Hiába mutattak példát, kezdetben senki sem követte az ausztrálok nyolcórás munkarendjét

166 éve, 1856. április 21-én ausztrál munkások vonultak a melbourne-i parlament elé, hogy érvényesítsék követeléseiket és megvalósítsák a nyolcórás munkaidő bevezetését. A világ más országaiban ez akkor még csak álom volt, viszont Ausztráliában a speciális körülmények lehetővé tették a jobb munkakörülmények kiharcolását.

Amikor a nyolcórás munkanap még csak álom volt

Tévedés lenne azt gondolni, hogy a nyolcórás munkanap igénye csak az ipari forradalom megjelenésével egyidejűleg jelentkezett. II. Fülöp spanyol király egy rendelettel már 1593-ban bevezette a nyolcórás munkanapot, bár természetesen ez még csak kiváltságos rétegekre – ebben az esetben az erődítmények munkásaira – vonatkozott.

A rendelet szövege így hangzott: „A munkások napi 8 órát fognak dolgozni – reggel és délután négy órát –, az időt pedig úgy kell elosztani, hogy mindenkinek megfelelő legyen: a dolgozók se legyenek kitéve az égető napsütésnek, de a mérnökök is végre tudják hajtani a szükséges munkálatokat. A munka legyen hiánytalan, de a dolgozók egészségének és biztonságának megőrzésével.” A rendeletből kiderül az is, hogy a mediterrán országokra jellemző „szieszta” gondolata sem újkori jelenség.

Az ipari forradalom ugyan magával hozta a technológia fejlődését és az emberek mindennapjainak megváltozását, de az életkörülmények javulása sajnos nem volt ennek a folyamatnak az automatikus velejárója.

Robert Owen, az első „úttörő” már 1810-ben kísérletet tett a tízórás munkanap bevezetésére utópikus mintatelepülésén, New Lanarkban. Később, 1827-ben a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra kikapcsolódás szlogen megalkotásával tovább akart javítani a munkások helyzetén, azonban törekvésének még nem voltak támogatói. 

Owen elgondolása megelőzte korát, hiszen a chartista mozgalmak is csak az 1840-es években tűzték zászlajukra a nyolcórás munkaidő bevezetésének igényét. 1847-ben a törvényi szabályozás alapján Angliában a nők és a gyerekek munkaidejét korlátozták „csupán” tíz órában, míg Franciaországban 1848-tól vezették be a munkaidő tizenkét órában megállapított maximalizálását.

A világ távoli zugában fekvő, „börtönszigetként” elhíresült Ausztrália a munkások jogainak érvényesítésében túlszárnyalta az akkor még jóval iparosodottabb és fejlettebb nyugati világot. A jogok kiharcolásáig azonban ott is hosszú út vezetett.  

Az 1788-tól érkező fegyencek számára még nem adatott semmilyen jog, sztrájkra pedig nem is gondolhattak. Napkeltétől napnyugtáig dolgozniuk kellett, egyedül a vasárnapjuk volt szabad. Pontosabban ez sem egészen, mert a kötelező miselátogatás általános előírásként szerepelt. Először 1791-ben „lázadtak fel”, de ekkor csak a napi ételadagok reformját szerették volna megvalósítani.

A 19. század elején a brit törvények szabályozták a munkaviszonyt, ami értelemszerűen a munkaadóknak kedvezett. 1822-ben egy lelkipásztor, James Straighter ötszáz korbácsütést és elzárást kapott azért, mert követőit arra biztatta, hogy kérjenek magasabb béreket és nagyobb ételadagokat munkájukért.

Az első „szakszervezetek” – például a nyomdaipari munkások érdekszövetsége – az 1830-as évek elején alakultak, de eleinte heves ellenállásba ütköztek. A helyzet tovább romlott, mert egyre több telepes érkezett a gyarapodó városokba, így a boltoknak gyakran tizennégy órás nyitvatartási időt kellett meghatározni. Ezt a „korai zárás mozgalommal” próbálták ellensúlyozni, de az üzletek nyitvatartási ideje így is alig csökkent tizenkét óra alá.

Egy másik fontos tényező, amely meghatározta az 1850-es évek munkás mozgalmait, a fegyencek új célállomása volt: Tasmánia. Ennek következtében Sydney-ben és Melbourne-ben munkaerőhiány alakult ki, így a kereslet-kínálatnak megfelelően a munkásoknak nagyobb mozgástere maradt jogaik érvényesítésére, mint az ipari forradalomtól dübörgő, nyugat-európai országban dolgozó társaiknak.

Az ausztrál mozgalom sikere

1853. február 4-én, Melbourne-ben alakult meg az első, kézműves foglalkozásúakat tömörítő „szervezet”, de ekkor még az aranybányák szirénhangja erősebbnek bizonyult, mint a szakmai érdekközösség jogaiért folytatott harc.

A szomszédős Sydney-ben 1855. augusztus 18-án hasonló kezdeményezéssel léptek fel a kőművesek, akik hat hónapos határidőt adtak munkaadóiknak a munkaidő nyolc órára történő csökkentésére. Ugyan a célt 1856 márciusára elérték, de a bérek a ledolgozott órákkal arányosan csökkentek.

A két „rivalis” város közül végül a Melbourne-ben érkeztek el gyorsabban a fordulóponthoz. Először James Stephens támogatásával újraszervezték az 1853-as érdekközösséget. Az apropó a helyi egyetem építkezése volt, tehát csakúgy, mint Sydney-ben, itt is a kőművesek vették át az események irányítását.

A megalakuló „unió” bejelentette, hogy a következő hónap (azaz április) 21. napjától nem hajlandóak többet dolgozni napi nyolc óránál. Hivatkozási alapként szerepelt többek között a nehezen viselhető ausztrál klíma, a dolgozók igénye a szellemi fejlődésre (illetve tanulásra), valamint a remény, hogy a felszabaduló idő segítségével jobb férjekké, apákká és állampolgárokká válhatnak.

Végül ígéretükhöz híven 1856. április 21-én a nyolcórás munkaidő letelte után a parlamenthez masíroztak a már említett James Stephens, valamint T. W. Vine és James Galloway vezetésével. Stephens így írt az eseményről: „Forró nap volt, kiváló alkalom, hogy felkérjem az embereket, hogy kövessenek, amibe bele is egyeztek, amikoris elindultam velük a parlamenthez.”

Sorsfordító nap volt ez a munkások számára. A helyi kormány beleegyezett, hogy a közmunkákon dolgozók fizetéscsökkenés nélkül áttérjenek a napi nyolcórás munkaidőre. Ennek apropóján 1856. május 12-én hétszáz ember felvonulásával tartottak általános ünnepségeket. 

Az összkép ennél természetesen jóval árnyaltabb volt. A nők, a gyerekek, illetve más szakterületeken dolgozó munkások továbbra is többet dolgoztak, legtöbbször kevesebb pénzért. Az építőiparban is csak 1858-tól vált általánosan elterjedtté a gyakorlat, de ez sem Ausztrália összes tagállamában.

A fejlett Victoria és Új-Dél-Wales államok messze megelőzték Ausztrália további régióit, ráadásul még ezekben az iparosodott régiókban is csak 1918-ban lett törvényileg bevezetve az általános, mindenkire kiterjedő nyolcórás munkarend. Egészen 1948-ig kellett várni, hogy a rendelkezés általános érvényű legyen egész Ausztráliában. 

Elvitathatatlan, hogy a 19. század közepén ez is jelentős eredménynek számított, amelyet az európai szakszervezetek csak irigykedve szemlélhettek többezer kilométer távlatából. 1951-ig az április 21-i győztes menetelés emlékére minden évben megrendezték a „nyolcórás” sétákat, megünnepelve ezzel a korszakban egyedülálló eredményt.

Munkanapok és munkaórák alakulása a jelenkorig

Az ausztrál példa sikerét csak akkor érthetjük meg, ha összevetjük más országok előrehaladásával.

A munkásmozgalom 1866-os genfi kongresszusán már zászlajára tűzte – többek között Karl Marx munkája nyomán – a nyolcórás munkaidő bevezetését, arra hivatkozva, hogy ez a munkásság egyik legalapvetőbb joga.

A munkásmozgalmak nem értek el áttörő sikereket, így elsőként csak hosszú évtizedekkel később, Spanyolországban vezették be a napi nyolcórás munkaidőt 1919-ben.

Az ipari forradalom mintaállamaiban – mint az Egyesült Királyság vagy az Egyesült Államok – még ennél is nehezebben haladt a munkaidő maximálásának bevezetése. Az Egyesült Királyságban csak 1998-tól vezették be, de akkor sem a napi nyolcórás munkaidőt, hanem a negyven órás munkahetet.

Az Egyesült Államokban az 1886. május 1-i chicagói Haymarket-mészárlás a munkásmozgalmak egyik legvéresebb eseményeként vonult be a történelemkönyvekbe. A rendőrök tüzet nyitottak a tüntetőkre, majd néhány nappal később erre válaszul az anarchisták bombát hajítottak a rendőrök közé.

A számtalan halálesetet követelő incidens nem eredményezett semmilyen előrelépést a munkaidő szabályozásában, mégis ez a nap – május 1-je – vonult be a történelemkönyvekbe a munka ünnepeként.

Az 1889-ben, Párizsban megalakult II. Internacionálé ennek emlékére, 1890. május 1-jére szervezett szakszervezeti felvonulása sokkal sikeresebbnek – s mindenekelőtt békésebbnek – bizonyult, így némileg feledtetve az emléknapra boruló sötét árnyakat.

Ami Magyarországot illeti, a szociáldemokraták az 19. század vége óta küzdöttek a nyolcórás munkarendért, de csakúgy, mint a legtöbb európai országban, az első világháború elsöpörte ezeket a követeléseket.

Elviekben Gömbös Gyula kormánya is kidolgozta Nemzeti Munkatervében a nyolcórás munkanapot, de a gyakorlatban sem akkor, sem a Rákosi-korszakban nem történt változás a munkások napirendjében. 

Még a Kádár-korszakban is a hatnapos munkahét – noha nyolcórás munkanappal – volt gyakorlatban egészen 1982-ig, amikor január 1-jétől bevezették hivatalosan is az öt napos munkahetet (ekkor még negyvenkét órának álcázva). A negyven órás, öt napos munkahét csak 1984-ben lett mai formájában hivatalos.

Az ausztrál események ugyan nem leltek közvetlen követőkre a világban, sőt, az 1919-es Munkaidő Egyezménynek is csak viszonylag kis számú ország tagja, mégis egy olyan mérföldkőként tekinthetünk az ottani munkások eredményeire, amely mintául szolgálhatott volna a 19. századi iparosodott nyugati világnak.