Fűző, gallér, magas talpú – halálos divatok a történelemből

„A szépségért meg kell szenvedni!” – tartja a mondás, amelyhez azonban elfelejtik hozzátenni, hogy az embereknek, akik ősidők óta próbálnak lépést tartani az éppen aktuális trendekkel, nemegyszer az életükbe került a divat követése.

Gúzsba kötött kínai lábak

A kínai nők életét több mint ezer éven át keserítette meg egy szörnyű kínokkal terhes szokás: az úgynevezett lábelkötés. A X. századtól a XX. század elejéig divatozó testtorzítás során a női lábakat egy többméteres szövetdarabbal gyakorlatilag gúzsba kötötték, hogy minél kisebbnek látszódjanak, és lótuszvirág formájúak legyenek, ami a kínai kultúrában az erotikus varázst testesítette meg. A láb elnyomorítása a jólétet szimbolizálta.

A fiatal hölgyek – miután levágták lábkörmeiket – először megmártóztatták lábfejeiket egy ecet, vizelet és gyógynövények keverékéből álló oldatban, majd a lábujjakat behajlították, s átkötötték egy akár 3 méter hosszúságú szövetdarabbal, amelyet heti 2-3 alkalommal (a tehetősebbek naponta) cseréltek.

Eközben a lábujjak csontjai lassan eltörtek, beékelődtek a talpba: a láb pedig a végletekig eldeformálódott. Szörnyű belegondolni, hogy az első beavatkozásra 4–9 éves korban került sor, s állítólag 2-3 év múlva már elérték a kívánt lótuszformát.

Az 1912-ben betiltott hagyomány hajnalán még csupán a magasabb társadalmi osztályoknál (elsőként a császári udvarban) terjedt el e szokás, azok között, akik lényegesen könnyebb életvitelük miatt megengedhették, hogy elnyomorított lábaikat ritkán használják.

Egy évszázad elteltével azonban a női társadalom jelentős részében hódított már a lábelkötés, amelynek hiánya igencsak „parasztosnak” hatott. A szegényebb, földeken dolgozó leányok ugyanis nem engedhették meg a kis – olykor 7-8 centiméteres – lábakat, amik a poklot jelentették volna munka közben.

A végtag deformálását sokszor a férfiak kényszerítették ki, akik általában nem is látták mezítelenül a nők lábát, csupán a pöttömnyi selyemcipellőt. A fájdalmas eljárás következtében a kínai hölgyek lábujjaiban megszűnt a vérkeringés, üszkösödés, vérmérgezés, sőt a lábak teljes elrothadása fenyegette őket. Egy becslés szerint körülbelül 10 millió nő eshetett át testének ilyenfajta megnyomorításán, tíz százalékuk pedig bele is halt e sajátos divatba.

Fullasztó fűző

A fűző évszázadokon át népszerű volt a nők, de még a férfiak körében is. A szebbik nem tagjainál az alak kiemelésére, a férfiaknál pedig a tartás tökéletesítésére, és nem utolsósorban a pocak elrejtésére szolgált. Minden korban más és más volt a fűződivat, de különféle alkalmakkor vagy időszakokban, például terhesség idején, lovagláskor, utazáshoz vagy bálokon is eltérő fűzőt viseltek.

A kortársak által hasznosnak és kifejezetten nőiesnek tartott, ám rendkívül ellentmondásos ruhadarab népszerűsége a XIX. században érte el a tetőpontját, habár nem kevés kellemetlen mellékhatása adódhatott. Korlátozta például a szabad mozgást, emésztési zavart, légzési nehézségekből fakadó ájulásokat, székrekedést okozott, sőt még a belső vérzést és a szervek károsodását is előidézhette.

Az „elnyomás” szimbólumává váló fűzők ellen ágáló feministák szerint gerincferdülést is okozhatott, ráadásul az első időkben halcsontokkal, később acéllal merevített fűző olykor felhorzsolta a nők bőrét, és a sebek gyakran végzetesen elfertőződtek.

A derékméretet akár negyven centiméteresre is összeszoríthatta a homokóra vagy darázsderék elérését szolgáló fűző, ami a mai 90-60-90-es női ideáltól igen messze állt. Egyes tanulmányok szerint a ruhakiegészítő miatt 15-35 kilogrammnyi nyomás nehezedett a törzsre, a tüdőkapacitás pedig a légzőszerv alsó lebenyeinek összeszorulása miatt jelentősen csökkenhetett.

Már a fénykorszakában heves vitákat gerjesztett az orvosok között is a fűző viselése és annak egészségkárosító hatása. Számos pletyka keringett halálos mivoltáról, a szóbeszédek szerint a túlontúl szorosra húzott fűző miatt 1859-ben egy fiatal lánynak a bordái átszúrták a máját, míg 1903-ban egy 42 éves asszony halt meg annak következtében, hogy a fűzője hirtelen elpattant, és az acéltartók belefúródtak a szívébe.

Meg kell említenünk azokat a történészeket is, akik szerint a rendeltetésszerűen használt fűzőkkel kapcsolatos, halált emlegető negatívumok csupán mítoszok, és a hosszú távú egészségkárosító hatásai olyan, XVIII–XIX. században élt orvosok szakvéleményén alapulnak, akiknek értekezéseit egytől egyig megcáfolta a modern orvostudomány.

Bár a ruhadarab még ma sem kopott ki teljesen a divatból, a XX. században a melltartó elterjedése révén jelentősen visszaszorult a használata.

Égő krinolin

A fuldokló hölgyeket a korszakos divat deréktól lefelé sem kímélte. A XVIII–XIX. században elterjedt krinolin célja gyakorlatilag az volt, hogy a hosszú szoknyák harang alakú, széles formáját biztosítsa, amit lószőrrel, valamint kemény, alig hajlítható acélhálóval értek el.

Eltekintve a kényelmetlenségtől, valamint attól, hogy a ketrecszerű ruhadarabban még az olyan hétköznapi feladat, mint a leülés is bonyodalmakkal járt, az abroncs halálos veszélyekkel is fenyegetett.

A korabeli divatdiktátorok valószínűleg nem gondoltak bele, hogy a heves szélrohamoknál kvázi vitorlaként funkcionáló szoknyába belekapó szél könnyedén felboríthatja a hölgyeket. Többször is megtörtént például, hogy a meredek partszakaszon vagy mólókon sétáló nőket egyszerűen a tengerbe fújta a szél. Nem egy esetben pedig az újságok arról számoltak be, hogy a krinolinos hölgyek ruhái belegabalyodtak a lovas kocsik küllői közé.

A legextrémebb eset alighanem Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő feleségével történt meg 1861-ben. Az asszony házi könyvtárukban egy asztal mellett éppen pecséteket készített a gyermekeivel, amikor feltehetőleg a gyertya lángja belekapott a krinolinjába, és pillanatok alatt lángba borította azt. Férje hiába rohant, hogy eloltsa a tüzet, vagy megszabadítsa nejét a ruháitól, a krinolin szorítása nem engedett, szerencsétlen Fanny belehalt a súlyos égési sebeibe.

1863-ban pedig a chilei Santiagóban egy templomtűz során több mint kétezren vesztették életüket, ugyanis – bár a templomajtó nyitva volt – a széles szoknyájú asszonyok közül csak kevesen és igen körülményesen tudtak kimenekülni.

Sápadt bőr – lassú halál

Habár a nyugati kultúrában ma a napbarnított vagy a mesterségesen szoláriumban bebarnított bőrt tekintik vonzónak, a korábbi századokban a hófehér arcbőr volt a sláger. Mindez a felsőbb társadalmi rétegek kiváltsága volt, ugyanis például, aki a földeken, a tűző napon dolgozott, ritkán őrizhette meg a „szépségét”.

Az ókortól kezdődően körülbelül az 1920-as évekig a halvány, sápadt bőr elérése érdekében a nők különböző praktikákhoz folyamodtak, amelyek nemegyszer végzetesnek bizonyultak.

A testfelületre kent, ecettel kevert, ólomércet, időnként arzént is tartalmazó fehérítőoldat nem okozott ugyan azonnali halált, de a szert használók lassú mérgezés áldozatai lettek – így például maga I. Erzsébet (1558–1603) angol királynő is, aki himlő okozta bőrhibáit igyekezett eltüntetni. Ő emelte divattá a fakó bőrszínt, ránk maradt portréiről majdhogynem egy porcelánbaba képe köszön vissza. Hogy sminkje teljes legyen, arccsontjainak pirospozsgás mivoltát és ajkainak színét higany tartalmú cinóberfestékkel imitálta.

A különféle fehérítőszerek használatának egyebek mellett émelygés, fejfájás, étvágytalanság, hányinger, álmatlanság, zavartság, paralízis, valamint rothadó fogak voltak a következményei. A kozmetikai ólommérgezés egyik első dokumentált áldozata az 1760-ban, mindössze 27 éves korában elhunyt ír származású nemesasszony, Maria Gunning, Coventry grófnéja volt, aki híressé lett hófehér bőrével.

Habár bizonyítottá vált, hogy a fehérség elérése érdekében használt oldat hosszú távon halálos, a trend sokáig nem változott, és a készítmények sem újultak meg.

Gyilkos gallér

Bár a listánkon szereplő legtöbb divattrendet a nők követték, a magas nyakú merev gallér a XIX. században a férfiak „kiváltsága” volt. A kor felfogása szerint az erős férfinyak ellenállhatatlanabb és nagyobb szexuális potenciált rejtett. A szinte kivétel nélkül mindig fehér színű gallért szegecsekkel erősítették az inghez.

A kiegészítőt gyakran „apagyilkosnak” nevezték, ugyanis több esetben halált, pontosabban fulladást okozott, amikor a viselője egy-egy éjszakai mulatozás után már nem tudott megszabadulni tőle elalvás előtt. Mikor az ittas feje előrebukott, a keményített gallér elszorította a levegő szabad áramlásának útját.

Olykor pedig más módon okozott halált: a fő nyaki ütőér vérellátását tette elégtelenné a nem egyenesen tartott fej és a merev nyakú gallér kombinációja, aminek eredményeképpen az agy nem kapott elég oxigént.

A New York Times 1888-ban „Megfojtotta a gallérja” címmel hozott címlapján egy történetet. Egy bizonyos John Cruetzi holttestére bukkantak egy parkban az ott sétálók, akik először azt hitték, csupán alszik az úr, ugyanis egy padon ült, a feje pedig előre hanyatlott.

A halottkém megállapítása szerint a férfi felönthetett a garatra, és valóban egyszerűen elaludt a padon ülve, ám a merev nyakú gallérja – miközben feje lebukott – egyszerre szorította el a légcsövét, és csökkentette a vérellátását. Fulladás és gutaütés jeleit egyidejűleg lehetett észlelni a testen.

Hasonló eset volt, amikor 1912-ben a William F. Dillon nevű férfit emésztési zavar kínozta, aminek következtében megduzzadt a nyaka, a gallér pedig lassan megfojtotta.

Muszlinbetegség

A XVIII–XIX. század fordulóján pikáns divat hódított Európában: a muszlinszövet, amely még a XVII. században jelent meg az öreg kontinensen. (Elsőként Moszul városában láttak ilyet az európai kereskedők, ezért nevezték el így, azonban a szövet kelet-indiai eredetű.)

A főként fehér színű, jól szellőző, ám igen áttetsző és sokat láttató finomszövésű anyag praktikus volt a forró égövi országokban, ám a mérsékelt éghajlatú területeken élő nők egészségét veszélyeztette.

Ebben a néhány évtizedben a fűző kevésbé volt elterjedt, helyette a test természetes alakjának kidomborítása számított divatosnak. A leheletvékony muszlinból készült ruha alatt a szebbik nem tagjai csak egy vékony, testszínű selyemtrikót viseltek, és gyakran mezítláb jártak-keltek a házban.

A téli hónapokban rendezett bálok után a fiatal lányok tömegével lettek náthások, felfáztak, nem kevesen tüdőgyulladást is kaptak. A felelőtlen öltözködési trend miatti megbetegedést „muszlinbetegségnek” nevezték el.

Nem segített a halálos divatot visszaszorítani a forradalmi Franciaországban hozott törvény sem, amely a fényűzést korlátozandó kimondta: egyik ruhadarab sem lehet 3,5 kilogrammnál nehezebb. Nos, a muszlinanyag nem volt az – 1803-ban állítólag emiatt tört ki Párizsban a híres influenzajárvány.

Az egészségtelen divatnak Napóleon vetett véget, aki betiltotta az indiai batiszt és a muszlin behozatalát. Ezzel a lépésével a francia császárnak nem csupán a lyoni selyemgyártást sikerült felélénkítenie, de a fiatal francia lányokat is megmentette a muszlinruhák okozta kórságoktól, sokukat a haláltól.

Velencei magas talpú

Tehénpata – így csúfolták a Velencében a XV. századtól a XVII. század közepéig divatos, fából vagy parafából készült „holdjáró” cipőt (korabeli nevén: chopine), amelynek eredeti célja az volt, hogy a nők ruhái a sáros, szemetes és szennyes utakon is tiszták maradjanak, s nem mellékesen viselőjét kiemeljék a többiek közül.

Az itáliai cipőkészítők, illetve a megrendelők egy idő után azonban elvetették a sulykot, s a kulturális, valamint a társadalmi és anyagi helyzetet hirdető talpak akár az 50-60 centiméteres magasságot is elérhették. A chopine-t – amelybe papucsszerűen felülről lehetett cipőstől belebújni – főként a gazdag patrícius nők hordták.

Az ingataggá váló, sétálgatásukkal igencsak komikus hatást kiváltó arisztokrata hölgyek ezt követően nemcsak átvitt értelemben, hanem szó szerint is kedveseikre, valamint a szolgálóikra támaszkodva tudtak csupán haladni.

Az egyesek szerint Spanyolországból származó, néhány városban egyébként súlyos parafahiányt okozó, Észak-Európát pedig szinte teljesen elkerülő hóbortot végül betiltották, ugyanis több áldozatot is követelt. Az akárcsak pillanatokra magára hagyott asszonyok könnyen felborultak, a balesetekből még halálos kimenetelű tragédia is lett, több állapotos hölgy pedig elvetélt.

A magas sarkú cipő „primitív” formáját az egyház egyébként támogatta, mondván, ebben a nők nem tudnak táncolni, amely tevékenység időről időre az erkölcstelenség netovábbjának számított. Az egyház erkölcscsőszei azonban csalatkoztak reményeikben, a szebbik nem kitartó képviselői ugyanis a tehénpatában is megtanultak táncot lejteni.