Milyen veszélyek fenyegették a hétköznapi embereket a középkorban?

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy középkor és a kora újkor éveiben szinte bármibe bele lehetett halni. Többek között a higiénia hiányának, az orvostudomány fejletlenségének és a természet közelségének köszönhetően akár egy karcolás is életveszélyes lehetett. A középkorra gondolva a legtöbben a háborúk és az erőszak szülte veszedelmeket szokták kiemelni, mi a korabeli mindennapok hét legnagyobb és legkülönösebb veszélyeit gyűjtöttük össze.

Gyilkos sertések

A középkorban a húsukért nevelt disznókat általában nem istállóban, hanem az extenzív állattartásra jellemző körülmények között tartották, ami azt jelentette, hogy a sertések gyakorta jelentek meg a legelőkön, az erdőkben, de a nagyvárosokban is.

Így pedig az emberek is jóval többször találkozhattak velük, mint manapság. Meglepően gyakran fordult elő, hogy ezek a találkozások halálos kimenetelűek voltak.

Több olyan feljegyzés is született, amely gyermekek disznók által történt megevéséről számoltak be.

Ami még ennél is bizarrabb, hogy a sértettek a késő középkorban már jogi eljárást is kezdeményezhettek a disznó elkövetőkkel szemben.

A perek általában a sertések halálra ítélésével végződtek. 1494. június 14-én a Francia Királyság területén fekvő Clermontban letartóztattak egy disznót, mert „megfojtott és megcsonkított egy bölcsőjében fekvő kisgyereket, Jehan Lenfant marhapásztor kisfiát.”

Miután a bírák számba vették a bizonyítékokat, akasztás általi halálra ítélték az ekkor épp egy apátsági börtönben raboskodó állatot.

Nem csupán a gyermekekre voltak veszélyesek a sertések. A francia Fülöp herceg halálához közvetetten járult hozzá egy disznó. VI. (Kövér) Lajos király fia 1131-ben társaival éppen Párizsban, a Szajna mentén lovagolt, amikor lova megbotlott egy, a folyó partján álló trágyahalomból váratlanul kiugró, fekete disznóban.

A társuralkodóként Franciaország élén álló herceg olyan szerencsétlenül ért földet, hogy másnapra belehalt sérüléseibe.

Vészes gyermekjátékok

Különféle becslések szerint a középkor évszázadaiban a gyermekek 20-30 százaléka hunyt el, mielőtt betöltötte volna a hét éves kort.

Számos módot érhette őket a halál a pestistől, kanyarótól és szamárköhögéstől kezdve a gyomorfertőzéseken át a különféle játékokig és mindennapi élethelyzetekig bezárólag.

A Steven Gunn és Tomasz Gromelski kutatók által megvizsgált halotti anyakönyvi kivonatok sok paraszti sorból származó gyermek utolsó játékát is megörökítették.

Nem kevés olyan halálesetről szólnak a feljegyzések, amikor a lurkók virágszedés vagy sárban dagonyázás közben túl közel merészkedtek valamilyen álló- vagy folyóvízhez, óvatlanságukban beleestek és megfulladtak.

Az ötéves Nicholas Braunche ennél még szörnyűbb halált halt: az eleven gyermek futkározás közben felkapott egy kést a konyhaasztalról, majd tovább szaladt vele, öccse bölcsőjének lábában azonban megbotlott, és torkon szúrta magát.

Egy Tudor-kori kétéves gyermek halálát egy kéthónapos csikó patái okozták, míg egy hasonló korú fiúcska egy kislibát igyekezett elkapni az udvaron, a hátsó tóba gázolva a liba továbbúszott, a fiú megfulladt.

Volt, hogy a városfal tetején fogócskázó gyermekeket sodort le a szél a több mint tíz méteres mélységbe, és gyakran az sem ért jó véget, ha a felnőttek munkaeszközeivel, mint például kasza, kard, íj vagy kalapács kezdtek el játszadozni az ifjoncok.

Számos áldozatot követeltek a lovasszekerek, megbokrosodott igavonók és a vízzel teli edények is.

A legnemesebb sport

886-ban az akkor már 75 éves I. Baszileiosz bizánci császár öve egy vadászaton beleakadt egy szarvas agancsába, és az állat kilométereken át vonszolta az uralkodót az erdőben. Nemsokkal később belehalt sérüléseibe.

Szent István magyar király fia, Imre herceg egy vadkan öklelését nem élte túl 1031-ben, hét évtizeddel később II. (Rufus) Vilmos angol királyt egy „eltévedt” nyílvessző talált el vadászat közben.

1143-ban Fulkó jeruzsálemi király egy nyulat vett üldözőbe, amikor lova megbotlott az őrült vágta során, a földre zuhantak, az uralkodó koponyája pedig széttört.

A középkor évszázadai során nem volt kockázat nélküli az idővel fokozatosan nemesi előjoggá váló vadászat, amelyet egyfajta, háborúskodásra történő felkészülésnek tekintettek.

A középkor sportja alkalmával a vadakban igencsak bővelkedő európai erdők szinte minden lakója veszélyben érezhette magát, ám sokuk nem adta olcsón a bőrét.

Kifejezetten rizikós volt medvére, farkasra, szarvasra, a mérsékelt égöv legnagyobb szárazföldi emlősére, vagyis a bölényre vadászni, mégis talán a leggyakrabban a vaddisznó részéről fenyegette veszedelem a vadászt.

Nemesi hagyomány volt ugyanis, hogy a lóról leszállva tőrrel végeznek az agyonhajszolt, sarokba szorított vadállattal. A kihívás növelése érdekében gyakran párzási időszakban indultak vadászni, amikor a vaddisznók jóval agresszívabbak voltak, és könnyedén leteríthettek akár egy lovat is.

„Lelkünk megrontói”

„A romlást hozó elvetemült, már régóta gyökeret vert eretnekség, amely Toulouse vidékén folyvást terebélyesedik, nem szűnik meg magzatait, ezeket az igazi szörnyetegeket világra hozni” – írta kissé túlzóan 1208-as levelében III. Ince pápa.

A középkor évszázadai során azokat tekintették eretneknek, akik a keresztény egyház tanításaival ellentétesen gondolkodtak.

Ezen emberektől többnyire távol állt az istentagadás, olykor csupán néhány egyházi tézist gondoltak újra, nagyobb hangsúlyt fektettek az Újszövetség tanaira vagy az erkölcsi tisztaságra, elítélték a hivalkodó gazdagságot, vagy éppen azt hirdették, hogy a Föld körül nem foroghat a Nap.

A 12. századtól már gyakorlatilag bárkire ráfoghatták, hogy eretnek, aki valamiért szúrta az egyházi és világi hatóságok szemét: így váltak „eretnekké” többek között a leprások, a „szodomiták”, a prostituáltak és a zsidók is.

XXII. János pápa a Balkán-félszigeten elterjedt, a többek között a Szűz Mária-tiszteletet elutasító bogumil mozgalom tagjainak szó szerinti kiirtására szólította fel II. István bosnyák bánt.

Még rosszabbul jártak a dél-franciaországi Albi városából kiinduló eretnek szekta tagjai, a katharok, ellenük ugyanis szabályos keresztes hadjáratot folytattak, amely 1209-ben Béziers városában közel 7 ezer ember halálát követelte.

Az eretnekség vádjával elítélt hívőknek a 11. századtól kezdve gyakran máglyahalál lett a sorsa. Megbecsülni sem tudjuk, hány, eretneknek kikiáltott ember lelete halálát ezekben az időkben.

Halálos gyermekáldás

Az Egyesült Államokban a 20-34 év közötti nők esetében ma a hatodik leggyakoribb halálok a gyermekáldás. A középkor évszázadaiban azonban a legeslegnagyobb veszélynek számított egy új élet világra hozatala.

Pontos adatunk természetesen nem lehet – hiszen például az alacsonyabb társadalmi rétegek kapcsán szinte semmilyen forrásunk nincsen a szülésről – a legtöbb kutató úgy számol, hogy ezerből háromszáz gyermek nem érte meg az egyéves kort.

Egy vakmerő becslés szerint pedig minden harmadik nő életét veszítette a szülés vagy az azt követő napok során.

A legnagyobb veszély a gyermekágyi láz és egyéb fertőzések voltak, de a magzat farfekvéses pozíciója és egyéb komplikációk is sok esetben lehetettek halálosak az édesanya és az újszülött számára is.

Mindenfajta érzéstelenítés és mai szakszerű ellátás nélkül kellett boldogulniuk a kérdéses pillanatban, úgy hogy a vajúdás akár több napig is eltarthatott. Számos nő a kimerültségben hunyt el.

Nem véletlen, hogy ha egy nő megtudta, hogy állapotos, elkezdte megfogalmazni a végső akaratát. (Érdekesség, hogy sokan csupán akkor vették észre állapotukat, pontosabban akkor vált biztossá a leendő gyermekáldás ténye, amikor a magzat először kezdett mozogni a méhben.)

Nem segített ugyanakkor az a vélekedés sem, hogy tizenévesen a legtermékenyebb a nő, számtalan, 12-13 éves korú lánynak kellett ezért elviselnie az akár évenként esedékes szülés fájdalmát.

Az apokalipszis legszörnyűbb lovasa

„Nyögések és sírás közt fejtegettük, hogy könnyebb lett volna kard által meghalnunk, mint éhezés útján feloszlatni testünk eresztékeit, és a test és lélek egységét” – emlékezett vissza írásában szomorúan Rogerius mester az 1241-1242-es esztendőkre, amikor a Magyar Királyságot elözönlötték a mongol hadak, amelyek nyomában szörnyű éhínség ütötte fel a fejét.

A betörő nomádok ellen az erdők avarjában rejtőzködő magyarok közül sokan füveken, bogyókon, gyökereken, tobozokon tengődtek.

Ínyenc falatnak számított minden rothadt fokhagyma, amelyet az elpusztított paraszti gazdaságok romjai közt találtak.

Az éhínség kínkeserves átka ugyanakkor nem csupán a hadjáratok nyomában vetette fel a fejét. A középkor évszázadaiban őseink extrém módon ki voltak szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek.

Egy-egy túlságosan csapadékos, hűvös nyár reménytelenül lecsökkenthette a gabonafélék terméshozamát, ami pedig a népesség zömét igen súlyosan érintette.

536-ban egy hatalmas – vulkánkitörés következtében kialakuló – „felhő” például annyira eltakarta a napot Eurázsia egyes részei felett, hogy zuhanórepülésbe kezdett a hőmérséklet. Nyáron egyes helyeken fagypont körül alakult, Írországban 536 és 539 között például nem volt lehetséges kenyeret sütni.

A földműves társadalomba beleivódott az éhínségektől való félelem, az apokalipszis legszörnyűbb lovasa elleni egyetlen védekezési mechanizmus akkoriban a buzgó imádság volt.

A fekete halál

Számos betegség leselkedett a középkor emberére a szifilisztől kezdve a tífuszig bezárólag, de a legpusztítóbb a fekete halál volt.

Az 541-542-es bizánci pestisjárvány során a fővárosban naponta tízezer lélek távozott a földi világból, mégsem ez számít a valaha volt leghalálosabb ragálynak.

A leghíresebb pestisjárvány – amelyet Isten büntetésének, a zsidók összeesküvésének vagy a bolygók szerencsétlen együttállásának is tulajdonítottak – a 14. században csapott le a világra, az óvatos becslések szerint is mintegy 100-150 millió halálos áldozattal járt.

A valószínűleg Kínában kialakuló járvány Európába 1347-re jutott el Közép-Ázsiából a Selyemúton keresztül, majd itáliai hajósok is segítettek az elterjesztésében.

A genovaiak Krím-félszigeten található Kaffa erődjének ostrománál a tatárok biológiai fegyverként vetették be a pestist. Megfertőződött katonáik tetemét katapultok segítségével juttatták be a várba.

Az itáliaiak végül hajóikon vitték be a baktériumot Dél-Európába, ahonnan észak felé − egyes feljegyzések szerint − napi négy kilométeres sebességgel terjedt.

„Sokan a házukban haltak meg, és csak abból lehetett tudni, hogy már nem élnek, mert a szomszédaik érezték oszló tetemük szagát. Holttestek hevertek minden sarkon” – írta Giovanno Boccaccio Firenzéből.

A „fekete halál” kifejezés onnan ered, hogy a bubópestis során az oxigénhiány miatt a bőr sötétkék színt kapott. A beteg 2-7 napon belül elhunyt, ám aki túlélte a fertőzést, annak szervezete élete végéig védettséget kapott.

Habár egyszerre maximum 8 hónapig tartott egy adott vidéken a pestis, 1346 és 1671 között nem volt olyan év Európában, amikor valahol ne lett volna járvány.