Fokozatosan hagytak fel a moavadászattal a korai maorik

Az új-zélandi korai maori közösségek a feltételezett hirtelen váltás helyett több generáción keresztül, fokozatosan tértek át a kihalt moa madarak vadászatáról a tengeri erőforrások hasznosítására. Az archív gyűjteményekből származó leleteknek a Waikatói Egyetem kutatócsoportja által elvégzett kormeghatározási vizsgálatai egy jóval hosszabb és összetettebb gazdasági alkalmazkodási időszakot rajzol ki a szigetország korai történelmében.

Fiona Petchey kutatásvezető és munkatársai a Déli-sziget keleti partvidékén fekvő Shag River Mouth, helyi nevén Waihemo régészeti rétegeit elemezték újra. A tengerparti dűnékben korábban feltárt sütőgödrök, állatcsontok és kagylómaradványok vizsgálata pontosan bemutatja a lakosság táplálkozási szokásainak megváltozását. A Kr. u. 1320 és 1410 közötti legkorábbi rétegek még egyértelműen a hatalmas, röpképtelen moák és a fókák feldolgozására utalnak.

A Kr.u. 1400 és 1440 között lerakódott későbbi rétegekben azonban már a halak, a kagylók, a kutyák és a nyílt térségekben élő madarak maradványai dominálnak. A modern kormeghatározás bebizonyította, hogy a gazdasági profilváltás nem húsz vagy ötven év alatt zajlott le, hanem egy hetven és száztíz év közötti periódust ölelt fel.

A kutatócsoport a vizsgálatokat kiterjesztette az Északi-szigeten, a Hokianga-öböl déli partján elhelyezkedő Kokohuia lelőhelyre is. Ezen a területen a korábbi ásatások lakóépületek, főzőhelyek és halfeldolgozásra utaló rétegek nyomait hozták a felszínre, az időrendjük azonban sokáig vitatott maradt.

Az új analízis szerint az emberi jelenlét legkorábbi, elszenesedett magvakkal igazolt nyomai a Kr. u. 1410 és 1440 közötti évtizedekre tehetők. A halcsontokat és kagylóhéjakat tartalmazó, intenzív élelmiszer-feldolgozást mutató főbb rétegek lerakódása ugyanakkor egy későbbi, kilencven évnél is rövidebb időszak alatt történt meg. Bár az alsó rétegekben találtak apró moacsonttöredékeket, a szakemberek szerint ezek önmagukban nem bizonyítják a helyi óriásmadár-vadászatot, sokkal inkább egy eltérő célokra használt part menti táborhely képét mutatják.

Az eredmények eléréséhez a szakembereknek nem kellett újabb kiterjedt ásatásokat végezniük, mivel az egyetemi és tudományos gyűjteményekben évtizedek óta őrzött mintákat vették elő. A pontosság növelése érdekében rövid élettartamú szerves anyagokat, például faszenet, elszenesedett magvakat, moa tojáshéjat és madárcsontokat választottak ki.

A vizsgálatok során a gyorsítós tömegspektrometriát (AMS) ötvözték a Bayes-féle kronológiai modellezéssel. Ez a statisztikai megközelítés lehetővé tette a radiokarbonos adatok összevetését az ismert régészeti rétegekkel, ezáltal pontosítva az egyes tevékenységi fázisokat. Az eljárás különösen fontos Új-Zéland esetében, ahol a légköri szénizotóp-koncentráció ingadozásai miatt a hagyományos módszerekkel nehéz megkülönböztetni az egymáshoz közeli történelmi eseményeket.

Az új-zélandi szigetvilág benépesedése a csendes-óceáni polinéz migráció utolsó nagy fejezetét jelentette. A hagyományos régészeti felosztás a maori társadalom fejlődését három fő korszakra tagolja, amely a Kr. u. 1250 és 1400 közötti korai kelet-polinéz megtelepedéssel kezdődik. Ezt követi a Kr. u. 1400 és 1600 közötti átmeneti fázis, majd az európaiak megérkezéséig tartó klasszikus maori periódus. A trópusi szigetekről érkező korai telepesek a mérsékelt égövi Új-Zélandon egy hatalmas kiterjedésű, érintetlen ökoszisztémát találtak, ahol az emlősök ökológiai fülkéjét nagyrészt a madarak töltötték be. A korai közösségek túlélése és expanziója szorosan összefonódott a könnyű prédát jelentő nagytestű szárazföldi állatok vadászatával.

A szigetek csúcsragadozók nélkül evolválódott faunája, kiemelten a hatalmas termetű, röpképtelen moák különböző fajai teljesen védtelenek voltak az emberi jelenléttel szemben. Az erdőirtásokkal és a túlzott vadászattal a maorik néhány évszázad alatt felélték ezt a könnyen hozzáférhető húsforrást, ami a röpképtelen óriásmadarak végleges kihalásához vezetett. Az ökológiai válság kikényszerítette a gazdasági alkalmazkodást, amely a part menti és halászati erőforrások intenzívebb kiaknázásában öltött testet.

A Journal of Pacific Archaeology folyóiratban közzétett kutatás bebizonyította, hogy ez a kényszerű, de sikeres gazdasági átrendeződés nem egy hirtelen kulturális törés, hanem az egymást követő generációk tudatos és folyamatos alkalmazkodásának eredménye volt.