Hogyan hullott darabjaira az egységes Magyar Királyság Délvidéken és Erdélyben?

103 éve, 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott a Román Nemzeti Tanács a népek önrendelkezési jogára hivatkozva kinyilvánította Erdély elszakadását Magyarországtól, valamint bejelentette csatlakozását a Román Királysághoz. Ugyanezen a napon kiáltották ki Belgrádban a délszlávokat egyesítő új jugoszláv államot, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, amelyhez Dél-Magyarország 6 vármegyéjének kisebb-nagyobb területe is tartozott.

Az összeomlás

Alexandru Vaida-Voevod, a Román Nemzeti Párt egyik vezető országgyűlési képviselője 1918. október 17-én ismertette a pesti Országházban pártja nagyváradi deklarációját, amelyben a Román Nemzeti Pártnak vindikálta a kizárólagos jogot, hogy a majd’ hárommillió magyarországi románt képviselje, így kétségbe vonva a magyar törvényhozás és kormány jogát a románok feletti hatalomgyakorlásra.

Bár a deklaráció az önrendelkezési jogra hivatkozott, az elszakadás kérdését még óvatosan kerülték. A Monarchiában ekkorra már sorra alakultak meg az ún. „Nemzeti Tanácsok”, többek között a Károlyiék vezette magyar 1918. október 25-én.

A Román Nemzeti Tanács megalakulására az őszirózsás forradalom idején került sor a fővárosi Vadászkürt-szállóban, a Román Nemzeti Párt, illetve a Magyarországi Szociáldemokrata Párt román szekciójának 6-6 tagjából. A Román Nemzeti Tanács eleinte együttműködött a magyarral, sőt Jászi Oszkár nemzetiségi-miniszter a közigazgatást is ezen „spontán társadalmi akció” támogatására szólította fel.

A Vaida-Voevodék ráhatásával spontán szerveződő román nemzetőrséget a Károlyi-kormány tudtával a katonai parancsnokságok finanszírozták és fegyverezték fel – ahogy a magyar nemzetőrséget is, amellyel ekkor még közösen tartották fenn a forradalmak alatt megingott rendet. Előfordult ugyanis, hogy román parasztok feldúlták, vagy elfoglalták a nagybirtokosok földjeit, amelynek áldozatul estek a magyar tulajdonosok mellett a Román Nemzeti Párt számos vezetőjének, valamint a balázsfalvi és nagyváradi görög katolikus érsekségek birtokai is.

A román vezetők november folyamán már igyekeztek a népmozgalomnak nemzeti irányt szabni, amelyet megkönnyített, hogy a nagybirtokok négyötöde magyar volt, a háború idején „kiszipolyozó” közigazgatás és az erőszakszervezetek túlnyomó többségét magyarok működtették.

A Román Nemzeti Tanács elérkezettnek látta az időt, hogy fokozatosan átvegye a helyi közigazgatást az ország románlakta vidékein. November 9-én ultimátumot adtak a Károlyi-kormánynak, ebben a 14 erdélyi és 9 szomszédos vármegye teljes, Békés, Csanád, és Ugocsa vármegyék pedig egyes területeire „teljes kormányzói hatalmat” kértek, elutasítás esetén minden további együttműködés megszakítását helyezték kilátásba. Leszögezték ugyanakkor, hogy ezen „román impériumon” más népekkel szemben tiszteletbe fogják tartani a wilsoni elveket.

Másnap, november 10-én az Iaşiba igyekvő küldöttség a román királyi hadsereg beavatkozását kérte, I. Ferdinánd román király ezen felbátorodva pedig proklamálta „az összes román egyesítését egy szabad és hatalmas államban”. Ezzel párhuzamosan a magyar kormány együttműködési szándékát jelezve 13-án Aradra küldte Jászit, aki előállt a híres „Keleti Svájc” tervezetével, amely széleskörű önállósággal bíró kantonok révén oldotta volna meg az erdélyi nemzetiségi kérdést.

Engedményként elismerte a tanács által átvett közigazgatást a főispáni és kormánybiztosi szinteken, de javasolta, hogy ezen kívül a régi hivatalnoki kar maradjon, és a Román Nemzeti Tanács küldjön képviselőt a magyar kormányhoz. Jászi emellett a személy- és vagyonbiztonság garantálását is elvárta az immár elismerten hatalmi centrummá váló tanácstól, de garanciát kért arra is, hogy nem veszik igénybe Románia katonaságát.

Elkéstünk az ajánlatokkal

A föderációs tervezet azonban bármilyen szépnek is hangzott, 1918-ban már nem volt elég a románoknak. Jászi tárgyalásaival egyidőben kötötte meg Károlyi a hírhedt belgrádi konvenciót, amely Magyarország egyharmadát, köztük Erdély jelentős részét juttatta a fegyverszüneti vonal mögé.

A román hadsereg be sem várva a hírt, már november 12-én megindult, hogy birtokba vegye a területet, a  bevonulók a román lakosságnak nyújtandó segítségre és a bolsevizmus veszélyére hivatkoztak. Ezek után nem meglepő, hogy Románia fegyveres támogatásának biztos tudatában a Román Nemzeti Tanács elutasította Jászi ajánlatait.

A magyar kormány még mindig bizakodott: válaszlépésként mindössze a román nemzeti gárdának való fegyverkiszolgáltatást szüntette be november 18-án, de az anyagi támogatástól még nem zárkózott el. A románok elszakadása már 20-án világossá vált, amikor a Román Nemzeti Tanács franciára is lefordított kiáltványában leszögezte szándékát, miszerint „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni (…) az általa lakott területen szabad és független államot létesít”. A Károlyi-kormány válaszproklamációjában demokratikus reformokkal, földosztással és közigazgatási autonómiával igyekezett visszacsábítani a „nem magyarul beszélő” népeket.

Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott a magyarországi románok nemzetgyűlése. A gyűlés 1228 tagjának több mint felét az egyházak, iskolák, egyletek, kultúr- és munkásegyesületek delegálták, míg 600 fő a román választók révén jutott be. A magyar kormány a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermét bocsátotta a gyűlés rendelkezésére, és vonatokat biztosított a képviselők utazásához.

A nemzetgyűlésen három irányzat dominált a Romániával való egyesülés kérdésében. A szociáldemokraták Románia demokratikus átalakulását szabták a csatlakozás feltételéül, a Stefan C. Pop körül tömörülők Erdélynek Románián belüli autonómiájáért álltak ki, míg a nemzetgyűlés többsége a feltétel nélküli egyesülés híve volt. Ez utóbbit támogatta az egyház mellett a Román Nemzeti Párt Alexandru Vaida-Voevod, és az 1944-es rémtetteiről ismert Iuliu Maniu vezetésével.

A nemzetgyűlés végleges határozata az azonnali csatlakozást mondta ki, de „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is tartalmazott, mint a teljes nemzeti szabadság az itt élő népeknek, sajtó- és egyesülési szabadság, valamint agrár- és választójogi reform.

A döntés kapcsán a románok erdélyi számbeli többségükre hivatkoztak. A Gyulafehérvár utcáin összegyűlt százezres tömeg éljenezve fogadta a csatlakozási határozatot kihirdető szónokokat. Az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság román, antant és vörös zászlókat lobogtatott.

A nemzetgyűlés egy 200 fős újjáalakított Román Nemzeti Tanácsot választott, amely pedig Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent) alakított. Amíg Romániával nem rendeződött a helyzet, addig ez a két szerv volt Erdély parlamentje, illetve kormánya.

A román hadsereg csak december közepére érte el a Belgrádban kijelölt demarkációs vonalat (amelynek Gyulafehérvár még így is a magyar oldalán maradt), így a Maniu vezette 15 fős kormány Nagyszeben városába helyezte át székhelyét. Ferdinánd király december 11-én ünnepélyes külsőségek között Bukarestben átvette, majd 26-án kihirdette a gyulafehérvári határozatot, így Erdély és Románia egyesülése utóbbi részéről is hivatalossá vált.

Az egyesült Románia végleges megszervezéséig Erdély az említett törvényhozó és végrehajtó szerveivel autonómiát kapott, de Bukarest irányítása alá került a külügy és a hadügy mellett a vasút, a gazdaság és a posta egyaránt. A központi kormányba emellett meghívták a Román Nemzeti Párt három tagját is. 1920-ra azonban az „Ó-romániai” kormányzat kivette az országos hatalmat az erdélyi románok kezéből.

„Ellen-nemzetgyűlés”

Az erdélyi magyarok december 22-re, Kolozsvárra hívták össze a Magyar és Székely Nemzeti Tanácsot, a gyulafehérvári események ellensúlyozására. A több tízezer résztvevő között voltak bánáti svábok és elszórtan román szocialisták is, akik „nem akartak román imperialista elnyomás alá kerülni”.

A magyar nemzetgyűlésen szintén fölmerült egy önálló erdélyi köztársaság terve Jászi kantoni beosztása alapján. A gyűlés végül egy demokratikus Magyarország keretein belül határozta meg Erdély hovatartozását, minden nemzet számára egyenjogúságot és autonómiát biztosítva.

A kolozsvári nemzetgyűlés egy fontos tényezőt nem vett figyelembe: nem állt mögötte olyan erő, amely foganatot szerezhetett volna a határozatnak. Erdélyt ekkor (a Kratochvil Károly parancsnoksága alatt gyülekező székely haderővel együtt) maximum 3-4000 fős, hiányosan felszerelt katonaság védte, míg a Maros túlpartján 40 000 román katona várta a parancsot, hogy meginduljon az ország szíve felé.

Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a román hadsereg a demarkációs vonal átlépésére készült: 15-én meg is indult a Szatmárnémeti-Arad vonal felé. A magyar kormány Vix kérésére, a vérontás elkerülése végett nem fejtett ki ellenállást.

December 24-én Gherescu ezredes vezetésével a román hadsereg bevonult Kolozsvárra – pontosan 70 évvel azután, hogy 1848 Szentestéjén Bem tábornok elfoglalta a császáriak és románok által megszállt várost.

A Medgyesen összeülő szász nemzetgyűlés 1919. január 8-án, némi ingadozás után szintén kimondta a Romániával való egyesülést. A román hadseregnek ezután nem lehetett megálljt parancsolni: mint közismert, 1919. augusztus 4-én Budapestre is bevonultak, de egyes egységeik még Győrt/Hegyeshalmot is megszállták.

A mai határokat Trianonban véglegesítették. A Romániának juttatott 103 000 km²-es terület 5,2 milliós lakosságának 53,8%-a volt román, 31,6%-a magyar, míg 10,7%-a német (az 1910-es népszámlálás alapján). December 1. napja 1990 óta Románia hivatalos nemzeti ünnepe.

A „Nagy Egyesülés Napját” Románia-szerte katonai felvonulások, hivatalos állami megemlékezések, tömegfelvonulások jellemzik. Az utóbbi időkben azonban az ünnepnap a „minden román egy államban” eszme jegyében telik, ahol a nemzetgyűlésre emlékezés másodlagossá válik és már a kisebbik román állam, Besszarábia (a mai Moldova) csatlakozását propagálják a gyulafehérvári és más felvonulók.

A jugoszlávok ál(la)ma

Az első világháború végén felmerült az igény a minden délszlávot tömörítő állam megalakulásához, ám ehhez a Magyar Királysághoz tartozó területeket kellett megszerezniük. Az autonóm Horvát-Szlavónország 1918. október 29-i kiválását rögtön elismerte a magyar kormányzat, de a fő kérdés az volt, hogy a Délvidék szerbjei mikor lépnek a cselekvés útjára, ezzel veszélybe sodorva Magyarország területi épségét.

Bánság, Bácska és Dél-Baranya nemzetiségileg sokszínű vidék volt, így tiszta etnikai területeket elkülöníteni szinte a lehetetlennel volt határos. A magyar, a német és a szerb nemzeti tanácsok eleinte itt is együttműködtek, sőt a rendfenntartásból szerb hadifoglyok és német katonák is kivették a részüket.

A szerb hadsereg 1918. november 7-19 között vonult be a később Vajdaságnak nevezett területre. A közigazgatás leváltását és a „rendcsinálást” azonnal megkezdték, és elzárták a közlekedést Magyarország felé. A Károlyi-kormány tiltakozó táviratát – ugyanis ezek már ellentétben álltak a belgrádi egyezménnyel – Franchet d’Esperey tábornok válasz nélkül hagyta.

Az 1918. november 25-én, Újvidéken összeülő „népszkupstina” kimondta a terület elszakadását Magyarországtól és csatlakozását a Szerb Királysághoz. Azonban az egybegyűltek összetétele egyáltalán nem képezte le a Vajdaság etnikai viszonyait.

A 757 fős Újvidéki Nagy Nemzetgyűlésnek 578 szerb, 84 bunyevác, 62 szlovák, 21 ruszin, 6 német, 3 sokác, 2 horvát és mindössze egy magyar tagja volt, így a nemzetgyűlés több mint 99%-a szláv, azon belül is 88%-a délszláv volt.

Az 1910-es népszámlálás alapján pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz kerülő magyarországi terület (Bácska, Bánság, Baranya egyes részei és a Muraköz) másfélmilliós lakosságának többsége (30%) magyar volt, és a nemzetgyűlés 76%-nyi szerbjével ellentétben a lakosságnak csak a 25,3%-a volt szerb. Jelentős volt még a német (20,1%) kisebbség is.

A szerbet kivéve tehát minden ott élő nép alul volt reprezentálva a népgyűlésen, ami így közel sem tekinthető az önrendelkezési elv betartásának. A megszállt területnek csak az északi és keleti határai voltak képlékenyek a békekonferenciáig.

A nagyszerb eszme 1918. december 1-jén győzött: Belgrádban végre kikiáltották a minden délszlávot egy államban tömörítő, de szerb dominanciájú Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Ezzel a Vajdaság elszakadása két évtizedre befejezetté vált.