Élő pajzsként használták az őslakosokat a japán védők Okinava szigetén

75 éve, 1945. június 23-án értek véget a harcok Okinava szigetén, a szigetről szigetre „ugrálás” amerikai stratégiájának utolsó állomása a Japán központi szigetei felé vezető úton. Az Iceberg (Jéghegy) hadművelet névre keresztelt invázió április 1-jén, húsvétvasárnap kezdődött, és a csendes-óceáni hadszíntér legnagyobb partraszálló hadművelete volt, egyben a legvéresebb összecsapás az Egyesült Államok és Japán háborújában. A harcokban az őslakos okinavai lakosság csaknem fele odaveszett – sokukat japán egyenruhában az amerikaiak ellen küldték, másokat öngyilkosságra bírtak vagy kényszerítettek. A sziget elfoglalása kulcsfontosságú volt Japán 1945 végére tervezett inváziója, a Downfall (Bukás) hadművelet végrehajtásához.

A végső csata helyszíne

A több mint 180 000 főnyi harcoló csapatot, összesen pedig negyedmillió embert kitevő szövetséges inváziós erő nem kizárólag amerikaiakból állt: a brit csendes-óceáni flotta mintegy egynegyedét adta a szövetséges légierőnek, 17 brit repülőgép-hordozón 450 repülőgéppel. A repülőgép-hordozókat ausztrál, kanadai és új-zélandi hajók kísérték.

A partraszálló erők törzsét az amerikai hadsereg 103 000 katonája, valamint 88 000 tengerészgyalogos adta. Velük szemben a japán szárazföldi erők 67 000 katonából, 9000 tengerészgyalogosból és mintegy 24 000 sebtében besorozott és felfegyverzett okinavai őslakosból („Boeitai”) álltak. A sziget iskoláiból mintegy 1780 14-17 éves fiút is harcra fogtak, „Tekkecu Kinnótaj” („Vas és Vér Császári Hadtest”) néven, a gyermekkatonák mintegy fele életét vesztette.

A szövetséges csapatok Okinavához érkezésekor az európai hadszíntéren már az utolsó heteiben járt a háború. A Csendes-óceánon ezzel szemben még hátra volt a japán főszigetek tervezett inváziója, amelyhez minden korábbinál nagyobb emberáldozatokkal számoltak a szövetségesek, és ekkor még úgy tűnt, a háború bőven átnyúlik 1946-ba, de akár még 1947-be is.

A saját jogukon is brutális Ivo Dzsima-i harcok után Okinava volt az utolsó állomás a japán főszigetek előtt. Az 1200 négyzetkilométer területű sziget sűrű növényzettel borított és nehéz domborzatú, így a japán katonai vezetés tökéletes helynek tekintette a végső összecsapáshoz.

Tudták, hogy ha Okinava elesik, akkor maga Japán is, bárhogyan is védekezzen a későbbiekben a közvetlen invázió ellen.

Április 1-jén hajnalban az amerikai csapatok morálja igen alacsony volt, mialatt az 5. flotta hajói minden tűzerejükkel elárasztották a kijelölt partszakaszokat. A vezetés arra számított, a normandiai inváziónál is nagyobb veszteségekkel fog járni a partraszállás – azonban magán a parton végül nem is találkoztak japán csapatokkal. Miközben partra rakodták a lőszert és a járművek tömkelegét, az amerikai csapatok elfoglalták a Kadena és Jontan nevű repülőtereket is.

A szigetet védő japán erők parancsnoka, Usidzsima Micuru tábornok szándékosan nem támadt rá a partraszálló amerikaiakra. A sziget Suri nevű déli, dombos tájegységén gondosan berendezett, háromszögletű védelmi vonalat állított fel, és ennek csapdájába várta őket.

Az északi Motobu-félszigeten a heves ellenállást viszonylag gyorsan felszámolták az amerikaiak, azonban a Suri-vonal esetében már más volt a helyzet. A dombvidéken jól beásott állásokban elhelyezkedő japánok sikeresen tartóztatták fel az amerikaiakat, akiknek egy további meglepetést is szántak.

A Jamato és más öngyilkos küldetések

Április 7-én a japánok megindították a Ten-gó („Mennyország”) hadműveletet, melynek keretében a valaha épült legnagyobb csatahajó, a Jamato kilenc másik hadihajóval együtt meglepte volna az amerikai 5. flottát, és annak megsemmisítése után ágyúival célba vette volna a sziget belsejében ragadt amerikai csapatokat.

A terv hamvába holt: a Jamatót korán észlelték a járőröző amerikai tengeralattjárók, és a légi fedezet nélkül közeledő japán flottát a szövetséges repülőgépek minimális saját veszteségekkel megsemmisítették.

Az elkeseredett szárazföldi harcok tovább folytatódtak, a zivataros esőzések miatt sártengerré alakult tájat temetetlen halottak borították. A legbrutálisabb harcok színhelye a Maeda-szakadék volt, ahol barlangrendszerekkel összekötött megerősített állásokból küzdöttek a japánok. Az amerikaiak által Fűrészfog-csúcsnak (Hacksaw Ridge) nevezett magaslaton történtek szolgáltak alapul a 2016-os A fegyvertelen katona című filmhez.

Bár pontról pontra haladva végül minden stratégiai fontosságú helyszínt sikerült elfoglalniuk, mire az amerikaiak május 29-én elérték a japán főhadiszállásként szolgáló középkori Suri-kastélyt (amely tragikus módon leégett 2019 októberében), óriási veszteségeket szenvedtek. A japánok ezt követően sem adták fel, a sziget belsejébe húzódtak vissza.

Habár a „fegyvernemet” már 1944-től kezdve bevetették, Okinava volt az első csatatér, ahol a kamikaze-hadviselés a védelem szerves részét képezte.

Az okinavai harcok során hét nagyobb kamikazetámadást hajtottak végre a japánok, mintegy 1500 repülőgépet feláldozva, melyek nagy része az ekkor még japán kézen lévő Tajvanról szállt fel. A támadóknak 36 amerikai hajót sikerült elsüllyeszteniük, és 368-ban kárt tenniük, mintegy 4900 tengerész halálát okozva.

Fogság helyett halál

Az öngyilkos támadások a szárazföldön is gyakoriak voltak: a japán katonák nagy része, de még az okinavai őslakosok is nagy számban elhitték a japán propaganda állításait, miszerint az amerikaiak kezei közé kerülve csak a kegyetlen megaláztatás és halál várna rájuk, ezért sokan vetettek önkezükkel véget életüknek, avagy választották a biztos halált egy-egy harci helyzetben. A katonák öngyilkosság, illetve öngyilkos akciók céljából nagy mennyiségű kézigránátot osztottak szét a civil lakosság körében a szigeten.

Az amerikai inváziós erő parancsnoka, Simon Bolivar Bruckner tábornok (aki június 18-án a frontvonalban vesztette életét) maga is propaganda-röplapok szórásába kezdett a sziget települései felett a levegőből, ennek hatására mintegy 7000 japán katona adta meg magát Okinaván.

Nem csupán az egyszerű katonák és kétségbeesett civilek ugrottak le magaslatokról vagy robbantották fel magukat: Usidzsima tábornok és helyettese, Csó Iszamu is szeppukut (rituális öngyilkosságot) követett el június 22-én. A harcok ezt követően értek véget.

Az amerikaiak a legtöbb forrás szerint 14 000, mások szerint azonban akár 20 000 halálos veszteséget is szenvedhettek a harcok során, míg a japán oldalon 77 000-től 110 000-ig terjednek a becslések. A mintegy 300 000 főt kitevő okinavai lakosság csaknem fele, több mint 140 000 ember vesztette életét.

A szigeten található épületek 90 százaléka megsemmisült a harcok során, számtalan kulturális kinccsel és történelmi emlékkel egyetemben, az üde dzsungel pedig nagyrészt kopár sártengerré változott. Az amerikaiak bevezették a katonai közigazgatást és kiépítették máig tartó katonai jelenlétüket – a Kadena repülőtér ma az Egyesült Államok legnagyobb légibázisa Ázsiában.

Okinava valódi jelentősége végül nem került megméretésre a háború során, mivel az augusztusban Hirosima és Nagaszaki városaira ledobott atombombák hatására Japán beleegyezett a feltétel nélküli megadásba.

Egyes történészek szerint éppen az okinavai vérfürdő volt az, ami kiváltotta az atomtámadásokat – a veszteségeket látva az amerikai vezetés minden erejével el akarta kerülni, ha lehetett, a japán főszigetek közvetlen lerohanását.