Károly Róbert fekete lovagjai állíthatták meg Zách Feliciánt is

„ (…) Felicián észrevétlenül a király asztalához lépett: kirántotta éles kardját és veszett kutya dühével, hirtelen a királyra rontott; irgalmatlanul meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat.” A Képes krónika ezekkel a sorokkal indítja beszámolóját a magyar történelem egyik leghíresebb merényletkísérletéről, amelyet 1330 tavaszán Zách Felicián követett el Károly Róbert királyunk és családja ellen. A magyar uralkodó lehet, hogy bele sem gondolt abba, hogy a Szent György Lovagrend 1326. április 24-ei megalapításával megmentette saját magát és családját, ugyanis a rend a lovagok egyik fő feladatául éppen az uralkodó védelmét szabta meg. Gyanítható, hogy a Záchot megfékező, „az ajtókon mindenünnen benyomuló királyi bajvívó vitézek” között sokan a Szent György nevét viselő lovagok közül kerültek ki, akik „rémes kardjaikkal ízenként vagdalták össze a nyomorultat [Zách Feliciánt] és összekaszabolták, mint egy szörnyeteget”.

Európa egyik legelső világi eredetű lovagrendje volt

A „sárkányölőként” tisztelt, a kereszténységért vértanúhalált halt római katonáról elnevezett Szent György Lovagrendet Esztergomban alapították, az esztergomi káptalan előtt, Károly Róbert és Piast Boleszláv esztergomi érsek és hét magyar püspök jelenlétében. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a rendet Visegrádon és nem Esztergomban alapították. Érdekességképpen megemlítendő, hogy az alapítók között ott volt egy Zách Felícián nevű udvari lovag is.

A Szent György Lovagrend Európa egyik legkorábbi világi eredetű lovagrendje volt. A tagok fő feladatai közé tartozott az ország és a kereszténység védelme a hitetlenektől, illetve a király személyi biztonságának az ellátása, az uralkodó érdekeinek védelme, valamint az ő tájékoztatása mindenfajta személyét és hivatalát érintő ügyben. A rend alapítólevele erről a következőképpen rendelkezett: „Továbbá ha bármelyik lovag a királyi felség és az ország ellen irányult valami rosszról vagy bajról értesül, nyíltan vagy titokban jelenteni tartozzék.”

Tehát derék lovagok köre, akiknek száma nem haladhatta meg az 50 főt, a király egyfajta belső bizalmi testületeként, érdekvédelmi csoportjaként funkcionált. Ehhez a társasághoz tartozni tekintélyt jelentett. A rend alapítása remek lehetőség volt Károly Róbert számára, hogy szorosabbra fűzze kapcsolatát híveivel.

A lovagrendbe való felvétellel a király kimutathatta nagyrabecsülését a hozzá hű nemesek és főemberek felé, akik a hosszú, 1301 és 1308 között zajló interregnumban kitartottak mellette, illetve segédkeztek a trónra jutásában.

A Szent György lovagok egy bizalmas kört alkottak, ahová nem lehetett tömegesen bekerülni, ugyanis a rend szabályzata üresedés esetén évenként mindössze egy fő felvételét engedélyezte, és a tagok közé csak az a személy léphetett, aki már felavatott lovag volt, illetve a felvételhez szükség volt a tagok egyhangú, támogató szavazatára is.

A tagoknak rendszeresen, havonta ülésezniük kellett, hogy megvitassák az aktuális közéleti, az országgal és a királlyal kapcsolatos ügyeket. Ahogy az alapító okirat írja: „(…) egyszer pénteken vagy szombaton” össze kellett gyűlniük „s a királyuk és az ország jó állapotáról és azok hasznáról értekezni”.

Hét betű a szív fölött és messzemenő szolidaritás

A tagok messzemenő szolidaritással és bajtársiassággal tartoztak egymásnak: „Továbbá ha a harczban valamelyik várostromlás közben az árokba vagy a lováról lebukik, egyik a másikat ott ne merje hagyni, amennyire csak gyakorolni lehet az emberi vitézséget a segítségnyújtásban.” Ám a lovagok a várostromok szüneteiben sem maradtak fegyverforgatási gyakorlat nélkül, hiszen rendszeresen vettek részt lovagi tornákon, és azok szervezésében.

A lovagrend tagjainak előírták egy fekete térdig érő kámzsás köpeny viseletét, amelynek belsejébe a szív tájékán hét betűt – I, V, I, S, H, F, S – hímeztek, amelyek a lovagrend jelmondatát alkotó szavak kezdőbetűiből álltak össze. A latin jelmondat maga így hangzott: „In veritate iustus sum huic fraternali societati”, azaz „Valósággal igaz vagyok e testvéri társaság iránt.”

Túlélték Zsigmondot és a szocializmust is

A Szent György Lovagrend Károly Róbert és fia, Nagy Lajos uralkodása alatt nagy befolyásra tett szert. Luxemburgi Zsigmond király viszont nem viseltetett bizalommal a társaság iránt, többek közt azért nem, mert a rend nagymestere egyike volt azon főuraknak, akik fogságba ejtették őt.

Zsigmond embere, Stiborici Stibor vajda később megpróbálkozott a lovagrend átalakításával, és szerette volna 50 fölé vinni annak tagságát, de a tagok ehhez nem járultak hozzá. Zsigmond nem sokat habozott, megalapította saját „frakcióját”, a Sárkány Lovagrendet, amelyet híveivel töltött föl.

A Szent György Lovagrend ugyan háttérbe szorult, de nem szűnt meg. Visegrádi helytörténészek 1990-ben határoztak a szocialista érában tetszhalott társaság magyarországi újjáélesztéséről, s 1992. április 25-én újból életre keltették a Szent György Lovagrendet a budavári Nagyboldogasszony templomban tartott szentmisén és lovagavatáson.

A szentmise után szentelték fel az avató pallost és a Szent György Lovagok Testvéri Társaságának zászlaját. Első alkalommal 16 lovagot avattak. Azóta több száz lovag és dáma lett tagja a lovagrendnek, amely a jelenkorban a magyar katonai hagyományok ápolásával, karitatív tevékenységekkel, adománygyűjtéssel, lelki gondozással, középkori kutatások támogatásával és azok publikálásával foglalkozik.