Kínától a Jeges-tengerig – az Osztrák-Magyar Monarchia öt különös vállalkozása
Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái és tengerészei fél évszázad alatt bejárták a világot. Voltak, akik a kínai bokszerekkel hadakoztak, mások Bosznia hegyei közt vadásztak gerillákra. Ünnepelték a karácsonyt a kereszténység szülőhelyén, Betlehemben és északon, egy véletlenül felfedezett lakatlan sziget jegesmedvéi között is. Következzen öt különös vállalkozás a dualizmus éveiből.
A Monarchia egyetlen gyarmata
A Habsburg Birodalmat, majd 1867-től az Osztrák-Magyar Monarchiát nem ragadta magával az európai országok gyarmatosítási láza. Ugyan a bécsi udvar tett néhány óvatos kísérletet – így például a 18. században rövid életű kereskedőtelepeket létesítettek Indiában, míg a 19. században az Ádeni-öböl bejáratánál fekvő Szokotra szigetét a britektől, Nyugat-Szaharát pedig a spanyoloktól próbálták megvásárolni –, de ezek egyike sem hozott tartós sikert. A közép-európai birodalom közvetlen atlanti-óceáni kapcsolat és a gyarmatépítéshez szükséges gazdasági erő hiányában nem is tudott volna versenyre kelni a nyugati nagyhatalmakkal, nem is beszélve arról, hogy a tucatnyi Duna-menti nemzetiség egyben tartása is éppen elég nagy kihívásnak bizonyult Bécs és Budapest számára. A 19-20. század fordulóján végül mégis megalakult a dualista állam első – és története egyetlen – valódi gyarmata, a kínai Tiencsin városában.
A 19. századi első és második ópiumháborút követően, a korábban a Nyugattól elzárkózni igyekvő Kínában rohamosan növekedett a külföldi befolyás. Ezzel párhuzamosan fokozódott a kínaiakban a külföldiek és a keresztények iránti ellenszenv. A feszültségek 1900 nyarára jutottak robbanópontra, amikor is az amerikai hittérítők által bokszer névre keresztelt idegenellenes népi mozgalom tagjai elkezdték megtámadni a Kínában tartózkodó külföldieket, majd június 20-án ostrom alá vették a Pekingben működő külképviseleteknek otthont adó Követségi negyedet. A felkelőket támogatta a Kínát régensként ténylegesen kormányzó Ce-hszi özvegy császárné is. Gazdasági érdekeik és állampolgáraik védelme gyorsan egységbe kovácsolta a világ nagyhatalmait, így a kínai felkelőknek rövidesen a Nagy Britanniát, Franciaországot, Oroszországot, az Egyesült Államokat, Németországot, Olaszországot, Japánt és az Osztrák-Magyar Monarchiát összefogó Nyolc nemzet szövetségével kellett szembenézniük.
A bokszerlázadás kitörése idején az osztrák-magyar haditengerészet hajói közül egyedül az SMS Zenta névre keresztelt cirkáló volt bevethető távolságban, amely egy északkelet kínai orosz koncessziós kikötőben, Port Arthurban (ma Lüshun) horgonyzott és amelyet azonnal bevetésre vezényeltek. A Zenta legénységéhez a felkelés végére három további cirkáló (a Maria Theresia, az Elisabeth és az Aspern) csatlakozott, bár megérkezésük idejére a harcok javarészt már befejeződtek. Az osztrák-magyar egységek részt vettek a Követségi negyed védelmében, mentőakciókat hajtottak végre, valamint több lázadó erőd elfoglalása során segédkeztek és ott voltak a fontos kikötőváros, Tiencsin elfoglalásakor is. A monarchia 500 katonájának nagyjából egyharmada esett el a harcokban, a hősi halottaknak pedig ugyancsak egyharmada volt magyar nemzetiségű.
A bokszerlázadást lezáró békeszerződés értelmében a Monarchia egy 0,61 km2 nagyságú, 30 ezer lakosú koncessziós területhez jutott Tiencsin belvárosában, amelyen keresztül lehetősége nyílt arra, hogy bekapcsolódjon a távol-keleti kereskedelembe. Rövidesen konzulátus, tiszti kaszinó, angol nyelvű iskola, fürdő és kórház is épült. A városrész utcáit többek között Bécsről, Budapestről és Ferenc Józsefről nevezték el. A rendet osztrák, magyar, horvát és kínai nemzetiségű katonák, illetve rendőrök tartották fent. A dualista állam azonban nem használta ki a gyarmat nyújtotta lehetőségeket, így az szinte önállóan, saját bevételeiből és a kedvező adótörvények miatt idetelepülő kínai hadurak támogatásából tartotta fenn magát.
Az osztrák-magyar uralom 1917-ben ért véget, amikor Kína az Antant oldalán belépett az első világháborúba, a Monarchia pedig nem volt képes megvédeni a bolygó másik oldalán fekvő apró területét. A kínai hadsereg ellenállás nélkül masírozott be, majd a világháborút lezáró békeszerződésekben mind Ausztria, mind Magyarország lemondott kínai gyarmatáról.
Boszniának hegyei, a fekete kövei...
A Monarchia expanziós törekvései a távoli gyarmatok létesítése helyett inkább a Balkán irányába mutattak. Az 1877-78-as orosz-török háborút véglegesen lezáró Berlini békekongresszus lehetőséget is adott arra, hogy az alig tíz éve fennálló dualista állam kiterjessze fennhatóságát határain túlra. Az Andrássy Gyula közös külügyminiszter vezette osztrák-magyar delegáció elérte, hogy a kongresszus felhatalmazza a Monarchiát Bosznia, Hercegovina és a Novi Pazar-i Szandzsák területének katonai megszállására.
A megszálló hadsereg összesen 153 ezer katonát és 112 ágyút számlált, míg velük szemben nagyjából 93 ezer, nagyobbrészt helyi muszlim és ortodox népfelkelőkből, kissebbrészt Boszniában állomásozó török katonákból és 77 ágyúból álló sereg állt szemben. A Josip Filipović vezette osztrák-magyar fősereg 1878. július 29-én lépte át a Szávát, majd Banja Lukán keresztül az Orbász folyó mentén nyomult dél felé. Mindeközben egy másik, 9 ezer fős hadosztály, Stjepan Jovanović tábornok vezetésével Dalmácia felől a Neretva mentén hatolt be Bosznia-Hercegovinába.
A bosnyákok szívós ellenállást tanúsítottak ugyan, így például a Ravnice mellett vívott ütközetben több mint 70 magyar katona vesztette életét, míg a jajcai csatában a Monarchia csapatai 600 embert veszítettek. Minden nehézség ellenére a császári-királyi seregek augusztus 5-én elfoglalták Hercegovina fővárosát, Mostart, majd kemény utcai harcokat követően augusztus 19-én Szarajevót is. A bosnyákok ezt követően gerilla hadviselésbe kezdtek és egészen októberig kitartottak a jól védhető hegyek között.
A hadjáratban a Monarchia veszteségei (ezer halott és négyezer sebesült) sokkal súlyosabbak voltak a vártnál, ami komoly feszültségekhez vezetetett az osztrák és magyar politikai életben. A megszállt Bosznia a nemzetközi jog szerint továbbra is az Oszmán Birodalom része maradt, de a gyakorlatban minden téren a Monarchia irányítása alá került. Az új területeket nem csatolták sem Ausztriához, sem Magyarországhoz, hanem kondomíniumként a közös pénzügyminiszter irányítása alá került. Az Osztrák-Magyar Monarchia végül 1908-ban annektálta a megszállt Bosznia-Hercegovinát, amely onnantól kezdve jogilag is a Birodalom részévé vált, komoly nemzetközi feszültséget keltve ezzel.
A sah, az orvos és a tábornokok – osztrák-magyar katonai misszió Perzsiában
Nászer ad-Din perzsa sah határozott célja volt a 19. század második felében, hogy modernizálja Perzsia katonai erejét, amelyet európai szakértők segítségével akart megvalósítani. A sah személyi orvosa, az osztrák Jakob Eduard Polak révén kapcsolatba lépett a Habsburg udvarral, majd 1878. július 5-én a perzsa uralkodó hatalmas ünnepségek keretében Bécsbe is látogatott. Lenyűgözve a katonai bemutatók látványától azonnal rendelt 12 ágyút, 26 ezer puskát és megállapodott egy állandó katonai misszió létesítéséről Teheránban.
Adalbert Schönowsky von Schönwies tábornok parancsnoksága alatt 30 osztrák-magyar tiszt érkezett az iráni fővárosba 1879 januárjában. A misszió célja a perzsa hadsereg teljes átalakítása volt a Monarchia hadszervezetének mintájára. Ennek során egy 7 ezer fős hadosztály felállításába és kiképzésbe fogtak, amely gyalogságból, vadászokból, tüzérségből, utászokból és egy katonai zenekarból állt. Az „Osztrák hadosztály” katonái rendszeres és magasabb fizetést kaptak mint más perzsa katonák és modern, európai felszereléssel is rendelkeztek.
1880 áprilisára fel is állt az új hadtest, amelynek fegyelme és tisztán tartott barakkjai elégedettséggel töltötték el a perzsa uralkodót. Az osztrák-magyar vállalkozás azonban nem ért el teljes sikert, ugyanis a következő években nem az általuk kiképzett hadtest, hanem a velük párhuzamosan működő orosz katonai misszió által megszervezett „Perzsa kozák brigád” vált a modernizált iráni hadsereg gerincévé.
Az „Osztrák hadosztály” első bevetésére 1880 októberében került sor, amikor Wagner von Wetterstädt vezetésével levert egy azerbajdzsáni kurd felkelést. A következő években azonban a Monarchia beszüntette a misszió finanszírozását, így a tisztek rövidesen hazatértek. Nászer ad-Din, majd utódja Mozaffar ad-Din erőfeszítései révén, ha újabb állami misszió kiküldését már nem is sikerült elérni, de több osztrák-magyar tisztet is meggyőztek arról, hogy térjen vissza Perzsiába és szakértelmével támogassa az ország haderejét. Így például Wetterstadt 1886-ban, miután nyugdíjba vonult a császári-királyi hadseregből, visszatért Iránba és újjászervezte a hadosztályt. Julius Gebauer, aki a misszió karmestereként működött szintén Teheránban maradt egészen 1895-ös haláláig. Artur Kostersitz von Marenhorst pedig egy katonai akadémiát vezetett annak 1911-es bezárásig.
Jégbe fagyva északon – Ferenc József-föld véletlen felfedezése
A dualizmus korszakának első éveiben került sor az osztrák-magyar északi-sarki expedícióra, amelynek elsődleges célja egy, a Távol-Keletre vezető északkeleti tengeri átjáró felfedezése volt, illetve esetlegesen az, hogy eljusson a sokak által keresett északi sarkhoz. A vállalkozás javarészt osztrák és magyar nemesek finanszírozásában valósult meg, két legnagyobb támogatója gróf Johann Wilczek, a bécsi Földrajzi Társaság elnöke és gróf Zichy Ödön voltak, de a Monarchia kormányai is támogatásukat adták hozzá.
A felfedezőket szállító Tegethoff gőzös 1872. június 13-án futott ki Bréma kikötőjéből. Az expedíció parancsnoka Karl Weyprecht kapitány, tudományos vezetője pedig Julius Payer főhadnagy voltak, akinek festményei az utazás számos momentumát megörökítették. A 24 fős legénység főként dalmát matrózokból, osztrák tisztekből és egy Kepes Gyula nevű magyar hajóorvosból állt. A Tegethoff a tervek szerint érkezett meg Novaja Zemljába, ahol találkozott fő mecénásával, Johann Wilczekkel, akitől élelmiszer-utánpótlást szereztek. Augusztus 21-én továbbindultak észak felé, hogy megkezdjék tényleges felfedezőútjukat.
Az expedíció azonban már az első nap váratlan fordulatot vett. A Tegethoff belefagyott az Északi-tengeren sodródó jégtáblák közé és a legénység ezt követően majdnem két évet töltött a tenger és a jég fogságában. Napjaikat főként különféle tudományos megfigyelésekkel és mérésekkel, felderítéssel és vadászattal töltötték, céljuk gyakran a puszta túlélés volt az átlag mínusz 50 fokos sarki télben. 372 nap tehetetlen sodródás után végül, 1873. augusztus 30-án szárazföldet pillantottak meg.
A korábban nem ismert szigetcsoportot uralkodójuk tiszteletére Ferenc József-földnek nevezték el és itt töltötték a következő hónapokat. Ezen időszak alatt feltérképezték új otthonukat, az egyes szigeteket és hegyfokokat pedig Wilczekről, Zichyről, illetve Bécsről és Budapestről nevezték el. Élelmük leginkább az elejtett jegesmedvék húsából származott, így sokan szenvedtek a vitaminhiány okozta skorbut miatt. Kepes Gyula naplója megőrizte az embertelen viszonyokkal dacoló társaság két, északon töltött karácsonyának emlékét is:
„Vidám dalokat énekelve és egymásnak bátorító szavakat kiáltozva, tizenöt lépésnyire a jég által fogva tartott »Tegetthoff«-tól, a matrózok éppen az utolsó jéggöröngyöt tették föl, ama jégpalotára, melyet kizárólag e nagy ünnep tiszteletére építettek. ... az ajtókon titkolózó alakok járkálnak ki s be, bundáik alatt kis csomagokat rejtegetve s hol a hajóhoz menve, hol meg visszatérve, hogy aztán épen úgy titkolózva, mint előbb, ismét tovaillanjanak ... A terem közepén hosszú, tiszta fehér abrosszal terített asztal állt, melynek közepén karácsonyfa emelkedett. Igaz, hogy mindaz hiányzott róla, mi jogot adhatott volna neki arra, hogy fának nevezzék: az ünneppel oly bensőleg összefűződött, reményt hirdető fenyőfa tűleveleinek még csak nyoma sem volt látható rajta, de az ügyes díszítők az élő fává alakított fadarabokat oly gazdagon be tudták kék, vörös, fehér és zöld papírral borítani, hogy egy kevés képzelő tehetséggel akár fenyőfát is gyaníthatott az ember a sok tarkaság alatt. E száraz ágakon függtek a Bécs és Póla nagylelkű hölgyeitől külön e célra fölajánlott ajándékok: 50 darabból álló szivarcsomagok, mindenféle kolbászok és csokoládé.”
1874 májusában meghalt Otto Kirsch hajógépész tüdőbajban, ezzel ő lett az expedíció egyetlen halálos áldozata. Temetését követően, hátuk mögött hagyva a már haszálhatatlan Tegethoff gőzöst – benne Kepes állat- és növénygyűjteményét is – május 20-án szánjaikkal dél felé indultak, majd a tengert elérve csónakokkal indultak Novaja Zemlja felé. Hosszú hánykolódás után végül egy orosz bálnavadász hajóval találkoztak augusztus 24-én, amely egy norvég kikötőbe szállította őket. A hazatérő felfedezőket Bécsben és Budapesten hősként ünnepelték.
Hegyi tarack a sivatagban – osztrák-magyar csapatok Palesztinában az első világháború éveiben
Az első világháború idején az Osztrák-Magyar Monarchia katonái leginkább a Balkánon, keleten az orosz-fronton, majd Olaszország hadbalépését követően az Isonzó mentén vettek részt a Központi Hatalmak hadműveleteiben. A császári-királyi csapatok azonban kisebb létszámban feltűntek a világháború többi frontján is, így harcoltak a nyugati lövészárkokban, sőt egy hadosztály egészen Gázáig is eljutott.
A Török Birodalom hadbalépését követően Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia lehetőségeihez mérten igyekezett támogatni meglehetősen elmaradott szövetségesét. Ennek jegyében már 1915-ben érkeztek osztrák-magyar segédcsapatok Törökországba, akik a szövestégesek Gallipolinál megkísérelt partraszállásának sikeres visszaverésében segédkeztek, majd török kérésre egy 22 tisztből és 813 katonából álló hegyi tarack tüzérhadosztályt küldött Palesztinába az osztrák-magyar hadvezetés. A katonák 1916 áprilisában érkeztek meg Palesztinába, ahol a török és német csapatokat támogatták. Augusztusban sikeresen fedezték a török gyalogság visszavonulását egy brit támadás után, majd október végén Betlehembe települtek. Itt érte őket Ferenc József halálának híre, majd itt ünnepelték a karácsonyt is.
Ez is érdekelhet
A többnyire magyar nemzetiségű tüzérek eredményesnek bizonyultak a sivatagi hadszíntéren. 1917. márciusban az egyesített török-német-osztrák-magyar seregek sikerrel verték vissza az angolok Gáza térségében indított támadását, majd áprilisban egy újabb támadást is meghiúsítottak. Utóbbi alkalommal a magyar tüzérek három brit tankot is kilőttek. Októberben aztán a szövetségesek végül sikeresen áttörték a frontot, akkor a Monarchia tüzérei a török csapatok visszavonulását fedezték.
A hadosztály egészen a háború végéig a Közel-Keleten maradt, ahol leginkább a Jordán folyó mentén vetették be őket. A fegyverszünetet követően az itt harcoló osztrák-magyar katonákat Konstantinápolyban gyűjtötték össze, majd hajóval Triesztbe szállították őket. Végül 1919 januárjában térhettek vissza otthonaikba.
