Kerékbe törés, tüzes korona és kannibalizmus – 10 brutális kínhalál a középkorból

Akasztás, felnégyelés, halálra éheztetés és az elevenen megégetés is „kedvelt” módszere volt a középkori hóhéroknak. Bár a „sötét” jelző javarészt az utókor fantáziájának eredménye, azért nem kellett félteni a középkor emberét, ha kegyetlenkedésről volt szó.

Az érsek bosszúja

Dante, az Isteni színjáték című híres művében megemlékezik egy bizonyos Ugolino Gerardesca nevű férfiről, aki a pokolban nyakig a földbetemetve egy másik férfi fejét rágta. Ugolino büntetése ugyan Dante fantáziájának terméke volt, de a középkor nagy írója valós eseményekre alapozta ezt a bizarr látványosságot. A Gerardesca család tagjai ugyanis egykor Pisa városának tekintélyes tagjai voltak, azonban 1288-ban a családfő Ugolino konfliktusba keveredett a város érsekével, amelynek során megölte a főpap unokaöccsét.

Az érsek bosszúból Ugolino ellen fordította a város polgárait és letartóztatta a Gerardesca család férfi tagjait, akiket egy toronyba zártak ezután. 1289-ben az érsek úgy döntött, hogy végleg lezárja a konfliktust és a torony kulcsait egy folyóba dobatta. Ugolino és gyermekei pedig rövidesen éhenhaltak celláikban.

A középkor legszerencsétlenebbül járt embere

A középkor világában viszonylag ritkán találkozunk „humánus” kivégzési módszerekkel, azonban a számtalan kegyetlenebbnél kegyetlenebb módszer között is megtalálhatjuk a legkegyetlenebbet. A középkori Angliában például a korabeli történetírók egyetértettek abban, hogy a felnégyelés és a kerékbe törés a két legszörnyűbb kivégzési módszer. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a törvények szerint a hóhérok ezen két eljárásért számíthatták fel a legmagasabb „eljárásdíjat”.

A felnégyelés valójában egy igen összetett eljárás volt, amelynek csak a legvégén történt meg a halálraítélt testének feldarabolása. Először ugyanis egy lóhoz kötözték a szerencsétlent, akit aztán így vonszoltak el a kivégzés helyszínére, ahol először addig fojtogatták, amíg már majdnem elvesztette az eszméletét, de még mielőtt ez megtörtént volna, akkor kezdődött csak az igazi tortúra. Az elítélt tanúja volt, ahogy a hóhér szépen lassan kibelezte őt és ahogy a szeme láttára elégette a levágott testrészeket és szerveket. Végül „kegyelemképpen” lefejezték, majd négy darabba szelték a holttestet.

A kerékbe törés során a halálraítéltet egy kocsikerékhez (vagy más esetekben egy létrához vagy a földre helyezett kőtömbökhöz) kötözték, majd a hóhér jól helyezett ütéseket mért a végtagok küllők között elhelyezkedő részére. Az ütések így ripityára törték a szerencsétlen karjait és lábszárait, akit aztán – még továbbra is a kerékhez kötözve – egy pózna tetejére erősítve közszemlére tettek és lassú kínhalálra kárhoztattak.

Mindezek után talán nem túlzás kijelenteni, hogy a világtörténelem egyik legszerencsétlenebb embere az a Simon Hannabert volt, akit 1302-ben előbb kerékbe törtek, majd a fentebb ismertetett eljárás szerint fel is négyeltek.

A széttépett királynő

Brünhilde frank királynő a 6-7. század egyik legdörzsöltebb politikusa volt, aki hosszú élete során férjén, fiain, unokáin és dédunokáin keresztül többször is magához ragadta a keleti frank királyság, Austrasia kormányzását. Hatalmát csak a nemesség széles körű összefogásával meginduló lázadás tudta megdönteni, amelynek végén a nyugati frank királyság, Neustria uralkodója, II. Chlothar kivégeztette az akkor mindössze 12 éves II. Sigebertet, akinek régenseként Brünhilde uralkodott.

A királynőre ugyancsak a halál várt és Chlothar különösen kegyetlen módszert eszelt ki számára: az asszony végtagjait négy különböző lóhoz kötözték, majd azokat négy különböző irányba indítva szó szerint széttépették őt.

Ne húzz ujjat a városvezetéssel!

John de Lanzous a franciaországi Laon városának egy nemes lakója volt, aki egy nap összeverekedett egy városi elöljáróval. A befolyásos ellenfél haragja elől menekülve a város székesegyházába menekült, a papok azonban nem nyújtottak menedéket számára.

A szerencsétlen férfit a hajánál fogva keresztülvonszolták a városon, majd a felhergelt városlakók botokkal, fegyverekkel és puszta kézzel meglincselték. A meglepő módon még életben lévő férfit ezután halálra kínozták azzal, hogy elvágták az ínszalagjat.

Egy szerelmes szerzetes tragédiája

Henry le Dale egy jó szervezőképességgel megáldott szerzetes volt, akit az 1160-as években egy kis létszámú, elszegényedett, Nottingham városa mellett élő szerzetesi közösség élére helyeztek, hogy javítson annak helyzetén. Az új perjel eredményesen alakította át a közösség életét, amely így fokozatosan önfenntartóvá vált. Mindeközben azonban beleszeretett egy környékbeli nőbe, akivel rövidesen össze is költözött.

Amikor őt és szerzetestársait anyaegyházuk visszarendelte, Henry nem akarta elhagyni szeretőjét, társai azonban erőszakkal elrabolták őt. A perjel emiatt súlyos depresszióba süllyedt és rövidesen saját kezével vetett véget életének: Egy nap, fürdőzés közben mindkét kezén felvágta az ütőereit és pillanatok alatt elvérzett.

A követ, aki rosszkor volt rossz helyen

Franciaország déli részén 1378 és 1384 között egy széleskörű felkelés bontakozott ki a király által kivetett magas adók miatt. A lázadás a krónikák szerint egy ártatlan életet is követelt. John Patrick a skót király követe volt, aki éppen csak átutazóban volt Franciaországban, hazafelé tartva a mai Spanyolország területén fekvő Aragón Királyságból. A lázadók azonban a király emberét látva benne, elfogták és egy tüzesvas koronát nyomtak a szerencsétlenül kárt követ fejébe.

A pap, aki nem tanult a skót követ példájából

Nem a skót követ volt a dél-francia lázadók egyetlen áldozata. Egy nap egy éppen Rómába tartó papot fogtak el, akinek levágták az újait, elevenen megnyúzták, majd még élve megégették.

Egy tüzes tánc

Bajor Izabella francia királyné 1393-ban egy fényűző bankettet szervezett Párizsban egyik udvarhölgye menyegzője alkalmából. Az est fénypontja a tervek szerint az lett volna, amikor maga a király, VI. Károly öt nemes kísérője társaságában egy különleges tánccal szórakoztatja majd az egybegyűlteket. A mutatvány igazi különlegességét az adta, hogy uralkodó és az öt nemes erdei vadembereknek öltöztek és magukra lenvászon jelmezeket öltöttek.

A tánc valóban az este csúcspontja lett, bár valószínűleg teljesen másképp, mint ahogy azt bárki tervezte volna. Történt ugyanis, hogy miután a király és emberei nekiláttak a táncnak, megérkezett a terembe a király öccse, Orleans hercege már meglehetősen ittas állapotban – és egy égő fáklyával a kezében. Az imbolygó léptű herceg aztán túl közel került a táncosokhoz, és véletlenül lángra lobbantotta egyikőjük jelmezét, a tűz pedig gyorsan átterjedt a kompánia többi tagjára is. A királyt egy gyorsan reagáló asszonyság mentette meg, beborítva őt a szoknyájával, kioltva a rajta égő lángokat. Az egyik táncos a közelben lévő boroshordóba vetette magát, ezzel szintén túlélte az incidenst, de a másik négy nemes férfi halálra égett a tragikus eset során.

A lovag, akit gyermekei faltak fel

Ugyancsak egy 14. századi francia krónikás jegyezte fel egy lovag és családjának szomorú sorsát. Történt ugyanis, hogy egy csapatnyi paraszt elfogta a lovagot, egy nyársra húzta és elevenen megsütötte felesége és gyermekei szeme láttára. Az asszonyt ezután tíz-tizenkét ember is megerőszakolta, majd arra kényszerítették a gyerekeket, hogy egyék meg apjuk megsütött húsát.

A parasztkirály koronázása

Az 1514-es magyarországi parasztfelkelést vezető Dózsa György sorsa kétségtelenül előkelő helyet foglal el a legkegyetlenebb középkori kivégzések sorában. A székely lófőből lett parasztvezért a mohácsi csatát követően királlyá választott Szapolyai János erdélyi vajda seregei győzték le Temesvár mellett és öccsével együtt elfogták. A kivégzés során egy valóságos „koronázást” rendeztek Dózsa számára.

Fejébe egy felhevített tüzesvas koronát nyomtak, kezébe pedig egy szintén forró vasjogart helyeztek. Bár a 19. században elterjedt legenda, miszerint egy lassan felhevített trónszék is szerepet játszott a kivégzésben, valószínűleg nem igaz, de az esemény legkegyetlenebb része valószínűleg nem is ez volt. Dózsa katonáit ugyanis arra kényszerítették, hogy fogukkal marcangolják le a húst vezérük testéről. A lázadó parasztvezér ezt követően a Szent Istvánnal szembeszálló Koppány sorsában osztozott: holttestét felnégyelték és az ország különböző pontjaiban elrettentésképpen közszemlére tették.