Hét bizarr boszorkánypróba, amelyekkel ténylegesen a halálba küldtek embereket

Ha annyit nyom mint egy kacsa, akkor úszik a vízen, ami azt jelenti, hogy fából van, tehát boszorkány – szólt a Monthy Piton bölcsessége a Gyalog galopp című klasszikusban. Ha konkrétan ezzel nem is, bizarr „boszorkánymeghatározási módszerekkel” szép számmal találkozhatunk a történelemben.

A rossz embert a víz is kiveti magából

A középkori istenítéletek egyik legismertebb típusa volt a vízpróba, amelynek során általában egy sebes folyóba dobták a vádlottat, hogy aztán Isten döntsön az illető bűnösségéről. Bár ezt a szokást a legtöbb európai országban már a középkorban betiltották, a 17. században egyre nagyobb hullámban meginduló boszorkányüldözései újraélesztették a kegyetlen módszert.

Az eljárás pontos menete nagyjából a következőképpen zajlott: A boszorkánysággal vádolt személyt a legközelebbi vízhez vonszolták, ott alsóneműre vetkőztették, majd a dereka köré egy kötelet tekerve a tóba vagy folyóba hajították. Az elvi háttér szerint a boszorkányok testét a víz kiveti magából (minthogy ők maguk elvetik a keresztség szentségét), ezért ha valaki fennmaradt a víz felszínén, akkor bűnösnek, amennyiben pedig elsüllyedt, úgy ártatlannak találtatott – és remélhetőleg még azelőtt kihúzták a vízből, hogy belefulladjon szerencsétlen.

A boszorkányok „úsztatása” még a 18. században is divatban volt. Így például Magyarországon egy Dorkó nevű asszonyt ez alapján találtak bűnösnek 1710-ben. A boszorkánynak nyilvánított nőt ezt követően megverték, majd máglyán megégették.

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...

Egy középkori bölcsesség szerint a boszorkányok képtelenek voltak hangosan kiejteni a szájukon a Szentírás szövegeit, ezért bevett szokás volt a boszorkányok azonosításánál, hogy a vádlottnak idéznie kellett a Bibliából – általában el kellett mondania a Miatyánkot. Bár elsőre ez nem tűnik olyan nehéz próbatételnek, a gyakorlatban minden egyes tévesztést, kihagyást vagy nyelvbotlást a gonosz bizonyítékaként fogtak fel. Így mindaz, ami valószínűleg csak az illető tanulatlanságát vagy épp idegességét bizonyította, azonnali halálos ítélettel ért fel.

Ilyen „imateszteket” egészen a 18. századig használtak, így például egy 1712-es boszorkányper alkalmával, egy Jane Wenham nevű asszonyt azért ítéltek el, mert állítólag nehezen ejtette ki a „bocsásd meg vétkeinket” és a „ne vígy minket kísértésbe” részeket.

Előfordult azonban, hogy az ima hibátlan elmondása sem mentette meg a vádlottat. A salemi boszorkányperek során George Burroughs már a bitófánál állva, hiába idézte tökéletesen a Miatyánkot, ezt az ördög trükkjének minősítették és végrehajtották az akasztást.

A bűnös érintése

A boszorkányok felfedésének egy másik módja lehetett az úgynevezett érintés-teszt. Ennek alapjául azon felfogás szolgált, miszerint az elvarázsolt áldozat valamilyen formában mindig reagál az őt elbűvölő boszorkány érintésére. Ezért a vádlottakat arra kényszerítették, hogy érintsék meg a gonosz által hatalmába kerített áldozatot és ha az nem mozdult, úgy felmentették, míg ha kikerült a „varázslat hatása alól” úgy bűnösnek nyilvánították.

Ezt a módszert alkalmazták 1662-ben Rose Cullender és Amy Denny boszorkányperében, amikor a két asszonyt azzal vádolták, hogy átkot szórtak két kislányra. A két lány keze ugyanis olyannyira ökölbe volt szorítva folyamatosan, hogy még egy erős férfi sem tudta szétfeszíteni azokat. Az első tesztek azonban azt mutatták, hogy ahányszor Rose és Amy megérinti a gyermekeket, azok utána könnyedén ki tudják nyitni a kezüket.

A bíróság igyekezett biztosabb képet kapni a helyzetről, ezért bekötötték a kislányok szemét és más jelenlévő emberek is megérintették a kezeiket. A lányok ekkor ugyanúgy kinyitották ökleiket, ami arra enged következtetni, hogy csak színlelték az egészet. Mindez azonban végül nem mentette meg a két vádlottat, akiket hamarosan felakasztottak.

Kérsz egy szeletet?

A boszorkányvadászok egyik legbizarrabb módszere kétségtelenül a boszorkánytorta elkészítése volt. A vádlott vizeletét zabkásával és hamuval keverték össze, majd az így keletkezett tésztából „tortát” sütöttek, amelyet megetettek egy kutyával, akit a boszorkány „familiárisának”, vagyis segítőjének tartottak. A furcsa szeánsztól azt várták, hogy a szerencsétlen állat maga is a boszorkány bűbája alá esik majd és felfedi annak nevét.

A salemi boszorkányperek során egy Tituba nevű rabszolga tanácsára és segítségével ezzel a módszerrel igyekeztek azonosítani a fiatal Betty Parris-re átkot szóró varázslót. Miután a boszorkánytorta alkalmazása nem vezetett eredményre, maga Tituba keveredett gyanúba az ilyesfajta varázslatokban való tájékozottsága miatt és végül emiatt boszorkánynak is nyilvánították őt.

Veszélyes anyajegyek

Ugyancsak a boszorkány mivolt bizonyítékának tekintettek mindenféle különleges testi jegyet vagy elváltozást. A boszorkányvadászok ezért rendszeresen meztelenre vetkőztették a vádlottakat, hogy aztán tüzetesen átvizsgálják a bőrüket „az ördöggel kötött szerződésük” nyomai után kutatva. Úgy vélték, hogy ezek a „jelek” érzéketlenek a fájdalomra, és változtatják a színüket, illetve az alakjukat is. Nagy figyelmet szenteltek a „boszorkánybimbók” felkutatására is, amely egy harmadik mellbimbót jelentett, amit a korabeli felfogás szerint a boszorkányok arra használtak, hogy azzal táplálják segítő állataikat.

„Természetesen” ezúttal sem kellett sok ahhoz, hogy valakit elítéljenek. Elég volt egy anyajegy, egy sebhely, tetoválás, vagy lényegében bármiféle fizikai rendellenesség, hogy a buzgó boszorkányvadászok megtalálják „amit kerestek”. A legnagyobb boszorkányhisztéria közepette a kétségbeesett falusiak gyakran szándékosan levágták vagy leégették magukról a gyanúra okot adó jeleket – igaz, utána éppen sebeik szolgálhattak „bizonyítékként” az ördöggel való üzelmeikre.

Ha megszúrnak, próbálj jajgatni!

Egy jó boszorkányvadász akkor sem adta fel, ha nem talált egyetlen boszorkányjelet sem a vádlott testén. Angliában és Skóciában ilyen esetekben hívtak segítségül egy-egy „jól képzett” szurkálót. Ahogy már korábban volt róla szó, a boszorkányjelekről úgy tartották, hogy érzéketlenek a fájdalomra és változtathatták a színűket, ezért elviekben szabad szemmel láthatatlanok is lehettek, ha éppen beleolvadtak a bőr természetes kinézetébe.

A szurkálók ilyenkor egy tűvel „vizsgálták” meg a gyanúsítottat, fájdalomra érzéketlen helyek után kutatva a testén. A valóságban ezek a szurkálók természetesen gyakran szélhámosok voltak, akik tompa tűket használva küldtek embereket a halálba, hogy kielégíthessék gazdag alkalmazóik vágyait.

„Felszólítom az ördögöt, hogy távozzék!”

Az érintés-teszthez hasonló módszer volt, amikor a bíróság arra kényszerítette a vádlottat, hogy a megátkozott áldozat jelenlétében parancsolja meg az ördögnek, hogy engedje el hatalmából az elvarázsoltat, majd megfigyelték, hogy volt-e bármiféle hatása az „ellenbűbájnak”.

Egy ilyen vizsgálat vezetett a 16. században Alice Samuel és férjének kivégzéséhez, akiket azzal vádoltak, hogy megátkozták a gazdag Throckmorton család öt lányát. Az eljárás során a Samuel házaspárnak a következő szöveget kellett elkántálnia: „Minthogy én boszorkány vagyok, megparancsolom az ördögnek, hogy tüstént távozzon Throckmorton kisasszonyból!” Mivel a lányok ezt hallva, azonnal jobban lettek, a szerencsétlen házaspárt boszorkánynak nyilvánították és felakasztották őket.