Hiába tiltották be, a brit „úriemberek” továbbra is párbajoztak a becsületükért a viktoriánus korban

Az 1840-es években Nagy-Britanniában betiltották a párbajokat, ez azonban nem akadályozta meg az igazán eltökélt férfiakat abban, hogy az agresszió eszközével küszöböljék ki a becsületükön esett csorbát. 

A párbaj alkonya (?)

A 19. század közepén a Londontól nem messze, délnyugatra fekvő Weybridge a nagyvárosi művészek kedvelt találkozóhelye lett, így aztán a városkában senkit sem lepett meg a vázlatfüzetekkel a hónuk alatt sétáló úriemberek látványa. 1852 májusában azonban két férfi füzettokjában valójában pisztolyok voltak. A fegyverek tulajdonosa két centerburyi parlamenti képviselőjelölt, Frederick Romilly ezredes és George Smythe volt.

A párbajozók, akiknek összecsapását a kritikus pillanatban egy, az aljnövényzetből kitörő fácán zavarta meg, Londonba érkezésüket követően azonnal hírt adtak küzdelmükről egy újságban, amelynek olvasói aznap reggel meglehetősen zavarban érezhették magukat, mivel ugyanezen lap egy évtizeden át dicsekedett azzal, hogy a párbaj halott. 

A törvénykezésben már évszázadokkal Romilly és Smythe párbaja előtt, a középkorban megjelent a szóbeli sértések szankcionálásának gyakorlata. A törvényhozók a verbális inzultus a fizikai támadások és a gyilkosságok egy szintre hozásával világos üzenetet küldtek: egy ember hírnevének tönkretétele egyenértékű az élete kioltásával. 

A személyes sérelem megtorlása a középkorban főként a lovagi tornák kereteiben folyt, a kora újkorban azonban a felsőbb rétegekben az „urakért” való párbajozást felváltotta a saját becsület védelmének szándékával vívott küzdelem. Megszületett a modern párbaj. A 18. században a brit középosztály kereskedelemmel foglalkozó tagjai számos olyan hagyományos privilégiumot kezdtek el gyakorolni, mint a párbajozás. A párbaj a Hannover-dinasztia uralkodásának kezdeti évtizedeiben (I-III. György uralkodása idején) élte fénykorát, és ekkor alakult ki a parókáikat és császárkabátjaikat a szeretett hölgyért folytatott párbaj előtt félredobó becsületlovagok képe.

Ebben az időszakban az úriemberekre és a munkásokra külön-külön vonatkozó, a párbajt gyilkosságnak minősítő polgári és katonai törvényeket – csakúgy mint a gyakorlat keresztényietlen voltát hangsúlyozó szólamokat –, nagyrészt figyelmen kívül hagyták. Ahogy Henry Fielding 1749-es regényében, a Tom Jones-ban olvasható: „Nagyon szeretem a vallásomat, de a becsületemet még jobban.”

Nagy-Britanniában csak a napóleoni háború befejeztével, a militarizmus széleskörű elutasításának elterjedésével vett lendületet a párbaj elutasításáért küzdők „hadjárata”. Ehhez számos sokkoló eset – többek között Wellington hercegének és Winchilsea earljének 1829-es, a katolikusok emancipációjáról szóló Catholic Relief Bill miatt vívott párbaja – járult hozzá. A legtöbben ennek érdekében mégis a Párbaj Ellehetetlenítéséért Szövetség nevű, széleskörű társadalmi támogatást élvező szervezet tette, amely 1844-ben már a nagy-britanniai párbajok megszűnésének garanciájaként üdvözölte a betiltásról hozott új törvényeket.

A párbaj azonban holmi törvényi előírások miatt nem tűnt el teljesen. Közel 20 évvel azt követően, hogy a párbajellenes mozgalom hívei a koccintottak a küzdelmek betiltására, Daniel O’Donoghue ír parlamenti képviselő párbajra hívta ki az egykori miniszterelnök, Sir Robert Peel fiát, ifj. Robert Peelt, aki azzal vádolta meg O’Donoghue-t, hogy áruló. Peel azonban nem osztotta apja párbaj iránti lelkesedését, és nem volt hajlandó megküzdeni az űáltala megvádolt politikussal.

Ugyanebben az évben, 1862-ben hadbíróság elé állították Robertson századost, mivel nem kívánta párbajban megvédeni a becsületét. Tiszttársai nem voltak túlságosan boldogok a pletykáktól, amely szerint a férfi egy alacsony rangú nőcskével szűrte össze a levet, és eltávolították az alakulatból, mivel nem akart szembeszállni vádlójával.

Párbaj egy estélyi miatt

A meghiúsult párbajokról időről időre felröppenő hírek arra engednek következtetni, hogy titkos összecsapások továbbra is történtek. Sokan nyugtalanul figyelték a párbaj újjáéledését, és volt, aki úgy vélte, a küzdelmeket csak súlyos bírságokkal és a kényszermunka fenyegetésének bevetésével lehet megakadályozni. A viktoriánus úriemberek ugyanis továbbra is úgy érezték, ez a legjobb módja mind személyes jó hírnevük, mind feleségük (vagy nőismerőseik) becsülete megvédésének (utóbbiak nem párbajozhattak, bár előfordult néhány nők közötti küzdelem is).

A párbaj alternatívája a személyes sérelmek újságokban történő kihirdetése volt, amelynek könnyen becsületsértési eljárás lehetett az eredménye, ami pedig azt vonhatta maga után, hogy a nyilvánosság elé kellett tárni a családi szennyest. Sokaknak nem tetszett, hogy a rágalmazók büntetlenül megúszhatták, ha valakinek a becsületébe gázoltak, és korainak gondolták a párbaj betiltását. A párbajt támogatók úgy gondolták, a küzdelmek „udvariasabbá” teszik az embereket, enélkül azonban a fiatalabb generációból el fognak tűnni az úriemberek legfőbb jellemzői.

Szintén kihívást jelentett, hogy a párbaj továbbra is népszerű maradt világszerte, a viktoriánus Nagy-Britanniából pedig nagyon sokan utaztak külföldre mind üzleti, mind szabadidős célból. A fiatal férfiak gyakran keveredhettek összetűzésbe a helyiekkel, azt pedig még ekkor sem nézték jó szemmel a britek, hogy ha meghátráltak a párbaj elől. Az 1850-es években a krími háborút és a szipojlázadást követően többen tartották egy francia inváziótól. Ebben a légkörben sokan csatlakoztak a fegyveres erőkhöz, a harci szellem feléledése pedig a párbaj ismételt felfutásához is hozzájárult. 

1853-ban a spanyolországi brit nagykövet, lord Howden az amerikai nagykövet segítőjeként tevékenykedett egy párbajban. A párbaj kiváltó oka az volt, hogy utóbbi fia meghallotta, amint egy francia herceg azzal viccelődik, hogy az amerikai nagykövet feleségének esélyi ruhája annyire elavult, hogy akár még a 15. században élt Burgundi Mária is viselhette. Howden nemcsak nem ítélte el fennhangon a párbajt, hanem még segítőként is részt vett benne, ami arra utal, hogy a britek nem szerették, ha nemzetük képviselői – főként külföldön – gyáván viselkednek.

Az 1840-es években hiába hoztak tehát ellene törvényeket, a párbajozás szokását nem sikerült teljesen száműzni Nagy-Britanniából. A becsületsértés esetén mutatkozó vonzó alternatívák hiánya, a romantika korának eszményképe, valamint a külföldi példák azt eredményezték, hogy a gyakorlat a 19. század közepén is fennmaradt, és egészen csak a 20. századra tűnt el.