Az egyiptomi-izraeli különbéke évfordulója

Egy békétlenséget szülő béke

Anwar Szadat, Jimmy Carter és Menachem Begin a Fehér Ház előtt

Huszonöt évvel ezelőtt, 1979. március 26-án írták alá az egyiptomi-izraeli különbéke-szerződést Washingtonban. Az 1978. szeptember 17-én Camp Davidben aláírt egyiptomi-izraeli megállapodások alapján létrejött szerződés lényege, hogy Egyiptom elismeri Izrael Államot, azzal gazdasági és politikai kapcsolatokat létesít. Viszonzásul Izrael három éven belül kivonul az 1976-ban Egyiptomtól elfoglalt Sinai-félszigetről. Az egyezmény más vitás kérdésekről nem rendelkezett, bár a palesztinoknak kis mértékű önrendelkezést biztosított. 1978-ban Szadat elnököt es Begin miniszterelnököt a camp davidi eredményekért közösen jelölték a Nobel-békedíjra.

A washingtoni Fehér Ház zöld gyepén tartott ceremóniát a televízió élőben közvetítette. A két fél erős kézfogással pecsételte meg a megállapodást, Jimmy Carter amerikai elnök pedig szélesen mosolygott a háttérben. Anwar Szadat egyiptomi elnök és Menachem Begin izraeli miniszterelnök egyaránt "történelmi fordulópontnak" értékelte az eseményt, Szadat egyenesen "a csodát véghezvivő embernek" nevezte Cartert. "Túlzás nélkül állíthatom," - nyilatkozta az egyiptomi elnök - "hogy Carter úr korunk egyik legnagyobb tettét hajtotta végre." Az amerikai elnök óvatosabban fogalmazott, mikor azt mondta: "Mindössze az első lépést tettük meg egy hosszú és rögös úton. Nem szabad lekicsinyelnünk a még előttünk álló nehézségeket". A két háborús fél között még csakugyan súlyos ellentétek feszültek, és még a ceremóniát követő beszédeikben is kitértek rá: rengeteget kell még dolgozniuk a helyzet normalizálásáért. Begin leszögezte: Jeruzsálem városát soha nem szabad megosztani; Szadat elnök pedig őszintén és nyíltan beszélt a palesztin autonómia érzékeny kérdéséről.

A békekötés hírére elkeseredett és agresszív tömegtüntetések törtek ki szerte az arab világban. Kuvaitban a tömeg megtámadta az egyiptomi nagykövetséget, a Keleti Parton pedig összetűzésekre került sor. A Palesztin Felszabadítási Front vezetője, Jasszer Arafat egy nyugat-bejrúti tömeggyűlésen azt kiáltozta: "Írjanak csak alá, amit akarnak. A hazug békék úgysem tartanak sokáig." Arafat az egyiptomi nép elárulásával vádolta Szadatot, és a kivégzésével fenyegetőzött.

A megállapodás mérsékeltebb ellenzői - Huszein jordán király, Asszad szíriai elnök és Hasszen al Bakr iraki elnök - tanácskozás összehívását sürgették, amelyen a különbéke ellenzői kialakíthatnák közös álláspontjukat. Az Arab Liga bejelentette: valószínű, hogy Egyiptomot kizárják az arab országok szervezetéből. A szimbolikus gesztussal az arab országok Egyiptom különutas, Izraellel szembeni engedékeny politikáját akarták büntetni.

A nyugat-európai reakciók viszont legfeljebb közömbösnek voltak mondhatók. Az Európai Közösség kilenc tagja által kibocsátott közlemény mindössze elismerte és dicsérte Szadat elnök és Begin miniszterelnök erőfeszítéseit és békére irányuló politikáját. A közlemény folytatása viszont felháborította az izraeli politikusokat, hiszen az európai vezetők leszögezték: csak az jelenthet igazi megoldást, ha a palesztin nép saját hazát kap a zsidó államtól.

A békeszerződés ellen mindkét fél szélsőségesei elszánt harcba kezdtek. A Sinai-félszigeti izraeli csapatkivonás utolsó szakaszában zsidó telepesek súlyos harcokat kezdeményeztek egyiptomi katonákkal, az egyiptomi szélsőségesek pedig 1981-ben egy katonai díszszemlén elkövetett vérengzésben meggyilkolták Anwar Szadat elnököt. Az utolsó izraeli katona 1982-ben hagyta el a Sinai-félszigetet, ám alig két hónappal később a zsidó állam lerohanta Libanont. A közel-keleti helyzetben érdemi előrelépés az oslói békefolyamat 1993-as elindulásáig nem is történt.

1. Egy békétlenséget szülő béke
2. Kronológia: az arab-izraeli konfliktus a hetvenes években