Budapest ostroma egy túlélő szemével

Az alábbi beszámolóban Muhi László gyermekkori emlékei kerülnek felidézésre. 2014-ben volt szerencsém több levelet váltani vele, amelyek témája kezdetben a Muhi családnév eredete, amelynek lelkes kutatója volt, később személyes élményei a háború időszakáról. Ennek kapcsán számolt be Budapest ostromának emlékéről. A Muhi családnévről szóló gondolatait még láthatta nyomtatásban megjelenni a Ladányi Hírek című havilapban.

Ceglédre hulló amerikai bombák

Vincze János Farkas Vészterhes évek – Muhi László visszaemlékezései a főváros ostromáról című írása a Honismeret című folyóirat 2021/2. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes egészében.

„Hatéves voltam, amikor 1939. szeptember elsején kitört a második világháború.” – kezdte el kérdésemre gondolatait Laci bácsi. „De hosszú évekig semmit nem érzékeltem belőle. Jászladányon éltem nagyszüleimmel és csak abból éreztem a háborút, hogy apámat sokszor behívták katonának. 1943 szeptemberében Ceglédre kerültem a Surányi-féle Hadi és Rendőr Árva Intézetbe, valószínűleg mostohaapám révén, aki rendőrárva volt.

Az intézet egy hatalmas kétszintes épület volt, két egyforma szárnnyal. Az egyik részben a mi hálótermünk, tanulónk és az alagsorban az ebédlőnk volt. A másik szárnyban egy német katonai kórház volt, a tetejére egy vörös kereszt festve. Hosszú, nyolcszemélyes asztaloknál étkeztünk, kor szerinti csoportosítással. Az asztalfőn a koridős, a szenior ült. Először mindig ő vett a levesből és így haladt a tál az asztal vége felé, ahol a legkisebbek, az elsősök ültek. Előfordult, hogy az utolsónak csak az üres tál jutott. Szerencsére a második fogás már külön tányéron érkezett. Iskolába a városba jártunk.

A háborúhoz köthető esemény az 1944. március 19-i német megszállás volt, amit itt éltünk meg és érzékeltünk is a városban. Alig kezdődött meg az 1943–44-es új tanév, még augusztus 29-én egy hatalmas bombatámadást kapott a város és a mi intézetünk is majdnem áldozatul esett ennek. A támadás vasárnap történt, az intézet udvarára három hatalmas bomba zuhant. A bombatölcsérek fenekén feltört a víz. Ha valamelyik a házat találja el, senki nem éli túl közülünk. Pánik tört ki közöttünk és imádkoztunk az életünkért. Úgy éreztük, hosszú órákig tart a bombázás.

Később közvetlenül érzékeltük a pusztítás mértékét. A közelünkben volt Cegléd közkedvelt parkja, a Bugodi-kert, ahol vasárnap lévén sok sétáló volt. Ez szintén több találatot kapott és sokan haltak meg. Csúnya látvány volt. Az állomás épülete mellett az óvóhely kapott telitalálatot. Senki nem maradat életben. A város több pontja lángokban állt, egy vasút melletti malomépület még hosszú hetekig égett. Csak később tudtam meg, hogy 26 B–17-es amerikai bombázó 64 tonna bombát szórt le a városra és 48 halálos áldozatot számoltak össze.”

Rokonoknál Jászladányon

„Természetesen mindenkit hazaküldtek. Nagyapám jött értem és Jászladányra kerültem. A kiugrási kísérletet 1944. október elsején, Jászladányon éltem meg. Apám is itthon volt új feleségével. Előző évben megjárta a poklot a doni katasztrófában, ahol meg is sebesült. Ekkorra már kiheverte a megpróbáltatásokat.

Apám új felesége sürgette, hogy menjenek vissza Pestre, mert ott biztonságosabb óvóhelyek vannak. Ekkor a Hungária körút 128. szám alatt laktak. Én 1944. október 19-én, a kiugrási kísérlet napján még otthon voltam, a templomi iskola udvarán hallgattam a kormányzó proklamációját. Ezután Budapestre mentem anyámhoz a Jókai utcába, aki egyedül maradt, mert mostohaapámat behívták katonának Husztra.”

Karácsony az óvópincében

„A Jókai utca 38. szám alatt laktunk, közel a Nyugati pályaudvarhoz. Csak egy rövid kis utca választott el bennünket, régebben itt fordult meg a hatos villamos. Nem volt átlagos ház, teljesen zárt volt az udvara. Az első oldala a Jókai utcára nézett, szemben vele az utca felőli oldalon, a félemeleten a »Standard« irodái voltak. A hátsó részét a Nena faáruház, jobb oldalon, az első és a második emeleten lakások voltak. Bal oldalon a szomszéd ház tűzfala zárta az udvart.

Egy tömör fából készült kapun volt a bejárat. A házban működött a Standard Rádió irodája. Ennek köszönhetően mint angol tulajdon menlevelet kapott a ház, amit a kapura is kiszögeztek. A földszinten, vagy inkább az alagsorban egy kisebb javítóműhely is működött. Volt még egy dobozüzem is a magasföldszinten, ami óriási zajjal működött. Minden bizonnyal ennek a sok üzemnek, műhelynek, az áruháznak és az irodának volt tulajdonítható a tágas óvóhely. Néhány hónapi viszonylagos csend után december elején szórványos bombatámadások kezdődtek, egyre sűrűsödtek az ágyúlövések, akkor határoztuk el, december 25-én, karácsony napján, hogy lemegyünk az óvóhelyre, a pincébe.

Nem voltunk azért kevesen, mert vendégeink is voltak. Lassan a ház minden lakója megjelent és berendezkedtünk. Viszonylag »kényelmes« volt a helyünk és a körülményekhez képest jó volt a hangulat. Az első emelet utcai részén lakott Solthy György színész, aki 1949-ben Döbrögit alakította a Lúdas Matyi című filmben. Vele volt a fiának a menyasszonya, Csík Györgyi is. A fia Tolnán volt katonatiszt, tüzér főhadnagy, s menyasszonyát nagyobb biztonságban látta Budapesten, egy óvóhelyen, mint Tolnán. Györgyi hozta magával a bátyját, aki végzett ügyvéd volt, továbbá két fiatal barátnőjét. Rajtuk kívül még 3–4 család lakta a házat. Mivel sok üzem, műhely volt a házban, ezért az óvóhelyet ehhez alakították, így az ostrom alatt igen tágas volt a pince, bőven volt helyünk.”

Az ostrom napjai

„Hamarosan kezdődött az ostrom, amit állandó bombabecsapódások jeleztek. A mellettünk lévő üres telken (a mai Metro áruház helyén) egy német ágyú, egy Boforc működött és reggel hétkor az ő tüzelése ébresztett bennünket, két hónapon keresztül. Egy alakalommal a házunk utca felőli sarkát bombatalálat érte. Szerencsére a tulajdonos nem tartózkodott ott. Egy nap arra ébredtünk, hogy tűz ütött ki a Nena áruházban. Szerencsére sikerült hamar eloltanunk. Orosz bombák robbantak és ezek kisebb kárt okoztak. Annál többet kapott az udvarunk.

Ez így ment két hónapon keresztül, amíg csak az orrunkat mertük kidugni az udvarra. Egy nap arra ébredtünk, hogy három orosz katona jelent meg a pincében. Szerencsére csak körülnéztek és hamar elmentek. Kiderült, hogy házunk egy átjáróháznak a része, amelyik a Jókai utca, a Podmaniczky utca és a Vilmos császár út által bezárt területet ölelte fel és a házak alagsorán keresztül átjárás volt a szomszéd házakba. Nem tudtuk, hogy miért úsztuk meg olyan egyszerűen az orosz katonák látogatását. Február 13-án befejeződött Pest ostroma, de Budán folyt tovább a harc. A Nena lapos tetejéről néztünk, hogy az orosz repülők folyamatosan bombázzák a Várhegyet.

Az utca, ahova most tudtunk először kimenni, borzalmas képet mutatott. Az akkor Berlini (későbbi Moszkva majd Nyugati) teret környező házak mind égtek. Az utcán néhány elszenesedett hulla, feltrancsírozott lótetem. Nem messze tőlünk az Ilkovics étterem raktárát éppen kirámolta a tömeg. Soha nem felejtem el ezeket a képeket. Váratlan kellemes meglepetés is ért 13-án. Délután megjelent az unokabátyám, Németh Ernő, aki gyalog jött föl Jászladányról, hogy megtudja, élünk-e. Egy szomorú hírt is hozott. A Hungária körút 116-ot bombatámadás érte. Mostohaanyám meghalt, apám súlyosan megsebesült és kórházba került. Elkeserítő volt a helyzet Budapesten és az volt a vélemény, hogy minél előbb el kell hagynunk a várost.”

Elhagyni Budapestet

„A tolnaiak meghívtak bennünket hozzájuk és mi anyámmal elfogadtuk a meghívást. A Nyugati pályaudvar közel volt, megtudtuk mikor indul vonat vidékre és második kísérletre fel is jutottunk a vonatra. Kalandos utazás ígérkezett. Két fiatal lány és még anyám sem volt öregasszony. Mindhárman igyekeztek a lehető legöregesebben öltözni. Pénzünk bőven volt. Az egyik lány a harkányi fürdő tulajdonosának a lánya volt, az apja bőven ellátta pénzel. A cipője tele volt százpengősökkel és ha egy elrongyolódott, akkor kidobta és vette elő a következőt.

Az első állomás Kiskunfélegyháza volt, ahol néhány napra megálltunk. A piac tele volt minden jóval, mintha nem is közvetlenül egy háború után lennénk. A következő állomás Szeged volt, ahová sötétbe érkeztünk. A vonat az állomáson kívül állt meg és az első helyre betértünk, ahol befogadtak bennünket. Itt aludtunk és csak reggel vettük észre, hogy egy orosz átmeneti szálláson aludtunk. Szerencsére egyetlen orosz katona nem tért be egész éjszaka.

Gyorsan elhagytuk a helyet és kimentünk a pályaudvarra. Hamarosan sikerült egy vonatot kapni Szekszárdra, ahol átkeltünk a Dunán és egy hét vonatozás után megérkeztünk Tolnára, ahol Györgyi szülei – az apja volt a falu főjegyzője – örömmel fogadtak minket és megköszönték anyámnak, hogy épségben hazahozta a lányukat. Rövid ideig voltunk a vendégeik: anyám a plébánián vezette a konyhát, én pedig egy halász családhoz kerültem. Ott kezdtem a polgári iskolát. A tanév végével én is visszamentem Pestre. Anyám már korábban hazament.”