Forradalom helyett folyamatos volt az átmenet a neolitikum és a rézkor között
Az európai neolitikum és a rézkor közötti társadalmi átmenet nem egy hirtelen végbemenő, drasztikus fordulat, hanem a helyi hagyományok évszázadokon átívelő, folyamatos formálódásának eredménye volt. Ez az alapvető következtetése annak az átfogó régészeti tanulmánynak, amelyet a The Prehistoric Society kiadásában publikált Jess E. Thompson és kutatócsoportja. A szakemberek a dél-olaszországi Puglia, Basilicata és Calabria régiókban feltárt több mint száz lelőhely és mintegy hétszáz egyén földi maradványainak statisztikai elemzésével rajzolták újra a kőkorszak és a fémművesség hajnala közötti határvonalat, amely a korábbi elméletekkel ellentétben nem jelentett éles kulturális törést a térségben.
- A The Prehistoric Society folyóiratában megjelent átfogó kutatás közel 700 dél-olaszországi neolitikus temetkezés statisztikai elemzésével vizsgálta a korszak társadalmi változásait.
- A tanulmány rámutat, hogy az európai neolitikum és a rézkor közötti átmenet nem egy hirtelen, radikális váltás volt, hanem a helyi temetkezési szokások évszázadokon át tartó, fokozatos fejlődése.
- A dél-itáliai közösségek a vizsgált háromezer év során megőrizték és folyamatosan újraalkották a hagyományaikat, miközben a halottak elhelyezése lassan a településeken kívüli nekropoliszokba tevődött át.
A történettudomány és a régészet az európai rézkori és bronzkori átmenetet hagyományosan egy radikális társadalmi és technológiai forradalomként értelmezte. Ezt az elméletet leggyakrabban a temetkezési szokások megváltozásával támasztották alá, például a neolitikumra jellemző kollektív temetkezések, valamint a rézkorhoz köthető, egyéni sírokat preferáló kultúrák közötti kontraszttal.
Olaszország déli részén a szakirodalom eddig éppen fordítva, az egyéni, településeken belüli síroktól a külső, sziklába vájt kollektív sírkamrák felé történő gyors és határozott elmozdulásként írta le ezt a folyamatot. A most közzétett kutatás azonban rávilágít, hogy ez a leegyszerűsítő megközelítés a kiválasztott lelőhelyek torzított adatain alapult, és figyelmen kívül hagyta a párhuzamosan létező és egymásba fonódó kulturális gyakorlatok sokszínűségét.
A Kr. e. 6000 és 3800 közötti mintegy két évezred során a dél-itáliai közösségek temetkezési szokásai rendkívüli változatosságot mutattak. A korai neolitikumban (Kr. e. 6000-5500) dominált a halottak településeken, gyakran a házak között vagy az azokat övező árkokban történő eltemetése.
Bár többségben voltak az egyéni sírok, már ekkor megjelentek a másodlagos temetkezések, amikor a lebomlott testek csontjait, különösen a koponyákat, kiemelték és megőrizték. A középső neolitikum idején (Kr. e. 5500-4300) ez a gyakorlat még összetettebbé vált: a csontok gyakran a mindennapi élet részét képezték, a halottakat pedig nem ritkán barlangokban, csontrakásokban, vagy éppen máglyán elhamvasztva búcsúztatták el, miközben a településeken belüli temetkezés is fennmaradt.
A legjelentősebb társadalmi és térbeli átalakulás a késő neolitikumban (Kr. e. 4300-3800) kezdődött, amikor a lakosság egyre inkább áttért a pásztorkodásra, és a települések szerkezete lazábbá vált. Ekkor jelentek meg az első, a falvaktól térben elkülönülő formális nekropoliszok, azaz temetők. Bár a sziklába vájt vagy kőlapokból épített sírokba gyakran már több embert temettek, ez nem jelentett azonnali szakítást a korábbi gyakorlatokkal. Az emberek gyakran visszatértek elhagyott ősi falvaik területére, hogy ott helyezzék végső nyugalomra szeretteiket, így a holtak fokozatosan birtokba vették a számukra elkülönített, önálló szakrális tereket.
Ez is érdekelhet
A sírmellékletek, például a kerámiaedények elhelyezése szintén nem hirtelen újítás volt, hanem egy már a neolitikum elejétől létező, ritka gyakorlat fokozatos elterjedése és sztenderdizálódása. A kutatócsoport következtetése szerint az európai neolitikum és a rézkor társadalmi változásait nem nagyléptékű külső események, például hirtelen betörő klímaváltozások vagy tömeges migrációk okozták.
Az átmenetet a helyi közösségek mindennapi életének, hiedelmeinek és környezetének lassú, generációkon átívelő alkalmazkodása, a meglévő kulturális hagyományok folyamatos újraértelmezése hajtotta végre a Földközi-tenger partvidékén.
