Élet és halál kérdése lehetett egy csata előtti jóslat a rómaiak számára

Hatalmas csata helyszíne volt i. e. 340-ben a Vezúv közeli Veseris: a kor és Itália viszonyaihoz képest óriási seregek csaptak össze: a rómaiak légiói a latinokkal és azok szövetségeseivel. A rómaiak balszárnya egyszer csak megingott, a hastatusok (hadrendjük) első sora hátrálni kezdett. Ebben a válságos pillanatban a balszárny vezére, Decius Mus consul elhagyta addigi helyét, és önmaga védelmével nem törődve egymaga vágtatott az ellenség sűrűjébe, ahol hamarosan elesett a rázuhogó dárdáktól. A hadvezér számunkra – az ókori forrásokra több ezer év távolából tekintő külső szemlélő számára – meglepő viselkedése nem marad hatástalan: az ellenfél megzavarodik, és futásnak ered, a rómaiak pedig újult erőre kapnak, és végül elsöprő győzelmet aratnak. Nem kérdés, Decius Mus hősiesen viselkedett: életét áldozta egy általa és közössége által fontosnak tartott célért. De hogyan „működött”, és miért vezetethetett sikerre ez a hősiesség, a consul fentiekben csak vázlatosan leírt tette?

Visszautasíthatatlan ajánlat

Decius önfeláldozásának előzményeiről és körülményeiről Livius – Augustus korának történetírója – rendkívül részletesen számol be. Leírásából, illetve több más forrásból kiderül, hogy egy vallásos szertartásról, egy pontosan kidolgozott rituáléról, az úgynevezett devotióról van szó.

A csata előtt feláldozott állat jósok által megvizsgált belsőségei a római sereg számára kedvező jeleket mutattak, ugyanakkor a májnak a hadvezérre vonatkozó részén (a májcsúcson) volt egy bevágás, és ez rendkívül kedvezőtlen előjel volt Decius számára. Ha a jóslat egyik eleme teljesül, vagyis a consul serege győz, a másiknak is, a consul halálának is teljesülnie kell.

Így tehát, amikor az első sor hátrálni kezd, a római vezér nem habozik, hanem harsány hangon szólítja a jelenlévő pontifexet, és egy bonyolult rituáléval felajánlja a rómaiakért önmagát és az ellenség csapatait az alvilági isteneknek. A folytatást már ismerjük és több elemét máris jobban értjük is.

Míg egy hasonló hadi szituációban a vezér halála – legyen az bármennyire hősies is – kifejezetten demoralizálóan hatna a csapatára, itt különös értelmet nyer. A rituálét ismerő és értő katonák biztosan tudták, hogy az istenek velük vannak, mert vezérük egy visszautasíthatatlan ajánlatot tett a számukra.

Az ellenfelet pedig az önmaga védelmével nem törődő, közéjük rontó consul nyilvánvalóan demoralizálta. Livius szerint, amerre elvágtatott, úgy reszkettek a latinok, mintha egy gonosz égitest hatása alá kerültek volna. A hősi tett azáltal vált még hatásosabbá, hogy az ellenfelek latinok voltak, tehát minden bizonnyal ismerték a szóban forgó szertartást, pontosan tudták értelmezni Decius viselkedését.

Kötelező hősiesség

A consul által elmondott imának van egy figyelemre méltó, a rómaiak vallásosságára rendkívül jellemző részlete, „trükkje”: a hadvezér nemcsak önmagát, hanem az ellenfél csapatait is felajánlja az alvilági isteneknek. A római istenek pedig végtelenül korrektek, a megfelelő szavakkal, a megfelelő szertartás során megkötött egyesség rájuk eső részét bizonyosan megtartják. Decius mágikusan hozzákapcsolta magát az ellenfél légióihoz, tehát ha az ő halálát elfogadták az istenek, akkor az ellenfél esetében sem habozhatnak. Egy későbbi magyar hasonlattal élve: Decius Mus Dugovics Tituszként magával rántotta a latinok seregét az alvilágba.

Ennek a hagyományozott történetnek a jobb megértéséhez érdemes pillantást vetni a magát feláldozó consul személyére, illetve a belpolitikai kontextusra is. Decius Mus plebejus származású volt, és az, hogy consulként, az állam egyik vezetőjeként irányíthatta a római csapatokat friss, pusztán néhány éves fejlemény eredménye volt a római politikában.

Az átformálódó politikai elitbe, a patríciusok közé újonnan felkerülő családok tagjain bizonyosan nagy volt a nyomás, hogy bizonyítsák alkalmasságukat az állam vezetésére, hogy megfeleljenek, sőt túlteljesítsék azokat az elvárásokat és íratlan szabályokat, amelyek kötelezték ennek az archaikus társadalomnak az elitjét.

Talán az is motiválhatta a hatalmas áldozatot hozó plebejus politikust, hogy a csatában a másik szárnyat, T. Manlius Torquatus, egy régi patrícius nemzetség tagja irányította, aki ekkor már harmadszor volt consul, és számtalan győzelmet tudhatott maga mögött. A legtekintélyesebb és leggazdagabb plebejusok beengedése az állam irányításába egy hosszú és még ekkor (i. e. 340-ben) sem lezárult küzdelem volt.

Jellemző, hogy a hagyomány (de könnyen lehet, hogy ebben hihetünk a római krónikásoknak) ennek a magát feláldozó consulnak a fiát teszi meg az i. e. 300-as lex Ogulnia vezérszónokának. Ezzel a sikeresen keresztülvert törvénnyel érték el a plebejusok, hogy a két legfontosabb papi testületbe, a pontifexek és a madárjósok közé is bekerüljenek.

Decius Mus hasonló nevű fia a következőképpen érvel a senatusi vitán: ha az apja áldozatát, bár plebejus volt elfogadták az istenek, miért ne fogadnák el papjaikként is a plebejusokat. Az ifjabb Decius a politikai vitákban amúgy nemcsak apja hőstettére hivatkozott, hanem követendő példának is tekintette. I. e. 295-ben a sentinumi csatában ugyanezzel a rítussal adta életét Rómáért és a győzelemért.

Az apa és a fiú példáját (exemplumát) állítólag a nevüket öröklő unoka is követte. Ő i. e. 279-ben Ausculumnál áldozta fel magát. Családi tradíciónak vélhetnénk ezt a „szokást”, és ez részben igaz is, ugyanis elődeiknek példája, a családban és a nemzetségben hagyományozódó magatartásformák kijelölték az utódok útját is. Ráadásul ezt a rituálét ennek a három politikusnak a történetéből ismerjük elsősorban, a római hagyomány szorosan ehhez a családhoz köti.

Ugyanakkor áldozatuk nagysága és „rómaisága” túlmutat a családon, és a hősiesség minden rómait kötelező exempluma lett. Továbbá a rituálénak annyi részlete maradt fenn, és volt még ismert az i. e. I. században is, amennyit egyetlen család hagyománya nem magyarázhatna meg. Kidolgozott forgatókönyve volt például a római vallásnak arra is, ha a magát felajánló vezér mégsem hal meg, de a csatát a rómaiak megnyerik.

A három csata mindegyike sorsdöntő volt Róma számára, Itália megszerzése és megtartása még a vesztes, de az ellenfelet, Pyrrhost végzetesen meggyengítő ausculumi csata nélkül sem képzelhető el. Természetesen egy vesztes csata soha nem lehetett az istenek hibája, a vereség oka mindig emberi mulasztás: elhanyagolt vagy helytelenül bemutatott áldozat, figyelembe nem vett előjel, elrontott ima.

Az öngyilkosság nem megoldás

Ezzel a római szokással mint a római kultúra számtalan elemével kapcsolatban is felmerülhet a görög minta kérdése, és ha az esetleges görög párhuzamok nem is magyarázhatják meg ezt a nagyon rómainak, illetve itáliainak tűnő rituálét, talán segíthetnek megvilágítani a mögötte meghúzódó „logikát”. Kodrosz, Athén utolsó királyának (aki inkább mitikus alak volt, mintsem valódi történelmi szereplő) idejében a dórok fenyegették a várost, és egy jóslat a jövő két lehetséges útját villantotta fel: ha elpusztul a király, megmenekül az ország, de ha a király életben marad, a dórok el tudják foglalni Athént.

A legendás történet egy fontos csavart is tartalmazott: a jóslatot a támadó dórok is ismerték, így pontosan tudták, hogy mit nem szabad megtenniük a győzelem érdekében. Éppen ezért Kodrosz cselhez folyamodott: álruhát öltve ment el az ellenség táborába, és ott addig kötözködött a katonákkal, míg meg nem ölték, nem tudván, hogy az athéniek királyát és vele a győzelem esélyét pusztították el.

A római és a görög történet több alapvető vonásában különbözik, azonban néhány azonos elemet is találhatunk. Ezek egyike a jóslat fontossága, az istenek akaratának, illetve a jövőnek az ismerete, és az ezen alapuló megfelelő cselekvés. Továbbá mindkét történetben nélkülözhetetlen részlet, hogy csak az ellenség ölheti meg a vezért, sem Decius, sem Kodros nem lehetett öngyilkos, és nem „megoldás” az sem, hogy ha saját emberük végez velük.

Ebből az is következik, hogy mindkét esetben rendkívül szoros a kapcsolat a sereg és imperátora, illetve a király és városa között. Az ellenség a vezető megölésével elveszti a lehetőségét a sereg, illetve a város feletti győzelemnek, tehát egyfajta helyettesítő áldozatról van szó, olyanról, amelyet mindkét esetben csak egyetlen ember, a consul, illetve a király tehet meg.

Itt nemcsak az áldozat nagyságáról van szó, hisz oly nagy a tét (Athén megmenekülése), amelyet csak a város feje elletételezhet, hanem arról a különleges és alapvetően vallásos-mágikus kapcsolatról is, amely az archaikus társadalmakban a királyt a vezetett közösséggel, annak jólétével, boldogulásával összeköti.

A görög történet párhuzamai, egy mondabeli királyra vonatkozó mesés hagyomány így segíthet megérteni az imperátor szerepét a légiói élén, amely jóval több és összetettebb, mint a taktika kidolgozása, az irányítás, a fegyelmezetlenek megbüntetése, stb. Különleges, a vallással mélyen átitatott szerepről van szó, nemcsak a görög király, hanem a római imperátor esetében is, amelynek alapvető eleme az emberen túli erőkkel való kapcsolattartás. Ez nagy tekintélyt, hatalmat, sikert biztosít a római sereg vezérének, de különleges felelősséget is ró rá, amely végletes esetekben a legfőbb áldozatot, önmaga feláldozását is megköveteli.

A veserisi csatában bizonyára sokan viselkedtek hősiesen mind a két oldalon: a sebesült legionárius társát hátrálás közben is védelmező római vagy a segítségül hívott alvilági erők ellenére is helytállni próbáló latin harcos, de hát Livius – természetesen – nem róluk ír. Ahogy a római istenek segítő közreműködéséhez is szükség volt egy kiemelt karizmatikus vezető különleges szerepére, úgy a római történetírók múltat megteremtő-megőrző munkája sem képzelhető el emberfeletti tetteket végrehajtó hősök nélkül.