Kecskeherék beültetésével „gyógyított” Kansas bizarr sarlatánja, John Romulus Brinkley

John Romulus Brinkley az amerikai történelem talán legnagyobb szélhámosa volt. Mesés vagyonát azzal alapozta meg, hogy kecskeheréket ültetett be az impotenciában szenvedő férfiak herezacskójába. Amikor pedig fény derült arra, hogy az eljárás nem több mint puszta sarlatánság, Brinkley a nagypolitikába is belevágta a fejszéjét, hogy visszaszerezze régi dicsőségét.

A kezdetek

John Romulus Brinkley életére már a kezdetektől fogva a törvénytelenség árnya vetült. 1885. július 8-án látta meg a napvilágot, apja, az Észak-Karolina államban orvosként praktizáló John Richard Brinkley házasságtörő kapcsolatának gyümölcseként – az édesanya ugyanis Brinkley feleségének közel húsz évvel fiatalabb unokahúga volt. Az idősebb Brinkley 1896-ban meghalt, miután az ifjú John kénytelen volt munkát vállalni, hogy segítse a család megélhetését. Postásként és távírászként is dolgozott, szabadidejében pedig a Bibliát tanulmányozta és különféle természetgyógyászati módszerek után kutakodott.

Távírászként fiatal korában sok városban megfordult, majd 1907-ben feleségül vette a nála egy évvel idősebb Sally Wike-ot, akivel nekikezdett a hosszúra nyúló szélhámos-karriernek. A páros magukat kvéker orvosoknak adva ki járta a vidéket és egy férfiasságserkentő tonikot árultak a hasonló csodaszerek iránt fogékony embereknek.

Hogy nagyobb hitelességet kölcsönözzön vállalkozásának, Brinkley Chicagoba költözött családjával, hogy ott elvégezze az orvosi egyetemet. Halmozódó adósságai miatt azonban kénytelen volt felhagyni tanulmányaival még a diplomaszerzés előtt, később pedig más egyetemek nem volt hajlandóak felvenni az adósságban úszó férfit.

Brinkley ezután sem adta fel az álmát, hogy orvos legyen és a Tennessee állambeli Knoxville városában kezdett el praktizálni, mint „férfi specialista.” Itt egy „Németországból szerzett elektromos gyógyszer” befecskendezésével ígért pácienseinek libidó növelést, a valóságban azonban az „orvosság” nem volt több egyszerű színezett víznél.

Az 1910-es évek során aztán Brinkley már a törvénnyel is kénytelen volt szembe nézni. Ugyan a bigámia vádját még sikerült megúsznia – második feleségét ugyanis évekkel korábban vette el, minthogy az elsőtől elvált volna –, de az engedély nélküli praktizálás és gyógyszerfelírás miatt már megbüntették, ami újabb adósságokhoz és egy rövid börtönbüntetéshez is vezetett.

Miután új feleségének apja kifizette az óvadékot, Brinkley előbb az Arkansas állambeli Jodsonia, 1917-ben pedig a Kansas állambeli Milford városában telepedett le. Időközben egy diplomagyárban sikerült egy orvosi végzettséget is szereznie, így újból nekilátott a praktizálásnak.

A kecskedoktor felemelkedése

Hamis diploma ide vagy oda, Brinkley első évei Milfordban kétségtelenül elismerésre méltóak voltak. Egy 16 kórteremből álló klinikát nyitott, ahol az első világháború végén pusztító spanyolnátha betegeit kezelte, és ezzel rövid idő alatt nagy tiszteletet vívott ki magának a városlakók körében. A vér azonban nem válik vízzé, így amikor a lehetőség kínálta magát, Brinkley újra a szélhámosság felé fordult.

A népszerű legenda szerint a Brinkley nevét híressé tevő csodagyógyszer története egy tréfás megjegyzéssel vette kezdetét. Történt ugyanis, hogy egy helyi farmer azzal kereste fel őt, hogy szexuálisan nem teljesít kifejezetten jól. Erre Brinkley viccesen a közelben álló kecskékre mutatott, mondván, hogy ha az állatok heréi lógnának a férfin, akkor biztosan nem lenne ilyen gondja. Mire a farmer – valószínűleg Brinkley legnagyobb elképedésére – annyit felelt: „Hát akkor miért nem raksz belém is egy pár kecskeherét?”

A kuruzslás iránt egész életében rajongó Brinkley számára ez már felhívás volt keringőre. Nem sokkal később sort is kerítettek a műtétre, Brinkley ténylegesen beültetett egy pár kecskeherét a farmer herezacskójába – egy évvel később pedig a farmer felesége egészséges fiúgyermeknek adott életet. Brinkley pedig egy csapásra milliomossá vált.

A fantasztikus gyógymód híre futótűzként terjedt az Egyesült Államokban, Brinkley klinikája előtt pedig sorban álltak az impotenciában szenvedő férfiak, akik örömmel fizették ki a bizarr műtét 750 dolláros árát is. Brinkley természetesen rá is játszott a felhajtásra: elkezdte terjeszteni, hogy a kecskehere-beültetés nem csak a szexuális teljesítőképességet növeli, de lényegében minden létező egészségügyi problémára megoldást jelent. Ezzel gyógyította az influenzát, csökkentette a kialvatlanságot, sőt még a bolondoknak is „visszaadta” a józan eszét – legalábbis Brinkley beszámolói szerint.

Hogy a csodálatos gyógyulásokról szóló fantasztikus híreket terjeszteni tudja, Brinkley 1923-ban egy saját rádiót indított, amelynek a hangzatos Kansas First, Kansas Best névre keresztelt. A rendszeres reklámok mellett saját betelefonálós műsort is vezetett, ahol az érdekéődőknek elmagyarázta, hogy miként javíthatja meg életüket egy pár kecskehere beültetése. Emellett rendszeresen dicsekedett azzal, ha valamilyen magas rangú személyiség – például egy politikus vagy bíró – döntött úgy, hogy az ő kezelését választja.

Az eljárás természetesen minden orvosi alapot nélkülözött. A beültetés során Brinkley nem létesített kapcsolatot a kecskeherék és a páciens szervezete között, így azok akkor se tudtak volna gyógyító hatást kifejteni, ha a kecskeheréknek lenne gyógyító hatása. Az Amerikai Orvostársaság már a kezdetektől tudta, hogy Brinkley eljárása nem több mint egyszerű szemfényvesztés és igyekeztek is fellépni a sarlatán ellen, de Brinkley médiabirodalmának álhíreivel sokáig nem volt esélyük szembeszállni. A Kansas First, Kansas Best továbbra is folyamatosan tudósított újabb és újabb fantasztikus gyógyulásokról, míg a tudományos világ vele szemben megfogalmazott kritikáit következetesen a „hentesszövetség” irigy siralmainak állította be. Egyre növekvő vagyonával (becslések szerint Brinkley különféle vállalkozásai évente mintegy 10 millió dollárt fialtak mai értéken számítva) pedig bőkezű adományokban részesítette a kansasi politikai élet fontos szereplőit, ezzel biztosítva jóindulatukat.

A politikus, aki megelőzte korát

Végül 1930-ban robbant a botrány. Ekkor ugyanis kiderült, hogy az 1920-as évek során Brinkley legalább 42, a kezelés előtt még teljesen egészséges páciense vesztette életét, valószínűleg a műtéttel járó fertőzések következtében. Az Orvostársaság így végre képes volt visszavonatni Brinkley orvosi engedélyét, sőt hamarosan a Szövetségi Rádió Bizottság is úgy döntött, hogy nem hosszabbítja meg a Kansas First, Kansas Best, minthogy annak adásainak tartalma „ellentétes a közérdekkel.”

Brinkley azonban nem adta fel. Alig néhány nappal orvosi engedélyének visszavonását követően bejelentette indulását a kansasi kormányzóválasztáson. Célja valószínűleg nem volt más, minthogy hatalomra kerülve olyan emberekkel töltse fel a különféle illetékes testületeket, akik aztán visszaadják orvosi és rádiós engedélyeit. Minthogy a kampányidőszak már javában zajlott, csak úgynevezett write-in (beírt) jelöltként indulhatott el. Az amerikai választási rendszer ugyanis lehetőséget ad a választóknak arra, hogy szavazás során a szavazólapokon eredetileg feltüntetett személyeken kívül más jelöltet támogassanak, ilyenkor egyszerűen rá kell írni a kívánt személy nevét a szavazólap megfelelő részére. Talán mondani sem kell, hogy bár nem példátlan, meglehetősen ritka, hogy valaki így arasson győzelmet egy választáson, különösen ha egyik nagy párt támogatását sem élvezi.

Brinkley azonban sosem riadt vissza a lehetetlentől és olyan kampányt indított, amivel valószínűleg évtizedekkel megelőzte saját korát. Ekkor még engedéllyel működő rádiója ontotta magából a politikai reklámokat, külön erre a célra szerződtetett német és svéd nyelvű műsorvezetők révén igyekezett maga mellé állítani Kansas nagyszámú bevándorló lakosságát és még a népszerű country sztárt, Roy Faulkner is rendszeresen fellépett Brinkley kampányrendezvényein. Médiahekkek sorával irányította magára a választók figyelmét, így például szerzett egy repülőgépet és egy pilótát, hogy azzal szórakoztassa az embereket, míg amikor egy helyi lap felemlegette a kecskeherés műtéteket, Brinkley válaszképp küldött egy kecskét az újságírónak.

Kampánya természetesen nem nélkülözhette a hangzatos választási ígéreteket sem. Nagyra törő közmunkaprogramot hirdetett, amelynek eredményeképpen minden megyébe egy-egy új tó létesítését ígérte. Az oktatás kapcsán ingyen tankönyveket ígért a gyerekeknek, míg a feketéket tanulási lehetőségeik bővítésével, az idősebb korosztályt pedig a nyugdíjak emelésével igyekezett maga mellé állítani. Azt pedig talán mondani sem kell, hogy az adókat csökkentette volna.

Ahogy közeledett a kampányidőszak vége, a verseny egyre szorosabbá vált a három induló, a demokrata Harry W. Woodring, a republikánus Frank Haucke és a függetlenként induló Brinkley között. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy alig három nappal a választás előtt, az állami főügyész bejelentette, hogy megváltoztatták a write-in jelöltekre vonatkozó szabályokat, így a Brinkley-re leadott szavazatok csak abban az esetben lesznek érvényesek, ha azokon pontosan a „J. R. Brinkley” szöveg szerepel majd.

A „csel” működött. A győzelmet és a kormányzói széket a későbbi hadügyminiszter Woodring szerezte meg 217,171 szavazattal, hajszálnyival megelőzve a 216,920 voksot kapó republikánus jelöltet. Brinkley 183 ezer szavazattal végzett a harmadik helyen. Az utolsó pillanatban történt szabályváltoztatás miatt azonban rendkívül magas volt az érvénytelen szavazatok szavazatok száma. Becslések szerint Brinkley 30-50 ezer szavazatot vesztett amiatt, hogy a választók nem pontosan írták rá a nevét a cédulára – ami végeredményben akár győzelmet is hozhatott volna számára.

Brinkley 1932-ben ismét próbálkozott (1974 előtt kétévente tartottak kormányzóválasztást Kansas államban) már rendesen bejelentett jelöltként. Ekkor egy hasonlóan szoros versenyben szavazószámban és százalékosan is jobb eredményt ért el a hivatalos eredményt tekintve, de ismét be kellett érnie a harmadik hellyel. Az 1930-as évek ezután már csak a hanyatlást hozták számára. Egykori páciensei bírósági perek sorát indították ellene, amelyekben minden vagyonát elvesztette. 1942. május 26-án, teljesen elszegényedve halt meg a texasi San Antonio városában. A New York Times hasábjain megjelent gyászjelentés úgy emlékezett róla, mint „sarlatán, aki meglehetősen cifra karriert tudhatott magáénak”.