Halálukban sem menekültek a törvény szigorától az öngyilkosok
A 16. századi Nagy-Britanniában az öngyilkosok holttestét előfordult, hogy bíróság elé állították. A saját életüket kioltókra kirótt büntetések jól illusztrálják a kora újkori gondolkodásmódot.
Egy öngyilkos költséges utolsó útja
Robert Darnton a nemzetközi sikert aratott A nagy macskamészárlás című könyvében egy helyen így ír: „Amikor valami számunkra elgondolhatatlannal találkozunk, az akár a kulcsot is jelentheti az idegen gondolkodásmódhoz.” Ilyen pillanat lehet az is, amikor egy edinburgh-i polgár, Robert Birrel naplójában a következő rövid, de meghökkentő bejegyzést olvassuk: „1598. február 20-án Thomas Dobbie vízbe ölte magát a Quarry Holesban, a Holyrood apátság mellett. Másnap keresztülvonszolták a városon, és felhúzták az akasztófára.”
Az edinburgh-i kincstárnok feljegyzései részletesebb leírással is szolgálnak a holttestekre kirótt megdöbbentő büntetésekről. A kiadások listájában a 16. század közepétől a 17. század végéig a legtöbb évben megtalálható egy szakasz „kivégzések” vagy „nyilvános kivégzések” címmel. Itt a kincstárnokok kínos pontossággal feljegyezték ezek költségeit – ideértve a kötelek és a boszorkányok megégetéséhez használt kátrány árát is –, illetve a holttestekkel történteket. Thomas Dobbie holtteste kapcsán (aki életében bírósági idézések kézbesítőjeként szolgált) nem kevesebb, mint öt kifizetés történt különböző jogcímeken az eljárás és a büntetés folyamata során. Az őt ért bánásmód egyaránt volt szándékos és szimbolikus.
Az első elem a listán egy merk (13 shilling 4 penny skót pénznemben, vagyis kb. egy angol shilling) „a munkásoknak fizetve, amiért James Nisbet törvényszolga parancsára begyűjtötték a hírnök Thomas Dobbie-t, aki vízbe ölte magát a Quarry Holesnál”. A Quarry Holes a nők kivégzésének helye volt az edinburgh-i Calton Hilltől keletre, a skót parlament új épületétől északra.
A következő pontban ugyanekkora összeget fizettek ki „a tiszteknek, amiért a fent említett törvényszolga parancsára ezen munkásokkal tartottak,” ezzel is aláhúzva az eljárás hivatalos jellegét. Következett egy skót font „a munkásoknak, amiért Thomas Dobbie-t a börtönbe hozták, megvárták, amíg elítéltetett, szánon a Burgh Muir-i akasztófához vitték és ott felakasztották.”
A kivégzéseket jellemzően a városban, a nyílt színen tartották, a Burgh Muir viszont a várostól délre elterülő nyílt térség volt. Egy újabb merk járt „a lóért és a szánért, amellyel áthúzták a városon a mondott bitóig”. A szánon vagy kocsin való vonszolás a szexuális vétségek elkövetőinek büntetése volt, illetve a halálra ítéltek eljuttatási módja a vesztőhelyig. Holttestek esetében azt mutatta, hogy az elhunyt egy társtalan, kitaszított pária volt, a tisztességes holtakat ugyanis koporsójukban, vállon vitték végső nyughelyükre. Dobbie holttestét Edinburgh kövezett főutcáján, a ma város legforgalmasabb részének számító Royal Mile-on vonszolták végig.
Végül pedig ott volt az egy font és öt shilling „a tiszteknek a fölötte ítélő tárgyalás összehívásáért és a törvényszolga parancsára a bitóhoz kísérés fáradalmaiért”. Dobbie holttestét szabályszerű bírósági tárgyaláson, esküdtszék előtt vádolták meg az öngyilkosság bűnével, aminek büntetése az ingó vagyon elkobzása volt. Erre utalt a városi tanács jegyzőkönyvének azon rendelkezése, hogy „a teste bocsáttassék tárgyalásra, és elítélése esetén kocsival vitessék keresztül a városon, majd a Burgh Muir-i bitón akasztassék fel”.
Dobbie büntetésének utolsó elemét a skót kincstár archívumában találjuk meg, ahol kiderül, hogy egy bizonyos Simon Graham 2000 merket fizetett a jogért, hogy kezelhesse Dobbie birtokát, amely a bűncselekménynek számító öngyilkosság után elkoboztatott és visszaszállt a koronára. A birtokelkobzás gyakorlata a 13. század óta létezett, de Skóciában csak egy 1551-es törvény formalizálta.
A skót parlament csak 1540-ben teremtette meg a holttestek bírósági tárgyalásra bocsátásának jogi feltételeit. Az efféle eljárások és az őket követő büntetések egy rövid időszakon belül fordultak elő. Dobbie esetének aprólékos leírása azt sugallja, hogy a büntetés szokatlan volt, talán még egészen új. Egyetlen korábbi esetet ismerünk Edinburgh-ban, 1565-ből, amikor 6 shillinget fizettek ki hat embernek, hogy a bitófához vigyenek valakit, aki a börtönben felakasztotta magát.
Visszatér a halott feleség
Európa népei az egész 16. század folyamán figyelemreméltó találékonyságot mutattak, amikor büntetéseket kellett kiötölni a különféle vétségekhez. Az igazságszolgáltatási rendszer rugalmassága ezt Skóciában különösen könnyűvé tette. A skót bíróságok akkor is vétségnek nyilváníthattak egyes cselekedeteket, ha azok hivatalosan nem minősültek annak, vagy éppen jóváhagyhattak olyanokat, amelyekről felmerült, hogy vétségek lehetnek.
A halottak testi büntetése alapvetően városi jelenség volt: a legtöbb skóciai példát Edinburgh-ból, az 1598 és 1626 közti évekből ismerjük. Akárcsak London, Edinburgh is kiemelkedő fontossággal bírt az ország politikai és jogi életében, szokatlan rendészeti igényekkel és olyan privilégiumokkal, amelyek lehetővé tették, hogy elöljárói a nekik tetsző módon tartsák fenn a rendet.
De nem kizárólag Skóciában fordult elő a halottak megbüntetése. A vonszolás és akasztás már a kontinens korai törvénykódexeiben is megjelent, amelyek aztán a reneszánsz idején a skót jogot inspirálták. Az öngyilkosok holttestén elkövetett jellegzetes profanizálás volt a szíven átszúrt karóval való eltemetés, főleg Németország északi részén és Angliában. Nincs bizonyíték rá, hogy a skótok ezt valaha gyakorolták volna: ők inkább a nyilvános megszégyenítésre, mint a test megszentségtelenítésére törekedtek.
Mindenhol szokás volt azonban megtagadni az öngyilkosoktól a temető szentelt földjébe való temetést, amelyet „a hithűeknek tartanak fenn, akik istenfélelemben távoznak el”.
A történészek legtöbbször evolucionista megközelítéssel állnak az efféle büntetésekhez, feltételezve, hogy a babonás hiedelmek és visszataszító gyakorlatok korábbi társadalmi rendszerekből maradtak vissza, és egy archaikus felfogást képviselnek. A 19. század elején Jeremy Bentham „a régi idők egyszerűségének maradványaiként” hivatkozott rájuk. Az ő idejében már azok lehettek, de a kora újkor büntetési rendszere nem egy barbárabb korszak csökevényes túlélője volt, hanem korának nagyon is jellegzetes szülötte. A könyörtelen, aprólékos, mélyreható és szertartásos eljárások a lelki terror látványos eszközeivel vették célba az elhunytak rokonait, barátait, szomszédait és ismerőseit.
A kora újkori közösségekben a büntetések hivatalos és nem hivatalos formái és alkalmazása egymás mellett léteztek. A törvény által kiszabható büntetés illetéktelen alkalmazására 1614 júniusából ismerünk egy példát, Janet Barclay öngyilkossága kapcsán. Férje, John Galt a temetőn kívül, annak északi fala mellett temette el, bérelt földbe, de az asszony nyugalma alig három hétig tartott. Egy éjjel negyven (állítólag) felfegyverzett ember érkezett Galt házához, és követelték, hogy vegyen részt a holttest kiemelésében. Galt nem erre nem volt hajlandó, mire a tömeg a sírhoz vonult, és „igen embertelenül, arcátlan és garázda módon, erőszakkal felásták a sírt, kiemelték Janet testét, ami húsz napja volt eltemetve, lábára kötelet hurkoltak, és a saját portájáig vonszolták, ott az ajtónak támasztották, és megfogadták, hogy ha Galt bárhol a községben ismét eltemeti, igen rosszul jár”. Galt panaszt tett a skót Királyi Államtanácsnál, ahol meg is nyerte az ügyet: a bajkeverők pénzbírságot és börtönbüntetést kaptak.
Az Államtanács döntése a hivatalos út hangsúlyozására szolgált, illetve emlékeztetőként, hogy az igazságszolgáltatás szabhat és szab is ki büntetéseket a vétkesekre. A kora újkori közösségek a gonosztevőket üldözhették, de védelmezhették is, úgy a hivatalos jogi eljárásokon, mint a megtorlás népies formáin keresztül, ahogy a büntetés alternatív politikai közegét igyekeztek létrehozni.
A törvény mezsgyéjén
Akármit is mondott Jeremy Bentham, a Janet Barclay-val történtek nem egy népszokás túlélése, hanem egy hivatalos büntetési forma nem hivatalos kivitelezése voltak. A korábbi lakhelye ajtajának támasztott holttest sajátos motívumán kívül a jelenet kizárólag legitimitásában (pontosabban annak hiányában) tért el az elöljárók által megszabott eljárástól.
Az öngyilkossággal kapcsolatos hivatalos álláspont is erősíthette az elkövetőkben annak érzetét, hogy jogszerű társadalmi kontrollt gyakorolnak, ha erőszakkal is. Az övék „igazságos” erőszak volt, a szokások jól meghatározott rituális keretrendszerébe ágyazva; ahol az Államtanács a törvényes rend felbomlását látta, ők a szociális struktúrák megerősítését.
Mennyire voltak gyakoriak a Janet Barclay holttestének kiemeléséhez hasonló incidensek? Az 1670-es évekig bezárólag találkozunk velük Edinburgh-ban, de ezek már mind a jogi kereteken kívül zajlottak. Az utolsó jogi alapon foganatosított holttestvonszolást a stirlingi tanács feljegyzéseiből ismerjük, 1719–20-ból: „valamint Jean Gilmernek szánon a partra vonszolásáért, amikor az felakasztotta magát, 12 shilling”. A partvonal volt a gazdátlan peremvidék, temetkezési szempontból a senki földje. Jeannek halála előtt tekintélyes bűnlajstroma gyűlt fel; az 1620-as évek után valamennyi vonszolásban érintett holttest elítélt, vagy legalábbis megvádolt bűnelkövető volt.
A 17. században a törvényes renddel szembeni hozzáállás jelentős változásokon ment keresztül. A jogrend peremvidékén mozgó eljárások, például az engedély nélküli kínzás intézménye kiment a divatból, ahogy az írott és a betartatott törvény egyre inkább egybeesett, és a bíróságok többé nem nézhettek el saját hatáskörükben bizonyos cselekedeteket.
A 18. században a büntetésekkel kapcsolatos közfelfogás még tovább változott, többek között Cesare Beccaria márki büntetőjoggal kapcsolatos munkája nyomán, aki egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy a holttestek megbüntetése „semmivel sem hatja meg jobban az élőket, mint egy szobor megkorbácsolása”.
Ez is érdekelhet
Bármennyire is irracionálisnak, avíttnak és bizarrnak tűntek Beccaria számára, ezek a büntetések feltárják számunkra a kora újkori gondolkodás mozgatórugóit. Jól mutatják a megtorlás központi szerepét, a társadalom igazságszolgáltatás mögött meghúzódó bosszúszomját. A holtak megbüntetése az elhunyt hírnevét vette célba – elvégre a becsület és a szégyen is átsüt a halálon.
Lehetett esetleg más motiváció is mögöttük? Használhatták az öngyilkosok holttestét, akiknek a halála megbontotta a társadalmi rendet, a közösség megújítására? Akik hajlandóak voltak kiásni egy holttestet, hogy aztán végigvonszolják a zsúfolt városon, talán inkább a társadalom testének gyógyítására szolgáló helyszínként gondoltak a fizikai testre, mintsem a büntetést tárgyaként. Elvégre a halottakra kimért büntetésnek sokkal több köze volt a közösség értékeihez, mint a fájdalom működéséhez.
