Historizmus a vásznakon: 90 éve halt meg Madarász Viktor

Szabadságharcos élményeit vetítette át a régmúltra

1830. december 14-én született a Gömör megyei Csetneken (ma Stitnik, Szlovákia). Apja egy vasgyár igazgatója és fémáru-kereskedő volt, ő maga 1848-ban a pozsonyi jogakadémiáról lépett be a honvédségbe. Végigharcolta a szabadságharcot, egy ideig bujdosott, majd jogot tanult a pécsi egyetemen.

Művészeti tanulmányait 1853-ban kezdte a bécsi festészeti akadémián, de az ottani konzervatív légkört megelégelve Ferdinand Waldmüller magániskolájába iratkozott át, akit akkoriban merész újítónak tartottak, bár csak témáiban különbözött az akadémikus festőktől. Madarász ekkor festette a Kuruc és labanc és a Thököly álma című képeit, majd 1856-ban a magyar festők közül elsőként Párizsba, az École des Beaux-Arts-ra ment. Itt festett első képei (Zrínyi Péter a fogságban, Zrínyi Miklós) a nemzeti ellenállás szellemét hirdetik.

Az 1859-ben festett Hunyadi László siratása című képpel először a Pesti Műegylet kiállításán aratott sikert, majd 1861-ben a párizsi Salon éves seregszemléjén megkapta a francia állami nagy aranyérmet. Ezt tekintik főművének, Théophile Gautier, a korszak neves kritikusa az alkotás "romantikusan gyászos költőiségét" emelte ki.

Madarász állandó kapcsolatban volt a magyar emigráció kossuthi szárnyával, témáit szinte kizárólag a magyar történelemből merítette, szabadságharcos élményeit transzponálva át a régmúltra. Hősi és tragikus emlékeket idézett, bár legtöbb nagy képét - a Zrínyi Ilona elfogatását, a Dobozit, a Zách Feliciánt, a Zrínyi és Frangepánt - Párizsban festette. A Dózsa népe már nemcsak a főnemesi ellenállást, de a népi forradalom tragédiáját is megjeleníti. Az önkényuralom idején Madarász itthoni népszerűsége vitathatatlan volt, az ő műveit reprodukálták legtöbbet.

Párizsi sikerét mutatja, hogy Eugénia császárné megvásárolta Krisztus az olajfák hegyén című vásznát. Az akkoriban születő modern francia irányzatok, Delacroix, Courbet vagy Manet stílusa nem hatottak rá, bár ismerte őket. Élete végéig görcsösen ragaszkodott a "forradalmár festő" szerepéhez, kifejezési eszközeihez. Nála a romantika inkább belső életérzés, mint formanyelv, bár volt érzéke a realizmushoz is, mint azt több tanulmánya igazolja. Felfogása Eötvös József nézeteit tükrözi, aki szerint "ha valaha magyar festészet lesz, az a történeti festészethez fog tartozni".

1. Szabadságharcos élményeit vetítette át a régmúltra
2. Az elfeledett művész