Fél fokkal csökkentette a Föld átlaghőmérsékletét a Pinatubo vulkán kitörése

A 20. század második legnagyobb vulkánkitörése egyben a legnagyobb olyan kitörés volt, amely sűrűn lakott területen fejtette ki hatását. 1991. június 15-én a Fülöp-szigeteki Luzon szigetén található Pinatubo a vulkánkitörési index szerinti 6-os erősséggel éledt újjá mintegy 500 év után. A kitörés nagysebességű, forró gázokból és hamuból álló földcsuszamlásokkal, úgynevezett piroklaszt árral járt, és több száz kilométer sugarú körben terítette szét a hamut a levegőben is.

Fokozatos ébredés

A kitörés szerencsére nem figyelmeztetés nélkül történt. Még 1990. július 16-án egy, a Richter-skála szerinti 7,8-es erősségű földrengés következett be mintegy száz kilométerre a Pinatubótól északkeletre.

A vulkán környékén ez földcsuszamlást, több kisebb földrengést, és egy már létező geotermikus zónában a kibocsátott gőz mennyiségének növekedését okozta. Egyébiránt azonban úgy tűnt, a hegy tovább alussza fél évezrede tartó álmát.

1991. márciusában és áprilisában változott a helyzet. Mintegy 30 kilométeres mélységből elkezdett a hegy csúcsa felé emelkedni a folyékony magma, amely további apróbb földrengéseket okozott, valamint több rést nyitott a hegyen, amelyekből gőz tört elő.

Rengések ezrei rázták meg a Pinatubót április, május és június folyamán, és több ezer tonna mérgező kén-dioxid tört elő a mélyből.

Június 7-étől 12-éig tartott az első felszínre érkező magmaadag kitörése, azonban – mivel a gázok jókora része már a légkörbe távozott – nem történt robbanásszerű kitörés, és egyszerű lávafolyam indult meg.

Június 12-én – a Fülöp-szigetek függetlenségi ünnepnapján – már újabb, gázokkal telített hullám ért a felszínre, ennek térfogata több millió köbméter volt. A vulkán 500 év után újraéledt.

Június 15-én egy minden korábbinál nagyobb magmahullám érte el a hegy csúcsát, és szétrobbantotta azt, öt köbkilométer törmeléket a levegőbe juttatva. A kataklizmikus kitörés következtében kialakuló hamufelhő 35 kilométer magasra nőtt, ezt az alacsonyabb magasságokban egy éppen ekkor a térségbe érkező, Yunya nevű tájfun terítette szét, fentebb pedig nagysebességű szelek vitték el délnyugati irányba.

Az egész vidéket vulkáni hamu és tajtékkő terítette be, a finomabb hamuból még az Indiai-óceánba is látványosan hullott. A műholdképeken kimutatható volt, hogy a Pinatubo hamufelhője többször megkerülte a Földet.

Máig látható nyomok

A hegy oldalán a már említett piroklaszt ár száguldott le, és egyes, addig mély völgyeket 200 méter vastagságban is feltöltött friss vulkáni törmelékkel. A kitörés annyi magmát és szilárd követ kivont a hegy csúcsa alól, hogy az hatalmas, 2,5 kilométer átmérőjű kalderává omlott be, magassága 260 métert csökkent.

A kisebb, többnyire hamut lövellő kitörések egészen szeptemberig folytatódtak, 1992 októberében pedig újabb magmaadag töltötte fel a Pinatubo kalderáját. A hegy környéke még öt évvel a nagy kitörés után sem volt veszélytelen: 1996-ban egyes helyeken még 500 Celsius-fokos hőmérsékleten izzott a völgyekben összegyűlt törmelék, és teljesen máig sem hűlt ki.

Ha e törmelékhalmazokat a felszíni patakok vagy a talajvíz eléri, rendszerint gőzrobbanás történik, amelynek következtében újra hamu kerül a levegőbe. A hamut emellett a monszunesőzések és tájfunok is újra szétterítik, hatalmas, hamuból álló sárlavinákat (jávai nyelven laharokat) előidézve.

Szerencsére a kitörést mind a Fülöp-szigeteki, mind az amerikai vulkanológiai és szeizmológiai intézetek szakértői előrejelezték, így a környékről a lakosságot időben evakuálták. A kereskedelmi repülőket eltérítették a környékről, bár így is voltak járatok, amelyek túl közel repültek a hamufelhőhöz, és összesen mintegy 100 millió dolláros kár keletkezett.

A halálos áldozatok számát hivatalosan 847-re teszik, ők többnyire a felgyülemlett hamu súlya alatt összeomló tetők alatt vesztették életüket, azonban a kitörés által okozott halálesetek pontos számát a kitöréssel egy időben pusztító tájfun miatt nehéz megállapítani.

Habár a felszerelés nagy részét sikerült megóvni, a Fülöp-szigeteken található két legnagyobb amerikai támaszpont – a Clark légibázis és a Subic-öböl hadikikötője, mindkettő Luzon szigetén – épületei súlyos károkat szenvedtek.

A Pinatubo 1991-es kitörése mintegy 20 millió tonna kén-dioxidot juttatott a sztratoszférába, ami az elkövetkező év során mintegy 0,5 Celsius-fokos hűlést eredményezett a Föld légkörének átlaghőmérsékletében.

A kitörés drámaian megváltoztatta Luzon szigetének központi régióját, amely mintegy hárommillió embernek adott otthont. Az őslakos aeta nép tagjai közül – akik a hegy oldalában éltek – mintegy 20 000-et tartósan elűzött otthonaikból a kataklizma, jó részük máig „ideiglenes” táborokban várja, hogy visszatérhessen szülőföldjére.

Körülbelül 200 000 ember költözött eddig vissza a hegy környékére, ahol azonban továbbra is fenyegetést jelentenek az iszapárak, amelyek több települést maguk alá temettek. A hamu által be nem temetett rizsföldek és cukornádültetvények ma is művelhetők, a forró hamu által érintettek azonban még sokáig nem lesznek alkalmasak a termelésre.