Gróf létére a kommunista rendszer sem állhatott Széchenyi Zsigmond kalandos vadászatainak útjába

„Mindenkinek van »uborkafája«. Kié alacsonyabb, kié magasabb, egyikre könnyebb felkapaszkodni, a másik tele van tüskével. Esetleg nagyon is vén, síkos a törzse. Előbb-utóbb azonban megmászható valamennyi. Meg is másszuk mindannyian, tehetségünk és lehetőségeink szerint. Csak vajmi ritkán vesszük észre, hogy – felértünk” – jegyezte fel egyszer Széchenyi Zsigmond, akit a mai napig a legismertebb magyar vadásznak és vadászírónak tartanak. Könyvei több mint kétmillió példányban jelentek meg, népszerűségüket mi sem jellemzi jobban, mint hogy a halála után csaknem fél évszázaddal – számtalan régi és azóta megjelent új vadászkönyv közül – még mindig az Ahogy elkezdődött című műve nyerte meg a Vadászlap legjobb magyar vadászkönyvet kereső felhívásának szavazását.

A földek nagy részét „megették az oroszlánok”

A „Széchenyi” ismert márkanév, aligha akad olyan magyar, aki legalább egyet ne említene, vagyis Istvánt, a „legnagyobb magyart”, akiről az ország szinte minden településén utca van elnevezve. Közvetlenül utána azonban a legtöbben Zsigmond nevét említik, éppen sikeres könyveinek köszönhetően. További Széchényiként csak az igen tájékozottak ismerik Ferencet, az Országos Széchényi Könyvtár alapítóját, és esetleg Ödönt, a konstantinápolyi tűzoltóság megszervezőjét vagy Dénest, akit végképp csak a kocsizással, fogathajtással foglalkozó szakemberek szűk rétege tart számon. Széchenyi Zsigmond esetében érdemes tehát egy pillantást vetni a közvetlen ősökre, hiszen apai ágon Magyarország egyik legismertebb főrangú családjának leszármazottja, anyai ágon pedig a csehországi arisztokrácia jelesei tartoznak a felmenői közé.

A család vagyonának megalapozója Széchényi György (1604/5–1695) prímás, esztergomi érsek volt, aki hosszú életének végén mintegy 420 ezer katasztrális hold földet hagyott utódaira, s ezzel a Széchényiek az ország leggazdagabb urai közé kerültek. A grófi rangra emelt családtagok között az évek során megoszlott az örökség, csak Széchényi Ferenc (1754–1820) lett az, aki ismét egyedül rendelkezett az időközben felére olvadt vagyonnal. A 230 ezer holdnyi birtok három fiára maradt, Lajosra, Pálra és a legfiatalabbra, a híres Istvánra, aki a Lajos ágból származó Széchenyi Zsigmondnak dédnagybátyja volt.

Széchenyi Zsigmond 1898. január 23-án született Nagyváradon. Apja, Viktor ugyanis katona lévén a Monarchia hadseregében az ezredével éppen ott állomásozott. A család néhány éven belül Széchényi Viktor birtokára, a Székesfehérvár melletti Sárpentelére költözött, ahol az időközben leszerelt apa immár négy gyermekkel rendezkedett be a kastélynak nevezett nagyobb kúriában.

Zsigmondot egész gyermekkora Sárpenteléhez kötötte. Itt kezdett vadászni és iskolába járni, itt barátkozott meg a puszta hasonló korú gyerekeivel, itt szívta magába az ízes dunántúli nyelvet, amelyet később mesterien használt a könyveiben.

Gyermekkoráról a már említett Ahogy elkezdődött kötetében írt, elsősorban vadásszá válásának lépcsőfokain keresztül mutatva be egy főnemesi család és a puszta lakóinak életét. Anyja, Ledebur-Wicheln Karolina révén a csehországi német arisztokrácia legmagasabb köreivel állt rokonságban, így nemcsak Sárpentelén, hanem az észak-csehországi Milleschau széljárta várkastélyában, anyja gyermekkorának helyszínén is otthon érezhette magát.

A falusi iskola után a székesfehérvári gimnázium, majd a Budapesti Királyi Egyetemi Katholikus Főgimnázium tanulója lett, 1915-ben érettségizett. Ez már az első világháború második éve volt, így a frissen maturált fiatalember rövid kiképzés után azonnal a frontra került, és csapatszolgálatban végigharcolta a háborút, több kitüntetést szerezve. Leszerelése után néhány egyetemi év következett részben Münchenben, részben Stuttgartban, és megfordult Cambridge-ben is. A vadászat egyre meghatározóbb szerepet kapott az életében. Apja kőröshegyi birtokán önállóan kezdett gazdálkodni, de a vadászat – saját bevallása szerint is – a gazdálkodás rovására ment, néhány év múlva földjei nagyobb részét el kellett adnia, „megették az oroszlánok”.

A hamisítatlan, romantikus Afrika

A család hathatós anyagi támogatásával először 1927-ben jutott el Afrikába, mégpedig Almásy László, a későbbi híres sivatagkutató útitársaként. „Szerény, spórolós, minden garast foghoz verő, mégis emlékezetes, sőt sikeresen felejthetetlen expedíció volt! Szívemet Afrikával véglegesen eljegyző!” – emlékezett vissza évtizedekkel később. A következő afrikai szafarijára szűk két év múltán indult el Károlyi István társaságában.

Az előző útjához hasonlóan most is vezetett naplót, de ezt már tudatosan kiadásra szánta. A Csui!-val egycsapásra megalapozta népszerűségét. Már ebben az első könyvében is minden megtalálható, ami később olyan sikeres íróvá tette. Egzotikum, kaland, nehézségek, sikerek, humor, önirónia és nagyszerű hangulatfestő képesség.

Persze a körülmények is segítették. A vadászat hőskora volt ez. Afrika még hamisítatlan, romantikus világ volt, igazi veszélyekkel, valódi maláriával és néhány megszállott emberrel, akiket ez a csodavilág ellenállhatatlan erővel vonzott magához. Léteztek már a modern ismétlőfegyverek, ennek ellenére volt még vad bőséggel. Bár Afrikába is beszivárgott a modern technika, mégsem ment röpke hétvégi kirándulásszámba egy kiváló trófea megszerzése. A gyalogos szafarik mellett néhány autó is rázkódott a gidres-gödrös „utakon”, sőt nagy ritkán már egy-egy repülőgép is feltűnt a szavannák felett.

Az egész világ ilyen még és már a XX. század elején, és nem csak Afrikában. Aki elég szerencsés volt ahhoz, hogy – például vadászat ürügyén – beutazza a földgolyót, annak közlekedési vagy vízumproblémái alig voltak, lehetőségeinek jószerivel csak anyagi tehetsége szabott határt.

Széchenyi Zsigmond a szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező arisztokraták közé tartozott, ennek ellenére a következő években újra és újra vissza tudott térni Afrikába, és úti élményeiről újabb és újabb könyvekben számolt be. Ezen évek expedíciós naplóinak legjava található az Elefántország című könyvében, következő műve pedig, az 1935-ös útjáról szóló Hengergő homok egy kifejezetten veszélyes, autós sivatagi átkelésről szól. Társa most is Almásy László volt. Harmadikként pedig Horthy Jenő, a kormányzó öccse csatlakozott hozzájuk. Alig értek ki a homoktengerből, már onnan, a Nílus partjáról leveleket küldött, mégpedig Alaszkába és Indiába, leendő vadászatainak színhelyeire.

Kevesen vannak, akik meg tudnák mondani, mikor értek fel saját uborkafájuk tetejére. A lelkiismeretes naplóvezető Széchenyi Zsigmond ezt napra pontosan tudta. „Most pedig, az elszaladt évekre visszapillantva, olyanformán vélem, hogy akkor, 1935. március 8-án, sivatagi utam utolsó táborában, abban az elhagyott, homokba fulladt sátorkában, mikor útitársammal Almásy Lászlóval kivergődtünk a Líbiai-sivatagból, akkor tartózkodtam uborkafám legtetején!” És valóban, alig néhány hónap múlva útban volt Alaszka felé, ahonnan ismét egy könyv anyagával tért vissza.

Gyertyacsonk világánál

1935 szilveszterén ismerkedett meg egy angol posztógyáros lányával, Stella Crowtherrel, akit pár hónap múlva feleségül vett. Először is megfelelő lakást kerestek maguknak, mert a Szentkirályi utcai bérelt legénylakás szűknek bizonyult a házaspárnak. Találtak egy kedvükre való villát az Istenhegyi út tetején, amelyet alaposan átépíttettek. Ide került a vadász több mint 1300 darabból álló páratlan trófeagyűjteménye. 1938-ban Indiába már a feleségével együtt utazott. A maharadzsák kézről kézre adták őket, így India több államában is volt alkalma tigrisre vadászni. Nahar című könyvében leírta az ott tapasztaltakat, a legrémisztőbb nyomort és a mérhetetlen gazdagságot, de India végig titok maradt számára. A maharadzsák palotáiból és fényűző vadásztáboraiból – a fejedelmi vendéglátás ellenére – a sportember Széchenyi visszavágyott egyszerű afrikai sátrába.

1939 februárjában, Indiából visszatérve, megszületett egyetlen fiuk, Péter. A háborús készülődés egyre kézzelfoghatóbbá vált, így a Londonban született fiúval édesanyja csak rövid időre maradt az Istenhegyi úti házban. A megromlott házasság, valamint az, hogy Magyarország és Anglia ellenséges országokká váltak, azt eredményezte, hogy a felesége hamarosan végleg visszaköltözött Angliába, a háború után pedig el is váltak. Széchenyi Zsigmond féléves gyermekként látta utoljára a fiát – soha többé nem találkoztak.

Magyarországon a harcok csak 1944-ben kezdődtek, addig úgyszólván változatlan körülmények között folytak a vadászatok. Széchenyi Zsigmond 1944 karácsonyán a család Úri utcai házában volt, ahova szentestére az ekkor már Hűvösvölgyben lakó szülei is fellátogattak. Hazajutni már nem tudtak, mert azokban az órákban kezdődött meg Budapest csaknem két hónapig tartó ostroma. A megpróbáltatásokról Széchenyi Viktornak a pincében, gyertyacsonk világánál vezetett ostromnaplójából ismerjük a részleteket. A harcokat mindhárman túlélték, de apa és fia hamarosan fogságba került. Széchenyi Zsigmond kalandos úton megszökött Kistarcsáról, sőt még apját is sikerült kimenekítenie a fogságból. A meggyötört, legyengült idős ember azonban alig néhány nappal élte túl kiszabadulását.

Stella Crowther Angliába költözése után, de még az ostrom előtt Széchenyi Zsigmond leköltözött szülei Úri utcai házába, ahol önálló lakása volt, az Istenhegyi úti villát pedig kiadta a semleges Spanyolország nagykövetségének, így gondolván biztosítani annak sérthetetlenségét. A háború azonban ezt a házat sem kímélte. Egy gyújtóbomba porig égette az épületet, odaveszett mind az 1300 páratlan értékű trófeája.

Arisztrokata származása is megnehezítette az elkövetkezendő éveit. A koalíciós időkben ugyan még kapott munkát a Magyar Állami Erdőgazdaságoknál (MÁLLERD), és máshol is igénybe vették szakértelmét, de 1951-ben ő sem kerülte el a kitelepítést. Polgár község egyik tanyáján, egy ajtó nélküli tyúkólat jelöltek ki lakhelyéül. Idővel, még mindig kitelepítettként, sikerült áthelyeztetnie magát Balatongyörökre, ahonnan csak nyolc év múlva térhetett vissza Budapestre.

1957-ben – miután Keszthelyen a Helikon Könyvtárban munkát talált – felkereste egy magas rangú pártfunkcionárius, azt tudakolván, lenne-e kedve újra Afrikába utazni. A Nemzeti Múzeum 1956-ban elpusztult Afrika-gyűjteményének pótlására szerveztek állami expedíciót, ehhez kerestek nyelveket beszélő, helyismerettel rendelkező személyt. Ilyen akkoriban csak egy volt az országban: Széchenyi Zsigmond. Az enyhültebb légkörben könyvei is újra megjelenhettek, ráadásul budapesti lakáshoz is segítették. Újra megnősült, a fővárosba már feleségével, Hertelendy Margittal költözött, és 1960-ban négy társával együtt ismét visszatérhetett Afrikába.

Szakértelme és újabb könyvei révén a legmagasabb körök keresték barátságát. Ekkoriban írta a mai napig legsikeresebb két vadászkönyvét Ahogy elkezdődött és Ünnepnapok címmel. Ha nem is olyan mértékben, mint a háború előtt, de ismét vadászhatott, mi több, feleségével kettesben 1964-ben még egy gyűjtőútra is indulhatott szeretett Afrikájába. Erről az utazásáról szintén könyvet írt, a Denaturált Afrika azonban már csak halála után egy évvel, 1968-ban jelent meg.

Kevés embernek sikerült az, ami neki: gróf létére a szocializmust építő Magyarországon mindenféle megalkuvás nélkül, tehetsége és szaktudása révén másodszor is felkapaszkodott – viszonylag magasra – az uborkafájára.