„Kérek még, felügyelő úr” – milyen volt valójában az élet Twist Olivér dologházában?

A viktoriánus dologházakat „sivár, rémítően zord és nyomasztó” helyekként jellemezte egy 2012-es tanulmány. Mióta Dickens Twist Olivérje először megjelent 1837-ben, az általa leírt dologház – és annak számos filmbeli megjelenítése – formálta a képet, amely az intézményről a köztudatban él. Mindegyik ábrázolás alapvetésnek tekinti, hogy a dologházban szörnyűséges, embertelen bánásmód járta. De mennyire felel meg ez a kép a valóságnak?

A dologházak kialakulása

A tipikus dologház az angol szegénységi törvény 1834-es módosítása (Poor Law Amendment Act) nyomán jelent meg. A törvénymódosítás áthelyezte a szegénygondozás megszervezését az egyes egyházközségek kezéből egy központosított nemzeti rendszerbe, amely ezen egyházközségek Szegénytörvényi Egyesületnek nevezett csoportjain alapult. Minden ilyen egyesület helyben választott Felügyelők Tanácsa vezetése alatt állt, és egy központi dologházat tartott fenn az egyesület egész területét kiszolgálva. A munkaképes szűkölködők és családjaik számára a dologházat szánták egyedüli segítségként. Az új szegénységi törvény végrehajtását egy központi hatóság ellenőrizte – eleinte a Szegénytörvényi Bizottság, majd a Szegénytörvényi Tanács, végül a Helyi Kormányzati Tanács.

Gyakori feltételezés, hogy a Twist Olivér egy ilyen új, egyesületi dologházban játszódik, avagy egy „bastille”-ban, ahogy a rendszer kritikusa, William Cobbett képviselő és újságíró nevezte őket. A bizonyítékok azonban világossá teszik, hogy Olivér dologháza az 1834 előtti, egyházközségek által működtetettek közé tartozik, ahol sem a munkarend, sem az étkezés nem volt egységes. Azt mind tudjuk, mit ettek a dologházak lakói: zabkását, mégpedig rosszat. Olivéréknél „elrendeltek napi háromszori étkezésnek egy-egy tányér híg zabkását, ráadásul hetenként kétszer egy fej hagymát és vasárnaponként egy fél zsemlét”. Csakhogy a dologházak fennállásának egész ideje alatt nem volt egy sem, ahol ilyen étrendet tartottak volna fenn – sem 1834 előtt, sem utána.

A jellemző dologházi étrendet jobban illusztrálja a westminsteri Szent Margit dologház menüje, ahol a reggeli kenyér volt erőlevessel vagy kásával, a vacsora pedig kenyér vajjal vagy sajttal. A napközbeni étkezés lehetett leves benne főtt hússal, sárgaborsó-főzelék, vagy tejben főtt zabkása. Az 1830-as években a brightoni dologház lakói hetente hatszor húst kaptak vacsorára, korlátlan repetával, továbbá a férfiak fejenként két pint, a nők és a gyerekek egy-egy pint (kb. fél liter) sört minden nap. A lakóknak asztalnál szolgálták fel az ételt, a férfiaknak és fiúknak a ház igazgatója, a nőknek és lányoknak a házvezetőnő porciózott.

Az új dologházak a Szegénytörvényi Bizottság által 1835-ben összeállított és előírt hat étrend közül választhattak. Az 1. számú étrend például a munkaképes férfiaknak az alábbiakat biztosította: minden nap reggelire kenyeret és zabkását, ebédre kenyeret és sajtot vagy erőlevest, vacsorára pedig levest, illetve hetente háromszor húst és krumplit. Az öregek lecserélhették a zabkásájukat heti vaj-, tea- és cukorfejadagra. Bár ez kimondottan jó élelmezés volt ahhoz képest, ahogy az átlagos kétkezi munkás evett, megvoltak a maga hátrányai is. A dologházak által vásárolt hozzávalók általában gyenge minőségűek voltak, és gyakran hamisították, kipótolták őket. 1886-ban egy jelentés látványos eltéréseket talált a különböző dologházakban készült ételek tápértékében: a scarborough-i dologházban például egy pint zabkása négy uncia zablisztet tartalmazott, míg Easingwoldban csak másfelet (egy uncia kb. 28 gramm).

1883-ban a Helyi Kormányzati Tanács hetenkénti halvacsora bevezetését javasolta a dologházakban a lakók egészségének javítása érdekében. Bár a kísérlet néhol, például Bristolban, sikerrel járt, jellemzőbb volt a Ludlow-ban tapasztalt reakció, ahol a lakók arról panaszkodtak, hogy a hal „megárt nekik”. 1897-ben a Bethnal Green-i dologházban próbaként bevezetett étrendfejlesztés az újságok címlapjaira került, miután egy lakó állítólag annyira túlette magát, hogy belehalt. 1901-től kezdve, mivel lakóik már főleg az öregek és betegek közül kerültek ki, a dologházak maguk állíthatták össze a heti menüjüket egy központilag elfogadott listáról, melyen olyan ínyencségek is szerepeltek, mint az ír gulyás, a pásztor- és a cornwalli pite. A lista mellé egy szakácskönyv is járt, amely egységesítette a hozzávalókat és az előkészítést.

Férges rongyokba öltözötten

Egy másik közkeletű tévedés, hogy a szegényeket dologházra „ítélték” volna. A dologházba költözés végső soron önkéntes volt, bár sokaknak a körülmények nem hagytak más választást. A felvételi eljárás részeként dologházi egyenruhát is kiutaltak a jelentkezők számára, amit ma többen az emberi méltóságtól való tudatos megfosztás eszközének tartanak. Figyelembe kell azonban venni, hogy az új lakók számára, akiknek sokszor minden tulajdona a rajtuk lévő ruha volt – és az is gyakran csak férges rongyokból állt –, két rend tiszta és jó állapotú öltözék nemcsak célszerű, de kellemes fogadtatás is volt.

A ruházat azonban mégiscsak bizonyos mértékű ellenőrzést adott a hatóságok kezébe. Bár a lakók bármikor elhagyhatták a dologházat, és ez esetben visszakapták saját ruhájukat, ha valaki engedély nélkül dologházi ruhában távozott, azt megvádolhatták az egyesületi tulajdon ellopásával. Semmilyen anyagi vagy egyéb segítség nem állt rendelkezésre azok számára, akik úgy döntöttek, hogy elhagyják a dologházat, sem munka-, sem szálláskeresésben. Bizonyos szempontból a dologház így szegénységcsapdává vált.

Voltak azonban olyanok is, akik a legkevésbé sem tartottak a dologháztól. A „ki-be” néven ismert lakók gyakorlatilag ingyen szállásként kezelték a dologházat, ahol néhány napig vagy hétig megszálltak, mielőtt továbbálltak volna: 1901-ben a 81 éves Julia Blumsun összesen 163-szor csatlakozott a City of London dologházához. Mások számára tudatos választás volt a dologházban élni: a lancashire-i Leigh dologházának egy lakójáról 1922-ben kiderült, hogy 500 fontja van a bankban (ez mai értéken mintegy 30 ezer fontot, azaz több mint 13 millió forintot jelentett).

Az egyetlen csoport, akik számára a dologházak ténylegesen kiutat próbáltak találni a szegénységből, a gyerekek voltak. A nincstelen gyermekeket a szegénygondozási rendszer I. Erzsébet királynő (ur. 1558–1603) óta tanoncként helyezte el mesteremberek mellett. Bár az 1968-as Olivér című film úgy mutatja be, mintha a dologházi gyerekek eladóak lettek volna, valójában új mestereik kaptak jutalmat, ha maguk mellé vették őket. Az 1830-as évek végén azonban mind látványosabbá vált, hogy sok iparos, akiknek egyetlen szempontja a kapott jutalom volt, kihasználta vagy bántalmazta a mellé adott tanoncokat. Egy 1842-es jelentés kimutatta, hogy a dewsbury-i Felügyelők Tanácsa által bányászként elhelyezett gyerekek között az ötéves Thomas Townend is helyet kapott, bár őt tizenhat nap után visszaküldték.

A tanoncság helyett James Kay-Shuttleworth helyettes szegényügyi biztos azt indítványozta, hogy a gyermekek vallási és kézművesoktatást kapjanak, például ács-, cipész- vagy szabómesterségben, illetve a lányok a háztartástanban. Az oktatás történhetett magában a dologházban, vagy ideális esetben más helyszínen, mert ez kivonta a gyerekeket a felnőtt szegények „ártó befolyása” alól. Néhány egyesület saját iskolát állított fel e célra, vagy együtt működtettek körzeti iskolákat, ez utóbbiak némelyike több száz gyereket is képes volt befogadni. 1850-ben Charles Dickens meglátogatott egy ilyen iskolát Norwoodban, és azt írta róla, hogy lakói „majdnem bizonyossággal jó és bővelkedő polgárokként” hagyhatják majd el.

Ezek az intézmények is sok kritikát kaptak viszont személytelen mivoltuk miatt, és mivel a betegségek könnyen terjedtek falaik között. Az 1870-es évektől egy másik megoldás vált népszerűvé. Ebben külön erre a célra épült miniatűr falvakban helyezték el a gyerekeket, házanként már-már családias, 10-20 fős közösségekben, egy-egy házvezetőnő felügyelete alatt. A falvakhoz iskola, kápolna, kórház, mosoda és műhelyek is tartoztak.

Szétválasztott családok és „megmászhatatlan” kerítések

Az egyesületi dologházat annak korai éveiben a Twist Olivér befolyása mellett a sajtó szegénységi törvényt ellenző része is támadta, amely bármilyen kétes eredetű történetet hajlandó volt közölni, ha az a dologházakat rossz színben festette le. Az új törvény ellenzői kiemelten kritizálták ez egyesületi dologházak szabályzatát, amely elválasztotta egymástól a férjet, feleséget és gyermekeiket. 1843-ban, miután a Bethnal Green-i dologházban egy csecsemőt állítólag elvettek anyjától, és csak szoptatás idején láthatta, a Punch magazin egy anyja kezéből kiragadott gyermeket ábrázoló karikatúrát közölt „A szegénytörvény anyateje” címmel. Valójában a szabályzat hétéves korig megengedte a gyerekeknek, hogy anyjukkal maradjanak a női lakrészben, és anyjuknak, hogy észszerű időben bármikor találkozzanak az idősebbekkel. Elméletben bármely szülő kérhetett napi találkozót a gyermekével, de a gyakorlat szerint inkább a vasárnap délutánokat töltötték együtt a családok.

A nők és a férfiak szétválasztását a fegyelem fenntartásával indokolták. Mivel a legtöbb dologházban csak a személyzet két tagja volt bennlakó (az igazgató és a házvezetőnő), ez az elrendezés segíthetett az intézmény zökkenőmentes vezetésében. A hatvan év feletti férjek és feleségek kérhettek saját, közös hálószobát, de ez nem mindenhol állt rendelkezésre. A dologházak lakói mégis találtak módot, hogy megkerüljék a szabályzatot. 1905-ben, hogy megakadályozza az efféle tevékenységet, a steyningi dologház „megmászhatatlan” kerítést épített a férfi és női udvarok közé. Miután kiderült, hogy a lakók még így is képesek voltak titkon randevúzni, a nyomozás felderítette, hogy a női és férfi oldalak egyszerűen a postán keresztül érintkeztek. Egy alkalommal Ross városka dologházának leleményes női lakói férfiruhába öltöztek, és így jutottak be a számukra tiltott szárnyba.

Az 1870-es évekig a dologházban nem volt szerencsés megbetegedni. A gyengélkedők zsúfoltak és rosszul szellőztetettek voltak, az ápolásról pedig általában az idős női lakók gondoskodtak, akik, akárcsak Mrs. Gamp Charles Dickens Martin Chuzzlewitjében, gyakran írástudatlanok, de sűrűn részegek voltak. Az efféle ápolók jellemzően napi sörfejadagot kaptak, de emellett gyaníthatóan beledézsmáltak a betegeknek felírt brandy-be és porterbe is.

Akadtak azonban kivételek is. Miután Dickens 1860-ban meglátogatta a liverpooli dologház gyengélkedőjét, feljegyezte, hogy „a kórtermek minden szempontból tökéletesek. Nem lehetének emberségesebbek, együttérzőbbek, gyengédebbek, figyelmesebbek, vagy hasznosabbak.” Ebben az évtizedben mozgalom indult a dologházak egészségügyi részlegeinek fejlesztésére, ami fokozatosan új gyengélkedők építéséhez és képzett ápolók alkalmazásához vezetett – ez utóbbiban a krími háború „lámpás hölgye”, Florence Nightingale is komoly szerepet játszott. Az 1880-as évektől kezdve pedig a dologházak gyengélkedői fokozatosan ellátást kezdtek nyújtani nem bennlakók számára is, akik nem engedhették meg maguknak, hogy egy doktor szolgálatait megfizessék, így gyakorlatilag a szegények kórházaivá váltak.

Visszatekintve, a dologházak lakóinak számára a legnehezebb időszak az új szegénységi törvény első három évtizede volt, amikor leginkább a munkaképes férfiakat igyekeztek segélyért folyamodástól eltántorítani. Az 1890-es évekre azonban a helyzet látványosan megváltozott. A lakókat inkább foglalták el kertészkedéssel, faaprítással, vagy a saját mesterségükhöz illő munkával, mintsem a korábbi időkre jellemző kőtöréssel és kóctépéssel. Az idősek sok helyen heti dohány- vagy tubákfejadagot kaptak, valamint könyvekkel és újságokkal is ellátták őket. A macclesfieldi dologházban a „tiszteletreméltó” öregek szépen díszített, kényelmes bútorokkal berendezett szárnyban lakhattak, saját ruháikat viselhették, megtarthatták néhány holmijukat, kisállatuk is lehetett, délutáni teát szolgáltak fel nekik, és naponta meglátogathatták barátaikat. 1914-re a már említett Ross dologházának idősebb lakói közös nappali szobával és saját hálófülkével bírtak. A megszabott étkezési idők megszűntek, és még mozilátogatást is szerveztek minden héten a lakóknak.

A közhiedelem dacára a dologházak rendszere és körülményei az évek alatt hatalmas változásokon mentek keresztül. Sokak számára azonban mindez mit sem számított: a dologházba jutással járó borzasztó szégyen miatt sokan inkább meghaltak volna, semhogy betegyék a lábukat egybe.