Évtizedeken át titok maradt Al Capone halálának valódi oka

Jó okkal ismert ma világszerte Al Capone neve: a köpcös, folyvást szivart rágcsáló gengszter számtalan filmet, irodalmi művet és zenei darabot ihletett páratlan pályafutásával, és számos imitátora is akadt a törvényt semmibe vevők közt. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy mire 1947-ben, 48 évesen meghalt, az agyát pusztító szifilisz miatt állapota már olyannyira leromlott, hogy egy 12 éves gyermekének megfelelő mentális készségekkel rendelkezett.

Első számú közellenség

Habár több amerikai gengszter is az övéhez hasonló pályára állt az 1920-as években, a chicagói bandavezér külön kategóriába tartozott: egyszerű utcai „talpasból” az FBI által kimondott „első számú közellenség” titulusig vitte mindössze egy évtized lefolyása alatt.

Halála szokatlan mivolta szintén elkülöníti őt „kollégáitól”. Oka még fiatalon érte el őt: ifjú gengszterként kidobóként dolgozott egy bordélyban, ahol elkapta a betegséget. Capone az első tünetek megjelenését követően is úgy döntött, nem foglalkozik vele, és ennek megfelelően korán érte el a végzet.

Al Capone-ról a közvélemény többnyire a vele kapcsolatos apróságok mentén emlékezik meg: telt arca, a szája sarkában állandóan ott lévő szivar, a baseballmeccseken visszhangzó harsány nevetése, csíkos öltönyei és jellegzetes kalapjai mára a popkultúra ikonjaivá váltak.

Capone voltaképpen megragadta a törvénnyel szembeszálló pisztolyhős klasszikus 19. századi képét, és az új évszázad követelményeihez igazította, és a szesztilalom éveinek elsőszámú rendszerellenes szimbólumává vált.

A legújabb róla szóló szórakoztató mű a közeljövőben megjelenő Capone című film lesz, amelyben Tom Hardy fogja alakítani a börtönéveit töltő, a szifilisszel és a mentális leépüléssel küzdő, halálára szinte felismerhetetlen állapotba kerülő gengsztert.

Alphonse Gabriel Capone 1899. január 17-én született New York város Brooklyn negyedében, a salernói Angriból származó Gabriele és Teresa Capone (született Raiola) kilenc gyermekének egyikeként. Borbély édesapja és varrónő édesanyja igen keményen dolgoztak, hogy iskolába járassák gyermekeiket, a leendő maffiózót azonban 14 évesen kicsapták onnan, miután megütött egy tanárt.

A New York-i olasz alvilág eddigre már igencsak beszippantotta az ifjút, akit törhetetlen becsvágya hajtott kockátosabbnál kockázatosabb vállalozásokba, az uzsorázástól az erőszakos bűncselekményekig. Végzetét azonban nem egy utcai leszámolás, hanem egy viszonylag békés munka eredményezte – a chicagói gengszter, „Nagy Jim” Colosimo egyik bordélyának kidobójaként.

A leépülés kezdete

Mielőtt a szesztilalom hivatalosan is érvénybe lépett 1920-ban, Capone már elég nagy hírnevet szerzett magának New Yorkban ahhoz, hogy mentora, Johnny Torrio Chicagóba hívja, hogy csatlakozzon Colosimo bandájához. A bandavezér ekkoriban havonta 50 000 dollárt (mai értéken több mint 645 000 dollárt) keresett a legősibb mesterséghez való háttér biztosításából a városban.

A fiatal Capone nem csupán a sikerre, de annak külsőségeire és élményeire is vágyott, és számos alkalommal végzett – mondhatni – „minőségellenőrzést” a bordélyban. Miután kiderült, hogy megfertőződött a nemi úton terjedő betegséggel, szégyenében eltitkolta, és nem próbált semmiféle kezelést keresni.

Ennél jóval sürgetőbb ügyek is akadtak életében, mint a testében tenyésző mikróbák: Torrióval hamarosan azon mesterkedtek, hogy megöljék Colosimót, és átvegyék tőle birodalmát – ezt végül 1920. május 11-én meg is tették.

Az évtized során nem volt megállás Capone számára: átvette az uralmat a chicagói bordélyok után az illegalitásba szorult szeszkereskedelem felett is, és a kor egyik leggazdagabb emberévé vált.

Terjeszkedése közben sokszor látványosan és kegyetlenül számolt le ellenfeleivel, következmények nélkül – ennek leghíresebb példája az 1929. február 14-ei, úgynevezett Valentin-napi mészárlás. Ennek hatására egyre többen hitték el: Capone valósággal érinthetetlen.

Az 1920-as évtized végére már jelentkező elmebaja környezete legtöbb tagjának még nem tűnt fel, amikor Capone csillaga leáldozott, és a hatóságok adóelkerülés vádjával letartóztatták 1931. október 17-én. A 11 év börtönre ítélt gengszterkirály fogságban töltött évei alatt állapota rohamosan elkezdett romlani, amit leginkább kognitív zavarai és hisztérikus rohamai jeleztek.

Capone mintegy nyolc évet ült le kiszabott büntetéséből, 1934-től az újonnan megnyílt Alcatraz szigetén San Franciscónál. Ahogy a szifilisz egyre jobban gyengítette idegrendszerét, egyre kevésbé volt képes az utasítások betartására.

Felesége, Mae erre hivatkozva kardoskodott szabadon engedése mellett – Capone ekkor már fűtött cellájában is legtöbbször téli kabátban és kesztyűben ücsörgött. 1938 februárjában végül hivatalosan is diagnosztizálták neuroszifilisszel, és indítványozták szabadon engedését a kezeléshez.

Elrejtve a világ elől

A leépülő Caponét 1939. november 16-án engedték ki a börtönből, betegsége mellett „jó magaviseletére” is hivatkozva. Miután a legjobb kórházakban sem vezetett eredményre a kezelése, hátralevő éveit Floridában töltötte visszavonultan, ahol állapotára kevés figyelem irányult.

Először az ország egyik legkiválóbb orvosi intézményében, a Johns Hopkins egyetem a Maryland állambeli Baltimore-ban lévő kórházában akarta kezeltetni immár időszakos bénulásokkal is járó agyi gyulladását (parézis), azonban az intézmény hallani sem akart az alvilág egykori császárának befogadásáról.

Végül az ugyanitt található Union Memorial kórházban vizsgálták meg, azonban túlságosan előrehaladottnak találták betegségét. Capone 1940 márciusában leköltözött a floridai Palm Island-re.

1942-ben egy reménysugár tűnt fel, amikor a hírhedt bandavezér lett a történelem egyik első szifiliszes páciense, akin megkísérelték a penicillines kezelést. Ez azonban már a korábbi kísérletekhez hasonlóan túl későn érkezett – Capone rendszeresen hallucinált, és az epilepsziás rohamokhoz hasonló epizódok gyötörték.

Miközben rendszeresen látogatta a kezeléseket, Capone nem tudta, hogy az FBI beépített megfigyelői hajdani üldözőinek jelentenek leépüléséről. Az egyik ügynök arról írt, „enyhe olasz akcentussal” beszél értelmetlenségeket, illetve, hogy „igencsak meghízott. Mae természetesen óvja őt a külvilágtól.”

„Mrs. Capone mostanában nem volt túl jól” – írta később a gengszter elsődleges orvosa, Dr. Kenneth Phillips. „A fizikai és idegi igénybevétel, amely a férje ügyéért való felelősség felvállalásával járt, óriási.”

Al Capone utolsó éveiben továbbra is élvezettel horgászott, és mindig rendkívül kedves volt a környezetében lévő gyermekekkel, azonban 1946-ban Phillips arról írt, „fizikai és idegi állapota alapvetően a legutóbbi hivatalos jelentéskor megfigyeltekkel azonos. Továbbra is ideges és ingerlékeny.”

Az év utolsó hónapjaiban rohamai ritkultak, azonban nem múltak el. Az időnkénti gyógyszertári látogatásokon kívül felesége igyekezett elzárni a külvilágtól. Mindennapjait pizsamában töltötte, és a birtokot járta rég elásott kincse után kutatva, miközben hosszú beszélgetéseket folytatott régen halott ismerőseivel.

A család ráhagyta tévképzeteit, és mindenben egyetértett vele. Capone számára a gyógyszertári utak eddigre különös jelentőséggel bírtak – gyermeki lelkesedés alakult ki benne a Dentyne rágógumi iránt. 1946-ban az FBI-dossziéjában megjegyezték: „Capone egy 12 éves gyermek mentalitásával bír.”

1947. január 21-én Al Capone szélütést szenvedett, felesége reggel öt órakor hívta a házhoz Dr. Phillipset. Az orvos megállapította, hogy rohamai három-öt percenként ismétlődnek, „végtagjai rángatóznak, arca torzult, pupillái kitágultak, szemei és állkapcsa mereven rögzültek.”

Az orvos gyógyszereket (többek között oxigént és penicillint) adagolt be neki, és a következő néhány napban egyáltalán nem került sor rohamra. Végtagjai és arca bénultsága elmúlt, azonban mindezzel egyidőben tüdőgyulladással is küzdött. Helyzete emiatt ismét romlani kezdett, és különféle szívgyógyszerek ellenére továbbra is a leállás jelei mutatkoztak szívében.

Jó ideig az eszméletlenség határán lebegett, majd január 24-én elméje teljesen kitisztult, és biztosította családját arról, hogy felépül. Mae a házhoz hívta Barry Williams atyát, aki feladta az utolsó kenetet. Január 25-én 19:25 perckor „minden előzetes figyelmeztetés nélkül” meghalt.

Megérteni a halál okát

Minden idők leghíresebb gengszterének halála korántsem nevezhető egyszerű történetnek. Az évek során a kezeletlen szifilisz ugyan rengeteg kárt tett testében, a halálához vezető tüdőgyulladásnak azonban a szélütés ágyazott meg. E tüdőgyulladás idézte aztán elő azt a hirtelen szívmegállást, amely közvetlenül végzett vele.

A halotti bizonyítványon Dr. Phillips az „elsődleges halálok” mezőbe a következőt írta: „bronchialis pneumonia 48 óra, melyhez adódott apoplexia 4 nap”.

A lapokban megjelenő halálhír csupán a „parézis” szót emlegették, amely „egy krónikus agybetegséget, amely a fizikai és mentális erő elvesztését eredményezi” – a szifiliszről egy szót sem ejtettek.

E köntörfalazás miatt évtizedekig úgy tudták világszerte szinte mindenki, hogy Capone cukorbetegségben halt meg.

Végső soron azonban az igazság az, ami a leginkább megmagyarázza a tüneteit: az évtizedeken át kezeletlenül tomboló szifilisz miatt leépült az agya, az 1947-ben elszenvedett agyvérzés pedig oly mértékben legyengítette immunrendszerét, hogy az nem tudott megküzdeni a tüdőgyulladással, amely végül szívleálláshoz vezetett.

Családja a következő, hangulatában igencsak Caponéhoz illő szöveget adta ki a haláláról:

„A halál már évek óta szólongatta, olyan metsző hanggal, mint amilyenen egy cicerói [Chicago egy rossz hírű külvárosa] kurva megszólítja a készpénzes kuncsaftot. De Nagy Al nem arra született, hogy a járdán essen össze, vagy a halottkém asztalán. Úgy halt meg, mint egy gazdag nápolyi, ágyban egy csendes szobában, zokogó családjával oldalán, miközben a lágy szél suttogott odakint a fák között.”