Kilincs a túloldalon

„A küzdelem, amiben éltünk, olyan volt, mint mikor az ember tiszta erőből nyom egy ajtót, de a kilincs a túloldalon van. Minden erőt felemésztő munka volt ez. Heroikus erőfeszítések folytak, és rettenetes élmény volt, hogy mit kellett finomkodni és óvatoskodni” – idézte meg a kádári idők emlékét a grafikus Pohárnok Mihály. E korszak alapélménye volt az állandó falba ütközés, az „elkonspirált” cselekvési vágytól való frusztrálódás. A legvidámabb barakk paravánja mögött fortyogó feszültségek, „az élni mégiscsak kell” jelmondat mögött megbúvó szabadságvágy és önbecsülés gerjesztette energiák minden igyekezet és semlegesítő hatalomtechnikai megoldás ellenére működtek, és gyengítették a kommunista mindennapok stabilitását.

A kádári konszolidáció

1988–89-re a rendszer külső tartópillérei erodálódtak el olyannyira, hogy a belülről feszülő elégedetlenséget már nem voltak képesek megtartani. Az 1970-es évek második felétől a „gulyáskommunizmus jóléti rendszere” kezdett kimerülni. A válság természetesen nem korlátozódott Magyarországra, hiszen a hidegháborús versenyfutásba belerokkant Szovjetunió sugározta azt az egész térségre. Ennek az egyre látványosabb megroggyanásnak a következménye Moszkva politikáját is megváltoztatta. Az 1986-os pártkongresszuson Mihail Gorbacsov meghirdette reformprogramját, amely a nyers erő alkalmazása helyett a kommunista pártok számára a szélesebb társadalmi konszenzusra való törekvést irányozta elő. „Abból a tényből kell kiindulni, hogy a szocialista országokkal fenntartott kapcsolatainkban az erőszakos módszerek, különösen a katonai erők alkalmazása teljesen kizárt, még a legszélsőségesebb esetekben is… [A kommunista pártok] kizárólag politikai szövetségek keretei között őrizhetik meg pozíciójukat” – fogalmazott Alekszandr Jakovlev, Gorbacsov tanácsadója, a peresztrojka elméleti kidolgozója.

A Kádár János nevével fémjelzett korszakra talán a leggyakrabban használt fogalom a konszolidáció. „Van a konzervativizmusnak egy (…) nem megvetendő eleme, […] a feltételeknek egy bizonyos kiszámíthatósága, (…) egyszerű és rövid szóval konszolidáció” – fogalmazott Bibó István 1945-ben. A magyar demokrácia válsága című írásában a diktatórikus természetét mindjobban érvényre juttató kommunista pártnak azt tanácsolta, hogy „a reakció elleni harc fokozása helyett” törekedjen inkább az élhetőbb viszonyokat teremtő légkörre. Kádár az 1956-os forradalom megtorlása után lépett erre az útra. Ez a konszolidáció azonban az összecsengések ellenére nem azonos a Bibó által javasolt megoldással. A kádári „gesztus” nem a diktatúra megszüntetésének ígéretéről, csupán annak élhetőbb voltáról szólt. 1945-ben ez még fenyegetést jelentett volna, enyhülésként csak „a reakció elleni könyörtelen harc” korszaka után hathatott. Az embereket tehát már nem a szüntelen félelem kényszerítette arra, hogy beletörődjenek a politikai jogaik és szellemi szuverenitásuk korlátozásába, hanem a kicsivel nyugodtabb élet lehetősége oldotta azt a feszültséget, amit e jogfosztottság előidézett. A hatalomgyakorlás módszereinek finomítása azonban nem jelentette az alapelvek megváltozását: továbbra is a szovjet megszállás ténye, az állampárt hatalma, az állambiztonsági ellenőrzés biztosította a rendszer alapjait.

A konszolidációnak ez a formája nemcsak Magyarországon, de a szovjet blokk többi országában is – más-más formában és mértékben – érvényesült. A magyar berendezkedést az különböztette meg a többi szocialista ország diktatúrájától, hogy valamivel nagyobb figyelmet szenteltek a közhangulat nyomásának, kicsivel több volt a feszültség levezetését szolgáló szelep, „kesztyűsebb” kézzel bántak „a másképp gondolkodókkal”, akik némiképp hangosabban köszörülhették a torkukat, ha elviselhetetlennek érezték a szűk határokat.

A katalizátor: 1956

A hatalmat erre a „liberálisabb” szemléletre elsősorban az 1956-ban megélt élmény vezette, azaz a felszínre törő elemi erejű népharagtól való rettegés. Kádár rendszere ’56 kegyetlen megtorlására épült, és áthatotta a forradalom emlékétől való félelem, de a diktatórikus természete ellenére hangsúlyozottan törekedett egyfajta „kiegyezésre” és társadalmi elfogadottságra.

A rendszer felelőssége 1956 tekintetében nemcsak a megtorlásra terjedt ki, hanem arra is, ahogy megkövetelte az ezt „igazoló” ellenforradalmi tétel igenlését. Aki a Kádár-kori Magyarország törvényes keretei között kívánt élni, az a nyilvánosság előtt e minősítés tarthatatlanságát nem firtathatta, még azzal a kéréssel sem, hogy a halálra ítélt és névtelen tömegsírban nyugvó szeretteinek síremléket állíthasson.

Ugyanakkor e tétel körül rejlett a kádári hatalom akhilleuszi sarokpontja is. ’56 a rendszerrel való szembenállás szimbólumává vált. Emlékének felidézése az 1980-as évek eleji szamizdat kiadványok köré szerveződő kör fő témakörét jelentette. A népi mozgalom hagyományait felkaroló írók szilenciumot, lapbetiltást, szerkesztők menesztését hozó legélesebb konfrontációi is ’56 megidézéséhez kapcsolódtak. Nem véletlen, hogy az ellenforradalmi jelző megkérdőjelezése a rendszerváltozás eseményeiben katalizátorszerepet játszott. „Itt dől el, összetörjük-e magunkat saját korlátainkon, vagy mi törjük össze korlátainkat” – fogalmazott e minősítéssel kapcsolatban Pozsgay Imre az 1988. május 20–22-i országos pártértekezleten.

Ahhoz ugyanis, hogy a párt a szélesebb társadalmi alapra épülő reformpolitikában kezdeményező tudjon maradni, elsőként felül kellett bírálnia a csak hatalmi helyzetből fenntartható ellenforradalmi tételét. Az ellenzéki filozófus, Kis János ezt így fogalmazta meg a rendőri erőszakkal szétvert 1988. június 16-i tüntetésen: „Az MSZMP vezetői (…) valamiféle szocialista pluralizmusról beszélnek. Bármit jelentenek is ezek a szavak, mindenkinek tudnia kell, nem lehetséges valódi politikai nyitás és kiengesztelődés, amíg a kompromisszum útját temetetlen holtak torlaszolják el.”

Tiltott tevékenység: csoportosulás

A kádári kultúrpolitika alapelve volt, hogy még ha olykor engedélyezte is „pártszerűtlen” gondolatok megjelenését, de – a pártzsargonnal élve – e gondolok köré szuverén közösségek „csoportosulását” semmi esetre sem. Az 1980-as évektől azonban ehhez az irányhoz egyre nehezebben tudta tartani magát. Országszerte tucatjával kezdtek klubok alakulni; a Rakpart Klub, a Polvax Klub, a 405-ös Kör zsúfolásig megtelt rendezvényei otthont adtak a rendszer érzékenységét sértő gondolatok szószólóinak is. Egy-egy nyíltabb hangot megütő folyóirat – Tiszatáj vagy Mozgó Világ – köré szellemi táborok szerveződtek, színháznyian tolongtak estjeiken. Az Írószövetség közgyűlései ellenzéki fórum benyomását kezdték kelteni. A hatalom betiltással, leváltásokkal válaszolt, de egyre nehezebb volt a szellemet a palackban tartani.

A laza társaságok szervezeti szintjén túllépve két erővonal öltött egyre markánsabb arculatot. A szamizdat folyóiratok körül tevékenykedő demokratikus ellenzék stratégiáját Haraszti Miklós így foglalta össze: „Ha a diktatúra nem adja meg a demokratikus jogokat, akkor élünk ezekkel a jogokkal illegálisan: a szólásszabadságot megvalósítjuk a szamizdat kiadványokban, a gyülekezést konspirálva”. A népinek nevezett értelmiségiekből álló ellenzék legális keretek között igyekezett tágítani a szűkre szabott mozgásteret. Próbálta megtalálni azokat a réseket, ahol a független kezdeményezések teret nyerhetnek. E törekvés példája a hétévi küzdelem után engedélyezett Bethlen Gábor Alapítvány, amely kijátszva a pártállami ellenőrzést „tulajdonképpen az egész országra kiterjedő hálózatépítést jelentett” – fogalmazott az egyik alapító, Kiss Gy. Csaba.

1987-ben mindkét csoport úgy érezte, elérkezett az ideje annak, hogy a hatalom által rákényszerített státusból kitörjön. A második, a nyilvánosság meghatározó orgánuma, a Beszélő szerkesztősége – mintha a legális politikai mező meghatározó tényezője volna, de az illegalitás „szabadságát” fel nem adva – az aktuális politikai helyzethez igazított programot dolgozott ki, a Társadalmi Szerződést. A Magyar Demokrata Fórum alapítói pedig – a legalitás talaján maradva – önszerveződésre épülő mozgalmat indítottak. Mindezek nemcsak az ellenzék szerveződését léptették egy magasabb szintre, de olyan politikai változásokat is kikényszerítettek, amelyek egy új korszak lehetőségét nyitották meg.

Miért fizessen elő?

Pénzt takarít meg

Házhoz visszük

Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz

Megnézem az éves előfizetési csomagokat