A Brit Kelet-Indiai Társaság uralmával számolt le a szipojlázadás

Út a császársághoz

Az általános elégedetlenség 1857 januárjában torkollott először fegyveres harcba, majd május 10-én fegyvert ragadtak a bengáli seregben szolgáló szipojok is (akik száma 1857-re elérte a 257 ezret). A lázadás főbb színterei Delhi, Kanpur, és Lacknow városok voltak, a kezdeti indiai sikerekre azonban gyors brit válasz érkezett.

A véres, mindkét oldalról számos polgári áldozatot is követelő harcok több mint egy éven át elhúzódtak. A végül felülkerekedő britek megtorlása rendkívül kegyetlen volt, egyebek között a lázadók ágyúra kötözésével, majd az ágyú elsütésével statuáltak példát. A magát egész India császárává nyilvánító Bahadurt árulás vádjában találták bűnösnek, ő azonban ekkorra már a burmai Rangoonba menekült, ott élt 1862-ben bekövetkezett haláláig.

A lázadók azonban egy sikert feltétlenül elkönyvelhettek: felkelésük véget vetett a Brit Kelet-Indiai Társaság uralmának, ezt követően a brit kormány vette át a gyarmat irányítását. A még 1858-ban született India Act kimondta, hogy a korona nevében az alkirály irányítja, a brit kormányban pedig külön miniszter felügyeli India ügyeit. A közigazgatási reformok mellett az indiai brit elit ezután tudatosan törekedett arra, hogy a magasabb rangú kasztok tagjait megnyerje maga számára.

Bahadur halálával lezárult a mogul királyok kora, s Viktória brit királynő miniszterelnöke, Benjamin Disraeli javaslatára 1877-ben India császárnőjévé nyilvánította magát. A brit birodalom ékköve még kilencven éven át ragyogott Viktória és utódai koronáján, a szubkontinens csak 1947-ben nyerte el függetlenségét. Az események megítélése ma sem egyértelmű: Indiában mint első függetlenségi háborút emlegetik, az angol (és az európai) köztudatban mint szipojlázadás terjedt el.

(Múlt-kor/MTI-Panoráman - Pietsch Judit, Sajtóadatbank)

1. Mélyen gyökerező ellentétek
2. Út a császársághoz