felett.

Vélhetően István és az apja viszálya mögött az a félelem állhatott, hogy a király nem őt, hanem öccsét, Béla herceget szánta utódjának. A viszályt táplálta István nővére, Anna macsói hercegné is, aki még az apjánál is engesztelhetetlenebbül szállt szembe az öccsével, és amikor az király lett, elmenekült az országból.

Az ellenségeskedést végül az ifjabbik Béla halála „oldotta meg”, nem hagyva más választást a magyar trónra. IV. Béla abban a tudatban hunyhatott el, hogy saját magához hasonlóan egy olyan örökös követi majd a trónon, aki csaknem végig szemben állt az apjával.