Egy trón, két szív: Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc házassága

Diplomáciai tárgyalóasztaloknál köttettek a XVIII. század uralkodóinak frigyei. A házasulandó felek kiválasztásánál a legfontosabb szerepet a dinasztikus és nagyhatalmi érdekek játszották, a személyes szimpátia sokadrangú szempontnak számított, ha számított egyáltalán. Nem volt ez másként Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc esetében sem, ám a véletlen úgy hozta, hogy esetükben a dinasztikus érdek és a fiatalok szíve vágya egybeesett. 

Csalódni fog, aki akár Mária Terézia, akár Lotaringiai Ferenc életében pikáns szerelmi történeteket, gáláns kalandokat keres, ilyenek nem voltak. Annál több szívmelengető, néha humoros, néha nagyon is emberi anekdota és levélrészlet maradt fenn, amely a császári pár 42 éven keresztüli bensőséges viszonyáról, egymás iránt érzett szeretetéről, megbecsüléséről és szerelméről tanúskodik.

Tekintélyes hozomány

Az 1720-as évek óta várható volt, hogy VI. Károly után Mária Terézia örökli majd a Habsburg Birodalom országait. A „hozomány” nagyjából az osztrák örökös tartományokat, a Cseh–Morva Korona országait, a Magyar Korona országait, Osztrák-Németalföldet (Belgiumot), Milánót, Mantovát, Parmát és Piacenzát foglalta magában.

Akadtak is kérők szép számmal. Farnese Erzsébet spanyol királyné mindent megtett, hogy a spanyol trón elnyerésére esélytelennek hitt fiához, Don Carloshoz adják majd Mária Teréziát. Mivel ez a század elején elveszített spanyol birtokok visszaszerzésének lehetőségét csillantotta fel, a tervnek Bécsben komoly támogatói voltak.

Ahogy annak az ötletnek is, hogy Károly Albert bajor választófejedelem és Mária Amália (Mária Terézia unokatestvére) fiával, az 1727-es születésű Miksa Józseffel házasítsák össze a főhercegnőt. Rövid időre a későbbi II. Frigyes porosz király neve is felmerült. Az európai hatalmak azonban aligha engedték volna, hogy a Bourbon-dinasztia vagy egy amúgy is erős német fejedelem tegye rá a kezét a Habsburg örökségre, így a figyelem egy, a már említett jelöltekhez képest szegény hercegre, Lotaringiai Ferenc Istvánra terelődött.

A legszegényebb kérő, a legnemesebb szívvel

Lotaringiai Ferenc 1723 óta a bécsi udvarban nevelkedett. Apja, Lotaringai Lipót azzal a nem titkolt szándékkal küldte el őt egykori játszótársához, VI. Károlyhoz, hogy szem előtt legyen, amikor Mária Teréziának férjet keresnek.

Lipót számítása bevált, hiszen Ferenc könnyedén beilleszkedett a bécsi udvarba, a császár is megkedvelte, és gyakran vitte magával vadászni a fiatalembert. Noha Mária Teréziának abban az állításában, hogy Ferenccel 1723 óta szerették egymást, lehet némi romantikus túlzás (Mária Terézia ekkor 6, Ferenc 14-15 éves volt), kétségtelen, hogy a kis főhercegnő is rokonszenvezett a megnyerő ifjúval. Fájlalta is, amikor 1729-ben Ferenc visszatért Lotaringiába, hogy átvegye nemrég elhunyt apja örökségét.

A következő éveket Ferenc Lotaringia irányításával és európai körutazással töltötte. Ám éppen távolléte alatt érett meg a bécsi udvarban az – a még mindig kimondatlan – elhatározás, hogy Mária Terézia kezét tényleg Ferencnek adják. 1732-ben hívták vissza Bécsbe, és VI. Károly – leendő veje tekintélyének növelése érdekében – Ferencet magyarországi helytartónak nevezte ki. Így rezidenciája Pozsonyba került, ahonnan gyakran utazhatott Bécsbe, hogy hivatalosan tiszteletét tegye a császári családnál, nem hivatalosan Mária Teréziánál.

Az ifjú főhercegnő vonzalma Ferenc iránt ekkoriban már nyílt titok volt az udvarban. Thomas Robinson bécsi brit követ 1735. júliusi jelentésében számolt be arról, hogy Mária Terézia éjszakánként a lotaringiai hercegről álmodik, nappal pedig folyamatosan róla áradozik.

Az események 1735 őszén gyorsultak fel, amikor a lengyel örökösödési háborúban Leszczyński Szaniszló, a lengyel trónra francia szövetségben aspiráló jelölt hajlandónak mutatkozott lemondani trónigényéről a Habsburgok által támogatott II. Frigyes Ágost szász választófejedelem javára Lotaringiáért cserébe.

Toszkánáért Lotaringiát

Az csak a legendárium része, hogy Ferenc vonakodott volna megválni atyai örökségétől, ezért Bartenstein tanácsos kerek perec választás elé állította: vagy Lotaringiáról mond le, vagy a főhercegnőről. Mint ahogy az is, hogy ugyanő fogta volna a habozó ifjú kezét a szerződés aláírásakor, mert Ferenc háromszor is felemelte tollát, mielőtt szignálta volna a lemondásról szóló okiratot. A herceg ugyanis régóta számolt Lotaringia elcserélésének lehetőségével, és a kárpótlásként kapott Toszkánát méltányos ellentételezésnek tekintette.

A fiatalok eljegyzését 1736. január 31-én tartották, az esküvőt pedig február 12-én. Mivel az etikett szerint ebben a két hétben a jegyespár nem találkozhatott, Mária Terézia gyakran örvendeztette meg az ő „Egérkéjét” (Ferencet Mäuslnak becézte) rövid levelekkel. A boldog vőlegény pedig nem késlekedett biztosítani a drága „Reslt” (ahogy aráját becézte), hogy ő is türelmetlenül várja a viszontlátást.

Epizódok egy házasságból

Arról, hogy Mária Terézia és Ferenc milyen boldog házaspárt alkotott, milyen szeretetteljesen viselkedtek egymással – időnként nagy nyilvánosság előtt is –, már az életükben is születtek legendák. Büszkén írta egy levelében Ferenc udvari orvosa, Laugier 1756 karácsonyán, hogy a császár a szeme láttára adott két csókot a „szebbik felének”.

Goethe Költészet és valóság című önéletírásában is fennmaradt két anekdota Ferenc 1745-ös császárkoronázásának idejéről. A ceremóniát hagyományosan Frankfurt am Mainban tartották, ahová Ferenc Heidelbergből, Mária Terézia pedig Bécsből indult. Ferenc elhatározta, hogy meglepetésként felesége elé megy Aschaffenburgba, ahonnan a Majnán hajózva indulnak tovább. Csakhogy mire a kikötőbe ért, Mária Terézia hajója már elment. „Ferenc ismeretlenül kis ladikba száll, utánasiet, utoléri hajóját, és a szerető hitvesek boldogan örvendeznek a váratlan találkozásnak.”

A másik anekdota szerint a koronázás után Ferenc császári ornátusban ment a templomból a lakomának helyet adó frankfurti városháza, a Römer felé. Mária Terézia egy ablakból szemlélte a menetet. Amikor Ferenc észrevette őt, „tréfásan fölemelte mind a két kezét, és odamutatta a császárnénak az országalmát, a jogart meg az ősi kesztyűt, mire Mária Terézia szűnni nem akaró kacagásban tört ki, óriási örömére (…) a bámészkodó tömegnek, mely úgy érezte, méltónak találtatott, hogy tulajdon szemével győződjék meg a keresztény világ első házaspárának meghitt, bensőséges hitvesi viszonyáról.”

Könnyek, harag, féltékenység

Akadtak azért súrlódások is. Aggodalommal és némi bosszúsággal töltötte el Mária Teréziát, amikor Ferenc 1744-ben elhatározta, hogy meglátogatja a harctéren küzdő osztrák csapatokat. „Egyik napról a másikra azt vette a fejébe, hogy elmegy a hadsereghez” – panaszkodott a királynő a húgának október 3-án kelt levelében.

„Eleinte tréfálkoztam a dologgal, ám végül beláttam, hogy komolyan gondolja. A szokásos módszerekhez folyamodtam, a kedveskedéshez és a könnyekhez; de mit számítanak ezek egy férjnek kilenc év házasság után?! Semmire sem mentem, noha ő a legjobb férj a világon.” Elkeseredésében még azzal is fenyegetőzött, hogy ha nem tudja lebeszélni Ferencet erről az útról, vagy maga is vele tart, vagy kolostorba vonul.

Néha-néha a féltékenység is felütötte a fejét. Ferenc népszerű volt a hölgyek körében, és ő jól is érezte magát a társaságukban. Mária Terézia ettől nem volt lenyűgözve, és Podewils bécsi porosz követ szerint, ha úgy ítélte meg, hogy férje túlságosan is gálánsan viselkedik valamelyik hölggyel, „duzzogni kezd és olyan kellemetlenné teszi [Ferenc] életét, amennyire csak lehet”.

Bár Kupferberg porosz nagykancellár emlékiratai szerint Ferencet annyira szemmel tartották, hogy esélye sem lett volna félrelépni, szóbeszédek fel-felröppentek. Legtöbbször arról, hogy Ferencnek a nála 30 évvel fiatalabb, feltűnően szép Wilhelmine von Auersperg hercegnővel van viszonya. Kétségtelen, hogy Ferenc szívén viselte Wilhelmine sorsát, ám valószínűleg azért, mert ifjúkori mentorának és bizalmasának, Neipperg grófnak a lánya volt. A feltételezett románcot semmi sem támasztja alá.

A barátság határain

Elkerülte azonban a kortársak és sokáig a történészek figyelmét is az a több évtizedes mély barátság, amely Ferencet Béatrice de Ligniville-hez fűzte. Erről levelezésük árulkodik, amelynek azonban csak egy töredéke maradt fenn. A leveleket megtaláló osztrák történész szerint jóval több levelet válthattak, mint amennyit ma ismerünk.

Úgy véli, hogy Béatrice és Ferenc abban a néhány hónapban ismerkedhetett meg, és kerülhetett közel egymáshoz, amelyet 1729–1730-ban Ferenc a lotaringiai hercegi udvarban töltött. Feltételezhető, hogy személyesen többé nem is találkoztak, mivel Béatrice 1735-ig Lotaringiában, utána pedig minden valószínűség szerint Nápolyban élt, és hiába invitálta meg őt Ferenc 1765-ben Innsbruckba, Béatrice végül nem ment el.

Míg a halál el nem választ

1765 augusztusában a császári család Innsbruckba utazott Lipót főherceg és Mária Lujza spanyol infánsnő esküvőjére. A kézfogót többnapos ünnepségsorozat kísérte. Augusztus 18-án este az Iphigenie című új balettet játszották, és noha Ferenc pát napja nem érezte jól magát, mindenképpen meg akarta nézni az előadást.

Nem sokkal kilenc óra után indult vissza a szállásra fia, József, két udvari kamarás és egy titkár kíséretében. A császár a lakosztályokhoz vezető szűk lépcsőn rosszul lett és elesett. Kísérői gyorsan ágyra fektették az előtérben, de röviddel ez után agyvérzést kapott és meghalt.

Mária Terézia vigasztalhatatlan volt. Augusztus végén így írt lányának, Mária Jozefának: „Te egy páratlan apát veszítesz el, én egy férjet, egy barátot, szerelmem egyetlen tárgyát. Szívünk és érzéseink negyvenkét éve csak egyetlen célt ismertek, hiszen együtt nevelkedtünk. Az elmúlt 25 évem minden csapását elviselhetőnek éreztem, mert ő a támaszom volt.”

Egy 1765 karácsonyán kelt levelében írta, hogy hálójának falát szürke drapériával vonatta be, szobájában pedig csak két gyertya pislákolt. A királynő is tudta, hogy ez a félhomály lehangoló, de úgy érezte, ez felel meg a szívére telepedett fájdalomnak.

29 évnyi boldogság

Mária Terézia halála után egy apró cetlit találtak az imakönyvében, amelyen így összegezte a Ferenc mellett töltött éveket: „Ferenc császár, a férjem 56 évet, 8 hónapot és 10 napot élt, [és] 1765. augusztus 18-án este fél 10-kor halt meg. Vagyis 680 hónapot, 2958 és fél hetet, 20788 napot, 496992 órát élt. Boldog házasságom 29 évig, 6 hónapig és 6 napig tartott, és miután az nap, amikor a kezemet neki adtam, és amikor hirtelen elragadtatott tőlem, szintén vasárnapra esett, ez 29 évet, 335 hónapot, 1540 hetet, 10781 napot, 258744 órát tesz ki.”

Férje halála után Mária Terézia kizárólag feketében járt, élete végéig gyászolt. Utolsó tíz évében viszonylag gyorsan hanyatlott fizikailag és szellemileg is. Végül egy szerdai napon, 1780. november 29-én halt meg. December 3-án temették Lotaringiai Ferenc mellé, azótaott pihen imádott férje oldalán, immár sokszor negyvenkét éve.