Fáraók, indiánok, kincsek: hat híres átok a történelemből

A történelem során számos eseményre adott már magyarázatot a különféle átkokba vetett hit. A sportcsapatok szurkolóinak megnyugvást adhat egy vesztes mérkőzés után, de a rejtélyes halálesetekre is válasszal szolgálhat, az egykori gyarmatosító országokban pedig rendre átkok formájában képeződött le az idegen vidékekről elhurcolt kincsek miatt érzett bűntudat. Sokszor azonban mindössze annyiról van szó, hogy valaki egy jó történetet akart kerekíteni egy eleve jelentős esemény vagy tárgy köré.

Tutanhamon (és más múmiák) átka

1922. november 29-én egy brit régészcsapat felnyitotta a Kr. e. 14. században uralkodott Tutanhamon egyiptomi fáraó régóta keresett sírját a Királyok Völgyében, február végéig pedig szinte mindent elvittek belőle, ami mozdítható volt.

Amikor néhány hónappal később a régészcsapat szponzora, Lord Carnarvon elhunyt egy különös bakteriális fertőzésben, a brit sajtó bármiféle alap nélkül előállt azzal, hogy „Tut király átka” végzett a gazdag műgyűjtővel. Amikor a későbbiekben az expedíció egyéb résztvevői is elhunytak, a média azonnal a múmia átkát hánytorgatta fel.

A Tutanhamon és más múmiák átkairól szóló híresztelések az Egyiptomban folyó, európaiak és amerikaiak által folytatott szabadrablás folytán röppentek fel, miközben mind az emberi maradványokat, mind a nagy értékű régészeti leleteket gyakran rendkívül kegyeletsértő módon szállították el nagy tömegben az észak-afrikai országból.

A „múmiaátok” olyan mélyen beleivódott a 20. század elejére a nyugati köztudatba, hogy egyes hírlapok a Titanic óceánjáró 1912-es szerencsétlenségét is egy egyiptomi múmiával igyekeztek kapcsolatba hozni.

Habár lehetetlen megállapítani, az emberek mekkora hányada vette komolyan e történeteket, a 20. század során rendkívül népszerű alapanyaggá váltak horrorfilmes berkekben, kezdve A múmia című 1932-es alkotással és számtalan folytatásával, idővel pedig a vígjátékok és paródiák műfajára is átterjedve.

A lengyel király „átka” a levegőben

1873-ban régészek egy csoportja felnyitotta IV. Kázmér krakkói sírboltját. A Wawelben, azaz a királyi palotában található sír megbontását az akkori krakkói érsek, Karol Wojtyła (a későbbi II. János Pál pápa) engedélyével hajtották végre.

Az európai média hasonló hírverést keltett az eseménynek, mint fél évszázaddal korábban Tutanhamon nyughelyének felfedezésének. A régészek viccelődtek is azzal, hogy átkot hoznak magukra a feltárással.

Amikor azonban a csapat 12 tagja közül napokon belül négyen is meghaltak, sokan vetették fel, hogy ez valóban így lehetett. Habár nem valódi átokról volt szó, valóban a sírhoz volt köze a haláleseteknek: az esetnek utánajáró szakértők három, a légutakba kerülve halálos mérget előállító gombafaj jelenlétét is azonosították a sírban és a korhadt fakoporsóban, amely IV. Kázmér maradványait tartalmazta.

A Hope-gyémánt átka

Az 1660-as években egy Jean-Baptiste Tavernier nevű francia ékszerész egy indiai út során vásárolt egy ismeretlen eredetű gyémántot. A 20. századra hatalmasra nőtt az ékkövet körülvevő mítosz: a történet szerint Tavernier valójában egy hindu istennő szobrából távolította el a gyémántot, amelyen emiatt átok ül, és balsorsot hoz a tulajdonosra.

A különleges, kék színű gyémántot Tavernier XIV. Lajos királynak adta el, aki újracsiszoltatta saját ceremoniális ékszerévé. A francia forradalom idején eltűnt, majd Angliában bukkant fel újra, amikor IV. György király 1820-ban megvásárolta. A király 1830-as halála után került Henry Philip Hope ékszerkereskedőhöz, akinek nevét máig viseli a korábban „Tavernier kék”, illetve „francia kék” (French Blue) néven ismert ékkő.

Hope 1839-ben hunyt el, a gyémántról nem sokkal ezután kezdtek terjedni a világsajtóban az átkot emlegető cikkek. A századfordulón Pierre Cartier francia ékszerész ezeket meglovagolva adta el a követ Evalyn Walsh McLean amerikai örökösnőnek – a hölgy váltig állította, hogy az olyan tárgyak, amelyek másnak balszerencsét hoznak, neki éppen az ellenkezőjét. Ezt bizonyítandó, hajlandó volt jelentős felárral is megvásárolni a Hope-gyémántot, amelyet aztán társasági eseményeken rendszeresen viselt.

McLean 1947-es halálát követően a gyémánt Harry Winston New York-i ékszerkereskedőhöz került, akit a Smithsonian Intézet idővel meggyőzött, hogy ajándékozza nekik az ékkövet, a Természettörténeti Múzeum drágakőgyűjteményének alapjaként.

Az eddigre hírhedt gyémánt a gyűjteménynek mindenképpen szerencsét hozott: Winston felajánlása más gyűjtőket is arra sarkallt, hogy nagy értékű drágaköveket ajándékozzanak a Smithsoniannak.

A Hope-gyémánt napjainkban is a gyűjtemény egyik kiemelt eleme, a washingtoni Természettörténeti Múzeum tárlatának állandó darabja.

Indián átok az Egyesült Államok elnökein

A 20. század közepén, a Kennedy-merénylet sokkhatása alatt az amerikai sajtó ismét egy különös „mintát” kezdett emlegetni: az Egyesült Államok rendszerint húszévente választ olyan elnököt, aki hivatali ideje alatt hal meg.

A sort William Henry Harrison kezdte, akit 1840-ben választottak meg, majd beiktatása után mindössze egy hónappal, 1841 áprilisában tüdőgyulladásban meghalt. Az 1860-ban megválasztott Abraham Lincoln ugyan túlélte első ciklusát, azonban 1864-es újraválasztása után nem sokkal, 1865. április 14-én végzett vele John Wilkes Booth golyója.

Az 1880-ban megválasztott James Garfield, az 1900-ban megválasztott William McKinley, az 1920-ban megválasztott Warren Harding, és az 1940-ben (harmadszorra) újraválasztott Franklin Roosevelt is hivatali ideje alatt halt meg különféle okokból, a sort pedig Kennedy zárta 1960-as megválasztása utáni 1963-as halálával. Ezen idő alatt a mintába egyetlen elnök, Zachary Taylor nem illeszkedett, akit 1848-ban választottak elnökké, és 1850-ben hirtelen betegségben (egyesek szerint mérgezés hatására) hunyt el.

A „mintát” egyesek már korábban is észrevették: az 1930-as években a hihetetlen történeteket publikáló Ripley's Believe It or Not magyarázattal is szolgált, miszerint egy átok felelős érte.

A kiadvány szerint az átkot a sauni törzsfőnök, Tecumseh mondta ki még 1811-ben Harrisonra és katonáira, miután győzelmet arattak felette a tippecanoe-i csatában (a törzsfőnök két évvel később, továbbra is a szövetségi csapatokkal folytatott harcban vesztette életét).

A történet számos tipikus jellemzőjét hordozza az indián átkokkal kapcsolatos toposzoknak, így minden bizonnyal az erre fogékony nem-őslakos körökben született.

Maga a „minta” egyébként úgy tűnik, megtört: az 1980-ban megválasztott Ronald Reagant 1981-ben egy merénylő két golyója is eltalálta, azonban az orvosok megmentették az életét, és 2004-ben, 95 évesen hunyt el, a 2000-ben megválasztott George W. Bush pedig életveszélyes incidens nélkül kitöltötte két ciklusra nyúló hivatali idejét.

Shakespeare elátkozott színdarabja

A színművészet világában számtalan babona köti meg a produkciók résztvevőinek kezét: balszerencsét hoz az, ha valaki jó szerencsét kíván egy színésznek – innen a „kéz- és lábtörést” kifejezés –, és az is, ha a Shakespeare-darab előadásán kívül bárki kiejti a száján a Macbeth nevet.

A hagyomány szerint a darab előadásait rendszeresen balszerencse kíséri, ami azzal is „bevonzható”, ha valaki felemlegeti a darabot. Ezt elkerülendő, a bevett eufemizmusok közé tartozik „a skót darab”, illetve „a bárd darabja”.

Az átok gyakran magyarázzák azzal, hogy a tragikus színdarabot jellemzően a rossz anyagi helyzetben lévő színházak teszik műsorra a nagyobb közönség vonzása érdekében, mások szerint viszont éppen ellenkezőleg, a darab nagy költségei képesek bedönteni a legnyereségesebben működő társulatokat is.

A valóságban a Macbeth-átok legendája inkább a merő kitaláció és a bizonyítékok szelektív kezelése által bizonyult ilyen tartósnak. A legelső, írásban fellelhető utalás Max Beerbohm angol kritikus és karikaturista tollából származik, aki – talán mert zavarta a darab korabeli népszerűsége – 1870-ben valótlanul állította, hogy még Shakespeare korában a Lady Macbeth-et elsőként alakító színésznő a premier előestéjén hirtelen meghalt.

Az átkot körülvevő mítosz azóta csak nagyobbra nőtt, az időről időre óhatatlanul előforduló színházi balesetek pedig sokkal nagyobb figyelmet kapnak, ha az „elátkozott” Macbeth előadása közben történnek, tovább táplálva a különös hiedelmet.

A bakkecske átka a chicagói baseballcsapaton

A színház mellett a sport világa is a babonák által leginkább átitatottak közé tartozik. Az egyik legkülönösebb ezek közül a Chicago Cubs baseballcsapatot állítólag sújtó átok, amelyet a legenda szerint egy bakkecske – egy olyan állat, amely eleve jelentős okkult szimbólum – idézett elő.

A történet szerint 1945-ben egy vendéglőtulajdonos, bizonyos William Sianis (akit becenevén is Bakkecskeként ismertek) szokás szerint házi kedvencként tartott bakkecskéjével, Murphyvel nézte az országos bajnokság döntő meccssorozata, a World Series egyik mérkőzését a stadionban.

Az állat azonban nyughatatlan viselkedésével rendkívüli mértékben zavarta a többi nézőt, így a biztonságiak végül felszólították Sianist a távozásra. A sértődött férfi ekkor így szólt. „A Cubs nem fog többé nyerni.” Az 1945-ös sorozatot végül a Detroit Tigers nyerte, a Chicago Cubs pedig további 71 éven át, 2016-ig nem nyert World Seriest.

A Cubs ezt megelőzően kétszer nyerte meg a sorozatot, egymás után 1907-ben és 1908-ban. Az 1945-ös vereség hitelt adott az átoknak, amelyről egyre többet beszéltek a csapat sorozatos sikertelenségei nyomán az elkövetkező évtizedekben.

2016-ban már több mint száz év telt el a Cubs legutóbbi World Series-győzelme óta, azonban a csapat bekerülésével az átok újra a média figyelmének középpontjába került. Miután a csapat megnyerte a hét mérkőzésből álló sorozatot a Cleveland Indians ellen, az átkot megtörtnek nyilvánították.