Ki volt a történelem legrosszabb politikai tanácsadója?

A nagy politikai döntéseket ritkán hozzák meg egyedül a hatalom birtokosai. Rendszerint tartanak maguk körül olyan személyeket, akik hivatalos vagy nem hivatalos kapacitásban javaslatokkal, illetve meglátásokkal látják el őket különféle kérdésekben. Bár végső soron a döntésért való felelősség annak a vállát nyomja, aki azt hivatalosan meghozza, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a tanácsadók néha – minden szándékuk ellenére – rendkívül előnytelen kimenetelű döntésekre veszik rá az uralkodókat és más vezetőket. Ki lehetett közülük a legrosszabb?

Niképhorosz, VII. Mihály bizánci császár kegyence

A 11. század második felében a Bizánci Birodalomban egy túlságosan is agyafúrt és ügyes tanácsadó a végletekig megosztotta a társadalmat, kompromittálta uralkodóját, és a gazdaság romba döntéséből is jócskán kivette részét.

A napi ügyek helyett leginkább a tudomány elméleti kérdései iránt érdeklődő VII. Mihály (ur. 1071-1078) császár már trónra lépésétől egyre jobban kezdett hallgatni a birodalom felsőbb köreiben már több botrányt is túlélt, ám szintén a tudomány emberének számító Niképhoroszra, akinek addigi gondjait főként másokkal való összetűzései okozták – sokakban nem keltett jó benyomást viselkedése.

Voltak pártolói is, köztük a neves hadvezér Katakalón Kekauménosz, aki szerint „bőkezű és nagyon eszes”, illetve „rendkívül értelmes férfi” volt. Rajta kívül azonban kevesen látták így: Niképhorosz tapintatlan és agresszív viselkedése sok kedélyt borzolt. Arra törekedett, hogy a fontos döntésekből kizárjon másokat – főként az ifjú császár addigi nevelőjét, a császári politikát évtizedek óta irányító, tapasztalt Mikhaél Pszellosz főminisztert –, és akadályozni az uralkodóhoz való bejárást.

Azzal is sokan vádolták, hogy barátai előmenetelét aránytalan mértékben segítette elő, olyan kiváltságokban részesítve őket, amelyeket nem érdemeltek ki. Arrogáns volt, ám egyúttal ügyetlen, és megvetette kritikusait.

A Niképhorosz tanácsára bevezetett változások a több irányból is nyomás alatt álló birodalom számára azt voltak hivatottak lehetővé tenni, hogy e szorult helyzetben visszavegye a kezdeményezést. Habár papíron jól átgondolt intézkedéseknek tűntek, a valóságban szinte mind katasztrofális eredményekkel jártak.

A költségvetést stabilizálni hivatott adóemelés nagyfokú elégedetlenséget szült, míg a keleten előrenyomuló szeldzsuk törökök elől menekülők áradata által előidézett éhínség orvoslására kieszelt központosítás – amely állami monopóliummá tette a gabonaellátást – csak tovább rontott az élelmiszerellátás helyzetén, hiányt, inflációt és zűrzavart okozva.

A nép által kicsinyítő képzővel „Niképhoritzész” néven gúnyolt tanácsadó döntései VII. Mihályra ütöttek vissza. „Hiányzik belőle a józan ítélőképesség” – írta az uralkodóról egy kortársa, „és nincs híján a gyermeki éretlenségnek”. A kormányzáshoz lusta császár egyszerűen átengedte a napi ügyeket tanácsadójának.

A helyzetnek nem lett jó vége: VII. Mihály uralmát megdöntötték, Niképhoroszt száműzték, a birodalom pedig példátlanul gyenge periódusba lépett. Niképhorosz bizonyára a fényűző konstantinápolyi eliteket hibáztatta volna a helyzetért, és némi igazság talán lett is volna szavaiban. Annyi bizonyos, hogy ő maga semmiért nem vállalta a felelősséget: a legrosszabb tanácsadókra ez mindig jellemző.

Seianus, a testőrparancsnok, aki rájátszott Tiberius római császár paranoiájára

A római császárok tanácsadóit rendszerint igen negatívan ítélte meg az utókor. Az elmélkedő, elvarázsolt Claudius császárt a saját érdekükben cselekvő volt rabszolgák sora, Narcissus, Pallas és Polybius vezette félre – vagy legalábbis ezt írták a rájuk rendkívül dühös római arisztokrata történetírók. Seneca a legjobb tudása szerint igyekezett vezetni Nerót, és bizonyára szükségtelenül illetik őt oly sok váddal, azonban az általa tollba mondott levél, amelyben Nero helyett magyarázza meg, hogy a császár miért is ölte meg saját édesanyját, már egészen biztosan a védhetetlen kategóriába tartozik.

A legrosszabb tanácsadó címet azonban mind közül Seianus érdemelné leginkább, aki Tiberius császár (ur. Kr. u. 14-37) uralmának nagy részében a praetorianus gárda parancsnoka volt. Habár Tiberius az agyafúrtabb uralkodók közé tartozott, Seianus ügyesen játszott rá gyanakvó természetére saját hatalmának növelése érdekében.

Tiberius előtt egyetlen gárda helyett kilenc praetori cohors létezett, amelyek Itália több pontján állomásoztak. Ezeket Seianus tanácsára a császár Kr. u. 21-ben összevonta egyetlen táborba Róma falai mellett, világos üzenetet küldve ezzel parancsnokuk rosszakaróinak, és hosszú távon óriási hatást gyakorolva a birodalom belpolitikájára. Innentől ugyanis a praetorianus gárda aktív támogatása nélkülözhetetlen pillérévé vált a császár hatalmának.

Seianus emellett – a feljegyzések szerint – elcsábította a császár menyét, Livillát, és vele szervezte meg Tiberius fia, a Kr. u. 23-ban meghalt Drusus megmérgezését. Egyes források szerint Seianus biztatására történt az is, hogy Tiberius Kr. u. 26-ban visszavonult Capri szigetére, gyakorlatilag a testőrparancsnok irányítása alatt hagyva Rómát.

Az egyre nagyobb hatalmú férfival szemben fellépőket egy sor felségárulási per keretében halálra ítélték – Seianus még arra is rábírta Tiberiust, hogy saját családja tagjai közül is többet kivégeztessen. Megözvegyült menye, Agrippina – Augustus császár unokája, akit a történetírás „az idősebb Agrippina” néven emleget – jelenléte régóta zavarta mind Seianust, mind Tiberiust, így őt is megvádolták felségárulással.

A közellenséggé nyilvánított nőt először csak száműzték Pandateria (ma Ventotene) szigetére, ahol Suetonius szerint egy centurio úgy megverte, hogy elvesztette egyik szemét. Agrippina ezután gyanús körülmények közt „halálra éheztette magát” – igen valószínű, hogy nem pontosan ez történt. Legidősebb fia, Nero hasonlóan tisztázatlan körülmények közt lett „öngyilkos” Pontia (ma Ponza) szigetén, míg Drusus nevű fiát Kr. u. 30-ban börtönbe vetették, ahol szintén éhen halt.

Seianus azonban túl sokat akart. Tiberius idővel arra kezdett gyanakodni, hogy testőrparancsnoka magának akarja a császári trónt is – ekkorra már olyan közeli volt a nyilvánosság előtt Tiberius és Seianus kapcsolata, hogy a rómaiak már utóbbinak is szobrokat és oltárokat állítottak, és a császárhoz hasonlóan fohászkodtak hozzá.

Menyétől, Antoniától egy inkrimináló levél végül eljutott a császárhoz Caprira, és Tiberius a korábbi koncepciós perekhez hasonlóan lépett akcióba. Korábbi áldozataihoz hasonlóan Seianust is halálra ítélte a szenátus, kivégzését követően pedig a feldühödött nép a Tiberis (Tevere) folyóba dobta holttestét. Sok más bukott római politikushoz hasonlóan ő is részesült a „damnatio memoriae”, azaz „az emlékezet elátkozása” szakrális büntetésében: szobrait és más emlékműveit ledöntötték, és családját sem kímélték, még gyermekeit is kivégezték.

Kapzsi Eadric, az angol, aki a vikingeknek segített

Kevés politikai tanácsadó részesült annyira megérdemelt szidalmazásban az utókor részéről, mint Eadric Streona, azaz Kapzsi Eadric, a beszédes ragadványnevű II. „Tanácstalan” Ethelred király uralkodásának utolsó éveiben a trón mögött álló szürke eminenciás. Eadric az első ezredforduló táján emelkedett fontos pozícióba, egy olyan zavaros időszakban, amikor két dán király, I. (Villásszakállú) Svend és II. (Nagy) Knut is nagy területeket faragott ki Anglia területéből. Eadricnek nem kis szerepe volt abban, hogy mindez így alakult.

A közép-angliai származású Eadric csillaga az 1005-1006 folyamán lezajlott „palotaforradalom” idején emelkedett magasra. Ez egy igen nagy jelentőségű „őrségváltás” volt az angol királyi udvarban, melynek során a nagy hatalmú  Northumbriai Elfhelm grófot kivégezték, két fiát pedig megvakították.

A későbbi források szerint Eadricnek már eme eseményekben is tevékeny része volt, az mindenesetre vitathatatlan, hogy jól járt általuk. Elfhelm maga is Közép-Angliából származott, és Eadric rokonsága volt az, akik leginkább gazdagodtak a gróf családjának hatalomvesztéséből.

Ragadványnevének megfelelően Eadric pályafutását főként az önérdek vezérelte. 1006 után ő és fivérei is nagy hatalomra tettek szert az udvarban, azonban nem a királyhoz és az országhoz voltak hűek, hanem egymáshoz. Már 1008-ban, amikor Eadric egyik fivére összezördült egy sussexi mágnással, az angol flotta egy jelentős része odaveszett a konfliktus során, így kompromittálódott az ország védelme a vikingekkel szemben.

1015-ben aztán egy Oxfordban tartott gyűlésen Eadric két udvarbeli riválisát, Morcart és Sigeferth-et orvul saját lakosztályába csalta, majd megölette. Nem véletlen egybeesés, hogy Sigeferd feleségén keresztül rokona volt az 1006-ban kiiktatott Elfhelmnek.

Legnagyobb gaztetteit azonban II. Knut dán király 1015-ös inváziója idején követte el: előbb átállt a dánokhoz, majd Ethelred király halála és II. (Vasbordájú) Edmund trónra lépése után 1016 tavaszán visszatért az angol oldalra, végül pedig az év őszén a sorsdöntő assanduni csata során ismét Knuthoz pártolt át, elhozva a dán királynak a végső győzelmet az angolok felett. Az éles eszű uralkodó azonban átlátott Eadricen, és angol ellenfeleivel együtt kivégeztette.

A felvilágosodás korának ámokfutói

Amikor új eszmék kavarognak a levegőben, az ember könnyen dől be az intellektuális sarlatánoknak. A világ sosem szenvedett hiányt olyan önjelölt értelmiségiekből, akik valódi mondandó helyett rekordhosszú eszmefuttatásokkal hengerlik le közönségüket, és olyan befolyásolható uralkodókból sem, akik e bőbeszédűséget összetévesztik a valódi intelligenciával. A 18. század változó szélirányai számos, a felvilágosodás eszméit úgy-ahogy ismerő szerencsevadászt repítettek központi szerepbe az európai udvarokban.

A két, mondhatni „legveszélyesebb” ilyen személy ebben a korszakban skót közgazdász volt. John Law Franciaország pénzügyminisztereként rávette az európai nagyhatalmat arra, hogy támogassa az ő Mississippi Társaságát, amelynek katasztrofális összeomlása által előidézett gazdasági válság vezetett 60 évvel később a francia forradalomhoz.

William Paterson pedig – miután a világot beutazva megkereste vagyonát a rabszolga-kereskedelemből – előbb a skót, majd az Angliával való egyesülést követően a brit kormányt kényszerítette pénzügyi értelemben térdre átveréseivel – az előbbit a mai Panama területén létrehozni tervezett Új-Kaledónia gyarmat hiú ábrándjával (amely nem tévesztendő össze az azonos nevű, ma Franciaországhoz tartozó csendes-óceáni szigetcsoporttal), utóbbit pedig a spanyol örökösödési háború idején létrejött, úgynevezett „déltengeri buborék” által, amelynek összeomlását és befektetőinek tönkremenetelét ő maga már nem érte meg.

A leghatékonyabb módja egy uralkodó hatalma kikezdésének azonban talán az, ha az ember kételyeket ébreszt az illető utódainak valódi származását illetően. Így tehát a felvilágosodás korának összes borzasztó udvari tanácsadója közül kiemelkedik Johann Friedrich Struensee, egy német születésű orvos, aki 1770-ben gyakorlatilag átvette Dánia irányítását a mentálisan egyre jobban leépülő VII. Keresztély királytól.

Struensee mai szemmel nézve egyáltalán nem teljesített rosszul sajátos, felvilágosult abszolutista rendeleti kormányzása idején (amely számos párhuzamot mutat a „kalapos király”, II. József magyarországi uralmával): eltörölte a kínvallatást, a boszorkánypereket, a cenzúrát, a jobbágyok robotját, és szinte az összes nemesi előjogot, bevezette a bíróságok függetlenségét, továbbá – korát messze meghaladva – még a teljes jobbágyfelszabadítást is kilátásba helyezte. Hiába voltak azonban előremutatók reformjai, a Dániában is éppen kibontakozó nemzeti öntudat presztízskérdést csinált a dánul nem is beszélő idegen politikájának való ellenállásból.

Bár Law-val és Patersonnal szemben Struensee-nek nem voltak gondjai az állam pénzügyeinek kezelésével, tovább hergelte maga ellen a népet azzal, hogy túlságosan is közeli kapcsolatba került az uralkodó feleségével, III. György brit király húgával, Hannoveri Matilda Karolinával. Viszonyukat annyira nyíltan folytatták, hogy a köznép számára is teljesen egyértelmű volt, hogy a királyné lánya, az 1771-ben született Lujza Auguszta hercegnő apja nem VII. Keresztély, hanem Struensee volt.

A koppenhágai udvar kiváltságait és presztízsét vesztett nemessége az elmebeteg király mostohaanyja, Braunschweig-Wolfenbüttel Julianna Mária királyné vezetésével 1772-ben szánta el magát a cselekvésre: valóságos államcsínyt hajtottak végre a reformer orvos ellen, akinek intézkedései ezzel semmissé váltak (hasonlóan II. József halálos ágyán meghozott „nevezetes tollvonásához”).

A halálra ítélt Struensee kivégzését szimbolikusan is visszás, középkori módon hajtották végre a régi hatalmukba visszatérő arisztokraták: nagy nyilvánosság előtt jobb kezét, majd fejét vették, felnégyelték, tagjait pedig kerékbe törték. A történet tanulsága: jellemzően nem a valóban rossz tanácsadók érnek borzalmas véget, hanem azok, akik valósággal át is próbálják venni a király helyét.