Egyedi érzékkel rendelkezett a merész harctéri húzásokhoz Erwin Rommel

Ha a második világháború legjobb német hadvezérét kellene megnevezni, alighanem sokan gondolkodás nélkül Erwin Rommelt, a Sivatagi Rókát vágnák rá. Már életében legendák születtek róla, ellenfelei pedig megtanultak tőle félni, de egyúttal tisztelték is. A személye körül épült kultuszt az is erősítette, hogy végül az a Harmadik Birodalom pusztította el őt, amelynek a hadseregében szolgált. De vajon a róla kialakult képben mennyi az igazság?

Korai esztendők, világháborús tapasztalatok

Rommel nem feltétlenül volt arra predesztinálva, hogy katona legyen belőle. Édesapja és nagyapja is tanárok voltak, őt magát pedig kétszer eltanácsolták a katonai pályáról, mielőtt beiratkozott volna a danzigi kadétiskolába.

1914-ben a francia fronton harcolt, és ezért a Vaskereszt másodosztályával jutalmazták. Hamarosan előléptették, majd áthelyezték az Alpesi Hadtesthez (Alpenkorps), és 1916-ban a keleti fronton harcolt, a román–magyar határon. A hadtestet nemsokára áthelyezték az olasz frontra, ahol részt vett az isonzói csatákban, majd a caporettói áttörésben is. Ennek során Rommel és 150 embere kilencezer olasz katonát, köztük százötven tisztet fogott el, mindössze hat halott és harminc sebesült mellett.

Itt is kitűnt a bátorságával, és leginkább azzal, hogy a terep adottságait sokkal jobban használta ki az ellenfeleinél, ezért olyan utakon és helyeken tudott támadni, amelyekre más nem számított. 1918-ban megszerezte a Pour le Mérite-t, a legmagasabb porosz-német katonai kitüntetést, majd előléptették, és a háború hátralévő részében az Alpenkorps törzsében szolgált.

A háború után nem távolodott el a hadseregtől, Stuttgartba vezényelték, ott kilenc évet töltött. 1929-től a drezdai gyalogsági iskolában tanított 1933-ig, itt igazgató is volt. Ekkor írta meg a gyalogsági támadásokról szóló könyvét (Infanterie Greift An – Gyalogság előre!), amelynek egy példánya eljutott Adolf Hitler kezébe is.

Ebben az írásában tulajdonképpen részletezte a háborús tapasztalatait, amelyek alapján a gyorsaságra, a megtévesztésre és az ellenséges területre behatolásra helyezte a hangsúlyt, hogy az így okozott meglepetéssel és megfélemlítéssel akár egy kisebb létszámú egység is megadásra kényszeríthet egy nagyobbat.

Hitler 1934-ben találkozott először Rommellel, aki nem volt a régi porosz katonai arisztokrácia leszármazottja, ahogy a német tisztikar nagy része, de a Führer szimpátiája gyors utat kínált neki felfelé. 1935-től a potsdami háborús akadémián oktatott, de az Anschluss után átkerült a Theresianumba, a híres osztrák katonai akadémiára.

1938-ban ezredessé léptették elő, és Hitler személyes kívánságára került az őt kísérő zászlóaljba, majd annak élére 1939-ben. A lengyelországi hadjárat után a Führer annyira elégedett volt Rommel szolgálataival, hogy felajánlotta, hogy annak az alakulatnak az élére helyezi, amelynek csak akarja.

A Szellemhadosztály élén

Rommel választása a tíz páncélos hadosztály egyikére, a hetedikre esett. Mivel összesen tíz ilyen hadosztály volt, számos tiszti fokozatot átugrott a kinevezésével, viszont lehetőséget látott arra, hogy a gyakorlatban is kamatoztassa elméleti tudását és korábbi háborús tapasztalatait.

Saját magát is alaposan felkészítette, a visszaemlékezések szerint mindent megtett, hogy legalább olyan fitt legyen, mint a fiatal beosztottjai, és visszanyerje a Hitler főhadiszállásán töltött időszak előtti kondícióját. Hogy elérje a célját, többek között minden reggel két kilométert futott.

1940. május 9-én indult meg a támadás Franciaország ellen, amely megalapozta Rommel hírnevét. Az utászai a tüzérségi tűz ellenére építettek pontonhidat a Meusén, hogy átkeljenek, majd sikeresen áttörték a francia vonalakat.

Ő és Guderian figyelmen kívül hagyták azt az utasítást, hogy az első sikeres áttörés után álljanak meg. Rommel mélyen benyomult Franciaország területére, csak az első nap ötven kilométert megtéve. A 7. páncélos hadosztály elnyerte a Szellemhadosztály nevet, utalva arra, hogy a szövetségeseknek fogalma sem volt arról, hogy hol bukkanhatnak fel.

A La Manche csatornát a hadosztály június 10-én érte el, a napi menetteljesítménye átlagosan 50-60 km volt, de előfordult 160 km mély előrenyomulás is. Egyes források szerint több mint kilencvenezer ellenséges hadifoglyot ejtettek, és több száz ellenséges páncélost semmisítettek meg.

Rommel a feleségének írt levelében csak úgy emlegette a hadjáratot, mint egy villámgyors Tour de France-ot. Egy jellemző anekdota szerint május 15-én Rommel és a törzse Avesnes-nél pihent le, mikor egy francia nő lépett oda hozzá, és megkérdezte, hogy angolok-e. Mikor Rommel azt felelte, hogy ők németek, a nő sikoltozva visszaszaladt a házába azt kiabálva, hogy barbárok.

A Sivatagi Róka

Rommelt 1941 februárjában helyezték át Afrikába, ahol igen rosszul állt a tengelyhatalmak szénája. Mussolini, hogy ne maradjon le Hitlertől, több helyen is beavatkozást rendelt el, így az olasz csapatok harcoltak Dél-Franciaországban, a Balkánon, és Észak-Afrikában is.

A katonai akcióikat azonban nem igen kísérte siker, az Egyiptomba történő lassú benyomulás kudarca az olasz hadsereg egyik kínos epizódja volt, és csak azért nem kapott nagyobb publicitást, mert a Görögország elleni támadás még az afrikainál is nagyobb pofon volt az olasz diktátornak. Az Egyiptom elleni támadás során például többször előfordult, hogy az olasz egységek egyszerűen eltévedtek a sivatagban.

Afrika a második világháború egyik speciális terepe volt. A hadseregek egy nagyjából kétszáz kilométer széles sávban mozogtak, amely a Szahara és a Földközi-tenger között terült el. A terep többnyire sík volt, és a civil lakosság más frontokhoz képest elenyésző mértékben volt jelen.

Rommel a megérkezése után, mielőtt még a teljes ereje Afrika földjére lépett volna, ellentámadást indított a britek ellen, és 900 kilométerrel visszavetette őket. Rommel számára kulcsfontosságú volt a gyorsaság, és az ellenfél számára váratlan hadműveletek kivitelezése. Számos kollégájával ellentétben ő nem maradt a törzsénél a harcmezőtől távol, hanem gyakran személyesen jelent meg a legrázósabb frontszakaszokon, hogy onnan irányítsa az embereit.

Olyannyira népszerű volt, hogy egy alkalommal, amikor Joseph Goebbels újságja, a Das Reich életrajzot közölt róla, azt írták, hogy a kezdetektől fogva a náci párt tagja volt. Rommel felháborodása okán a lap példátlan módon kénytelen volt helyreigazítást közölni, hogy valójában soha nem lépett be az NSDAP-be.

A vezetése alatt működő Afrikakorps a jól felszerelt brit csapatokkal szemben gyakran szenvedett krónikus utánpótláshiányban, nem volt elég ellátmány, üzemanyag, alkatrész, és ha a szállítmányok el is jutottak Tripoliba, onnan még több száz kilométert kellett megtenniük a harcterekig. Az elnyúló utánpótlási vonalak, és a támadás kifáradása vetette vissza Rommelt az első offenzívája után 1941 végén.

Kudarcok

Rommel friss utánpótlással indította el az újabb támadását 1942-ben, és ekkor aratta legnagyobb sikereit is. Június 21-én elesett Tobruk, majd az első el-alameini csata előtt mindössze 106 kilométerre megközelítette Alexandriát. Mindezt úgy, hogy folyamatosan utánpótlási problémákkal kellett küszködnie, az ellenfelei pedig szinte folyamatosan túlerőben voltak mind a levegőben, mind a szárazföldön. Rommel hiába bombázta a kéréseivel Hitlert, hogy Afrika legalább olyan fontos hadszíntér, mint a Szovjetunió, az ellátási problémák nem szűntek meg.

A Sivatagi Róka méltó ellenfelet kapott Bernard Montgomery személyében, aki megfelelően tudta felhasználni a rendelkezésére álló túlerőt, és elődeivel szemben nem esett bele Rommel csapdáiba. Óvatossága és aprólékossága döntő tényezőnek bizonyult. A két el-alameini csatában, valamint Alam el Haifánál a britek megállították az Afrika Korpsot.

Rommel kénytelen volt visszavonulni, de ekkor is bebizonyította, hogy a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a támadó hadműveletekhez értett. 1943 februárjában még vereséget mért a nyugat felől érkező, friss amerikai csapatokra s Kasserine-hágónál, de 1943-ban Hitler visszahívta, miután a Führer előtt is világossá vált a helyzet tarthatatlansága.

Ezután először Olaszországban szolgált, de az olaszokban továbbra sem bízott, és utóbb kiderült, hogy helytelenül vélekedett úgy, hogy az 1943-as szicíliai partraszállás után gyors összeomlás következik be. 1944-ben az Atlanti fal erődítményrendszer munkálataiba kapcsolódott be, a szövetségesek partraszállására készülve. (Rommel spárgáinak hívták például azokat a 4-5 méter magas oszlopokat, amelyeket az ellenséges vitorlázórepülőgépek és ejtőernyősök ellen állítottak fel).

Június 6-án azonban nem tartózkodott a német csapatok közelében, mert a felesége születésnapját ünnepelte odahaza. Ő is tévesen ítélte meg a partraszállás várható helyét, mivel Calais-nál várta azt, viszont úgy vélte, hogy gyors mozgású páncélos egységekkel még időben vissza lehet szorítani a szövetségeseket. Nem sokáig tudott bekapcsolódni a hadműveletekbe, 1944. július 17-én ugyanis két szövetséges gép megtámadta a gépkocsiját, Rommel pedig kirepült belőle, és súlyos sérüléseket szenvedett.

Csak a balesete akadályozta meg, hogy részt vegyen a Hitler ellen szőtt katonatiszti összeesküvésben, amely a július 20-án végrehajtott sikertelen merényletben csúcsosodott ki. Az ezt követő nyomozás elől azonban a Sivatagi Róka szerepe sem maradhatott rejtve, úgyhogy Hitler elengedte a kezét, és elrendelte a halálát. 1944. október 14-én öngyilkosságra kényszerítették, a Führer cserébe megkímélte a családját és a hírnevét.