Háború és mezőgazdaság – a brit agrárkultúra forradalma
A második világháború utáni Nagy-Britanniában a mezőgazdasági szektort állami támogatásokkal igyekeztek rendbe hozni. A kezdeti sikerek ellenére azonban ennek súlyos, nem várt következményei lettek.
Az import függőség öröksége
A 19. század végétől a brit mezőgazdaság a szabadkereskedelemre épült. Az olcsó import gabonák és tejtermékek megjelenése, valamint az 1870-es évek gyenge terméseredményei után a gazdák többsége áttért a jövedelmezőbbnek tűnő állattenyésztésre – korabeli szóhasználattal élve a „kutyás és botos gazdálkodásra”. Ezt a tendenciát erősítette, hogy az 1930-as évekre a legelők talajminősége is nagyon leromlott, ami aggodalmat keltett a tudományos körökben is. Többek között George Stapledon professzor is felhívta a figyelmet a probléma súlyosságára. Az általa vezetett walesi növénynemesítő intézet 1938-as felmérése szerint az első osztályú legelők aránya eddigre alig haladta meg az 1,5 százalékot az országban.
A fentebbi okok miatt a háború előtt az ország élelmiszer-ellátása erősen függött az importtól: 1938-ban a Nagy-Britanniában elfogyasztott élelmiszerek mintegy hetven százaléka külföldről érkezett. A Mezőgazdasági Minisztérium szakemberei gyorsan belátták: növelni kell a hazai termelést, amennyiben nem akarnak továbbra is ilyen mértékben függeni a külföldi piactól. Felsőbb utasításra a gazdák elkezdték a legelőket szántóföldekké alakítani – teljesen megváltoztatva ezzel a térség földhasználati szokásait.
Háború és mezőgazdaság
A második világháború árnyékában a kormány sürgős lépésre szánta el magát: 1939-től hektáronként két fontos támogatást kaptak a gazdák a legelők felszántásáért. Stapledon szerint ez a brit agrártörténelem egyik legfontosabb döntése volt – a támogatás mértéke ugyanis kétszeresen fedezte a szántás költségeit. Az intézkedés gyors eredményt hozott. 1944-re a búza- 90, a burgonya- 87, a zöldség- 45, a cukorrépa-termelés pedig 19 százalékkal nőtt a háború előtti szinthez képest. Öt év alatt a használt szántóterület nagysága 12 millióról több mint 16 millió hektárra emelkedett – ami máig példátlan növekedés a brit agrártörténelemben.
Ez is érdekelhet
Az 1947-es mezőgazdasági törvény
A háború után a kormány folytatta az agrárszektor támogatását. Az 1947-es mezőgazdasági törvény például évről évre meghatározta a búza, az árpa, a burgonya, a tej, a gyapjú és a hús árát, szilárd megélhetést biztosítva ezzel a gazdáknak. A még évtizedekig működő támogatási rendszernek köszönhetően 1945 és 1965 között a mezőgazdasági termelés évente átlagosan 2,8 százalékkal nőtt. Ezzel párhuzamosan viszont a vadvirágos legelők száma rohamosan csökkent – teljesen átalakítva a térség ökológiai térképét.
A modern tanulság
A háborús élelmiszertermelési kampány pragmatikus válasz volt egy létfontosságú helyzetre – de hosszú távon talajkimerüléshez és a biológiai sokszínűség csökkenéséhez vezetett. A brit mezőgazdaság ezzel a pillanattal lépett át az iparszerű gazdálkodás korszakába, amelynek következményeivel ma is nehéz szembenézni.
