Egy csipetnyi Olaszország az '56-os forradalomban - Az Epoca magazin elfeledett fotóriportja

1956. október 30-án két olasz tudósító, Massimo Mauri és Mario De Biasi is ott volt a budapesti Köztársaság téren, akiknek az Epoca című hetilapban megjelent huszonnyolc oldalas riportja ma is alig ismert Magyarországon. A megrázó felvételek és beszámolók a megjelenéskor azonban hatalmas visszhangot keltettek Olaszországban, jelentősen formálva a közvéleményt és a helyi baloldali értelmiség álláspontját.

"Olaszok vagyunk." "Ó, Gina Lollobrigida!" – sóhajt fel egy magyar férfi, akinek szomorú és komor tekintete rögtön felderül a gyönyörű olasz színésznő emlékére. Ez az első kép, amelyet az 1956. október 30-án reggel Budapestre érkező Massimo Mauri újságíró az olvasók elé tár. Az övé nem csupán egy egyszerű cikk, hanem egy rendkívüli, az amerikai Life magazin nagy képes anyagainak stílusában készült fotóriport, amelyet Mario De Biasi fotóssal közösen készített.

A két olasz az Epoca című hetilap tudósítója volt, amelynek főszerkesztését 1953-ban a fiatal Enzo Biagi, az olasz sajtó egyik legismertebb alakja vette át. Lenyűgöző grafikájával és exkluzív fotóriportjaival az Epoca az 1950-es évektől egészen az 1990-es évekig meghatározó kiadványnak számított az olasz sajtópiacon. Népszerűsége olyannyira megnőtt, hogy példányszáma a csúcson majdnem elérte az 500 ezret.

Kalandvágy, kitartás és a szerencse furcsa kombinációjának köszönhetően Mauri és De Biasi a Köztársaság téren (ma II. János Pál pápa tér) találták magukat, éppen akkor, amikor a harc fellángolt, és megkezdődött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) budapesti pártbizottsági székházának ostroma. Az épületben - a cikk szerint - kétszáz–hatszáz ÁVH-s barikádozta el magát (a történetírás szerint azonban a valóságban jóval kevesebben voltak). Délután, amikor a felkelők már betörtek az épületbe, és a feldühödött tömeg mintegy tíz ÁVH-st meglincselt, a könnyebben megsérült De Biasi odakiáltott Maurinak (aki addigra már halottnak hitte őt): "Sikerült!"

Tudta, hogy felbecsülhetetlen értékű fotóanyagot készített. Értékeset, hiszen kevés külföldi tudósító élte át október 30-án a Köztársaság téren az '56-os forradalom e kulcsfontosságú és véres eseményét. Jean-Pierre Pedrazzini, a Paris Match munkatársa is ott volt, ő azonban súlyosan megsebesült, és néhány nappal később, november 7-én belehalt a sérüléseibe.

A felvételeken megörökítették a romba dőlt várost, a felszaggatott utcákat, a ledöntött óriási Sztálin-szobrot (amelyből csak a csizma maradt a talapzaton). Halál és pusztulás mindenütt. Majd következtek az arcok, a 16–18 éves fiataloké: fáradtak, éhesek, mégis olykor elmosolyodnak. "Szélsőségesen izgatottak" a friss harc után, még fűti őket az adrenalin. Az újságíró aggódva tette fel a kérdést: vajon mi lesz velük, ha véget ér a forradalom?

Puskákat és géppisztolyokat szorongattak, amelyeket az elnyomóiktól zsákmányoltak, és Molotov-koktélokat dobtak, amelyek használatát épp a kommunista katonai kiképzésen tanulták meg. A cikk lakonikusan így foglalta össze a látottakat: "Hősiesen bizonyították, hogy kiválóan elsajátították a leckét."

"Különböző korosztályokból és társadalmi rétegekből származó nők" is harcoltak fegyverrel a kezükben, a szovjet hadsereg első kivonulása után pedig vöröskeresztes ápolónőként a sebesülteket gondozták.

A két újságíró ezen egyáltalán nem lepődött meg. A nácizmus és a fasizmus elleni felszabadító háború, valamint az olasz partizánellenállás óta alig telt el tizenegy év. Nagyon jól tudták, hogy ha egy nép felkel, senki sem maradhat közömbös: mindenki részt vesz a harcban, ahogy csak tud.

Kiemelkedő jelentőségű a Dudás Józseffel, a "polgári forradalmi erők" vezetőjével készített interjújuk, aki a szovjet hadsereg azonnali kivonását, valamint szabad, tisztességes választásokat követelt. Az olasz újságíró kérdésére, hogy alakítanak-e ellenkormányt Nagy Imre kabinetjével szemben, Dudás elismerte: "Vidéken van ilyen irányú nyomás, de mi a nemzeti egység mellett állunk […]. Nem akarjuk kettéosztani az országot, sem dunai Koreává változtatni." Szavait így zárta: "A forradalmi erők vezetőinek bízniuk kell Nagyban, még akkor is, ha a nép már nem bízik benne: ez az ország érdeke."

Az Epoca november 11-i különszáma összesen huszonnyolc oldalnyi fotóriportot közölt a magyar forradalomról, "Egy nép hal meg" címmel.

Egy héttel később, november 18-án további tizenhét oldalnyi képanyag jelent meg "A rémület vörös lánctalpakon érkezik" címmel. Ebben Massimo Mauri a magyarok Ausztriába való meneküléséről számolt be. A határőrök már nem állították meg az illegális határátlépőket, hanem segítettek nekik. "Ők a nulladik év Magyarországának szimbólumai" – írta az újságíró a magyar katonákra utalva, akik bár névleg már a Kádár-kormányt szolgálták (de vörös csillag helyett nemzeti színű kokárdát viseltek), egészen a határig kísérték a két "vízum nélküli" olasz újságírót.

A menekültek különféle eszközökkel indultak útnak: lovaskocsin, kerékpáron vagy épp gyalog. Az eisenstadti menekülttáborban Mauri és De Biasi újra találkozott Yutkával (a cikkben így nevezték, de valójában Sponga Juliannáról van szó), azzal a tizenkilenc éves textilgyári munkáslánnyal, akit a harcok után Budapest utcáin fényképeztek le. A lány megmenekült, a párja azonban életét vesztette.

A november 18-i számban megjelent egy cikk Matteo Matteottitól, az Olasz Szociáldemokrata Párt (PSDI) titkárától, a fasiszták által 1924-ben meggyilkolt Giacomo Matteotti fiától is. Ő szintén Budapesten tartózkodott, és fontos tanúságtételt tett. "Láttam, hogy fiatalok, diákok, nők és munkások harcoltak a harckocsik ellen. Biztos vagyok benne, hogy ez népfelkelés" – írta, cáfolva azokat, akik "rosszindulatból" ellenforradalomnak minősítették az eseményeket. Történelmi magyarázatot is fűzött hozzá: "A magyar tragédia gyökere a Szovjetuniónak való alárendeltség." A cikk szomorúan zárult: "Az emberek a harckocsik mögött, az utcákon sírva köszöntöttek minket."

Az Epoca riportja hatalmas visszhangot keltett Olaszországban. Megdöbbentette a közvéleményt, valamint az Olasz Kommunista Párt (PCI) értelmiségét is; egy részük a következő hónapokban – Palmiro Togliatti ortodox irányvonalával szembefordulva – kilépett a pártból. Őszinte szolidaritás született a két nép között: barátságuk a magyarok Olaszország iránti csodálatán és az olaszok Magyarország iránti kíváncsiságán alapult.

A nemzetközi történetírás behatóan foglalkozott az 1956-os forradalommal, de a fotóriportok történeti jelentősége máig kevés figyelmet kapott. A sajtófotóként készült képek, a cikkek és az interjúk ma már kiemelten fontos történeti forrásként is szolgálhatnak.

Az Epoca hetilap 1997-ben szűnt meg. Massimo Mauri újságíró és tudósító – aki egyébként Mario Monicelli híres olasz filmrendező testvére volt – 2000-ben, távol a reflektorfénytől hunyt el. Ezzel szemben Mario De Biasi fotós, aki 2013-ban halt meg, karrierje során számos rangos díjat nyert el. Fényképei közül több is világhírűvé vált: például az 1969-es milánói, Piazza Fontana-i merénylet (amely a szörnyű olasz "ólomévek" kezdetét jelentette) áldozatainak temetéséről készült képe, vagy a Gli italiani si voltano (Utánafordulnak az olaszok) című, 1954-es fotója, amelyet 1994-ben a New York-i Guggenheim Múzeumban is kiállítottak.

Neve és munkássága azonban elválaszthatatlanul összefonódott az 1956-os magyar forradalommal.

---

A szerzőről:
Simona Nicolosi történész, a Szegedi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolájának doktorandusza. Kutatási területei az olasz-magyar kapcsolatok és a kollektív traumák posztmemóriája.