Csodájára jártak érkezésének, évtizedekig mégis csak az elitek kiváltsága maradt az autózás 

A vágyálmok elérhetetlensége, a kivételesek szerencséje, a sorban állók türelme: az autótulajdonosok sokáig alkottak elitcsoportot, míg lassan a saját gépjármű birtoklása előtt a társadalom szélesebb rétegei számára is megnyílt az út. 121 évvel ezelőtt az autósok száma még csak kétszámjegyű volt az országban, de a kis csoport 1900. november 30-án előrelátóan érdekvédelembe tömörülve létrehozta a Magyar Automobil Clubot.

A magyar autótulajdonos megszületése

Az autó utáni vágyakozás áthatotta a 20. század történetét. Az első gépkocsi még szenzációt keltett, aztán az autó még sokáig a kevesek, a társadalom elitjének kiváltsága maradt, majd mintegy hatvan év alatt az elérhetetlenből a nehezen elérhető kategóriába került.

Amikor Hatsek Béla Benz-típusú automobiljával kihajtott a pesti utcára, még biztos nem gondolt arra, hogy a volán mögé ülők későbbi generációi néhány évtized múlva ugyanezt a közlekedési lámpák dzsungelében tehetik majd meg.

1895 őszén Hatsek volt az első, aki automobilt vásárolt. A H.G. típusú Benz gépkocsi vasúton érkezett meg Mannheimből Budapestre, a Józsefvárosi pályaudvarra. Az autó az ámuló vasutasok sorfala között suhant el, és bár egy kilométerrel később a motor leállt, a hibát orvosolta az autóval érkezett német mérnök. Az autó megjelenése akkora feltűnést keltett, hogy százak gyűltek köré össze, emiatt rendőri intézkedés is történt, sőt, a füstfelhőre a tűzoltóság is kivonult.

Hatseket Törley József követte, aki egyszerre két autót is vásárolt. A pezsgőgyáros már messzebbre merészkedett, egészen Gödöllőig autózott. 1910-ben Budapest utcáin már 568 darab autót regisztráltak, húsz évvel később pedig már 7267-et.

Az autósok közössége 1900. november 30-án megalapította a Magyar Automobil Clubot, amely 1911-től Királyi Magyar Automobil Club néven működött tovább. A csodálat ellenére az autók térnyerését nem mindenki nézte jó szemmel. A megvadult lovak miatti panaszok kezelése, valamint az egyre szaporodó járműpark igazgatása közlekedési szabályzat kidolgozását tette szükségessé.

Mivel az autózás eleinte sporttevékenységnek számított, a klub tevékenysége kezdetben túrák szervezésében merült ki, de hamarosan az úthálózat problémáival, a hatóságok ellenállásával is meg kellett küzdeniük.

Az 1901-es szabályzat még nem vette figyelembe a gépjárművek adottságait, tulajdonképpen a fogatolt járművek jellemzői és a hagyományos közlekedési szokások alapján alakítottak ki valamiféle rendszert az új közlekedési eszközökre is.

Az autózás átalakította az utcát, a közlekedést, a térhez és időhöz való viszonyulást és az életmódot is. Az új közlekedési forma az élet valamennyi területén éreztette a hatását, kulturális- és mentalitástörténeti változást is eredményezett.

Ha valaki beült a volán mögé, az óriási vonzerőre tett szert. Az autó társadalmi presztízst kölcsönzött – közismert sofőrtrükk volt, hogy az autót vezető inasok báróknak adták ki magukat udvarlás közben. Állítólag nem sikertelenül: a fiatal lányok ugyanis már nem a lovasokról, hanem a Chevrolet vezetőiről álmodoztak.

A technológiai fejlődéssel a közgondolkodás átalakulása nem minden esetben tartott lépést. Az autózó mágnás alakját 1905-ben Ady Endre is tollhegyre tűzte. Ady a vágyával és akaratával a „középkorban élő” mágnást azért szólta meg, mert az „egész kis primitív lényével, s a modern emberi haladás legújabb mozgó gépébe bele mer ülni.”

Elittől az elitig

A Horthy-korszakban az autózás a politikai és gazdasági elit kedvteléseként javarészt Budapestre koncentrálódott. Kezdetben nagyon családias volt az autózók közössége, az utca embere is ismerte, melyik jármű kihez tartozik. Közben a középosztály tagjai is igyekeztek felzárkózni, és a státuszszimbólumot jelentő gépkocsihoz jutni.

A világháborúk és a gazdasági válság nem volt jó hatással a fejlődésre. A visszaesést érzékelteti, hogy 1945 őszén 5700 személykocsi volt forgalomban az 1938-as 19 ezerhez képest. A motorizáció kezdetben az egyéni szórakozási igényeket szolgálta, ám időközben a gyakorlati szempontok is előtérbe kerültek, voltak, akik már munkájukhoz is használták az autójukat. Idővel a posta, a fuvarozás és a tömegközlekedés is meglátta a motorizációban rejlő lehetőségeket.

Az autózás demokratizálása 1945 után merült fel komolyabban, ám ekkor a dolgozók autóhoz juttatása helyett a tömegközlekedés fejlesztése vált elsősorban jellemzővé.

A kommunista pártelit azonban éppen annyira szerette az autókat, mint az előző rezsim vezetői.. Rákosi Mátyás sofőrjének lenni kifejezetten bizalmi posztnak számított.

A szabadpiac megszűnése és a magántulajdon visszaszorulása is hozzájárult az autótulajdonosok körének szűküléséhez, a gépkocsihasználat ismét egy zárt elit monopóliuma lett. Ráadásul az éjszaka megjelenő fekete autó a csengőfrásszal és az otthonukból elhurcoltak történeteivel együtt a terror jelképévé vált.

Az autóvásárlás lehetősége csak 1956 után nyílt meg, de akkor is csupán egy szűk réteg számára. Új autóhoz leginkább a legjobban fizetett értelmiség, a vállalatvezetők, a tisztviselők felső rétege, az orvosok és mérnökök jutottak.

Az 1960-as években a magántulajdonban lévő gépkocsik száma megugrott, mintegy 80%-ra emelkedett. A Magyar Autóklubnak 1975-ben már több mint százezer tagja volt, és ez a szám a rendszerváltásra 600 ezerre nőtt. Az autóhoz jutás ekkor még nem csak az igénylő pénztárcáját, hanem a türelmét is igénybe vette.