Egy technikai bravúrnak, egy félrefordításnak, néhány állhatatos tudósnak és persze a szenzációhajhász sajtónak köszönhetően szinte egy évszázadon át dúlt a vita arról, vajon léteznek-e a Marson `csatornák`. És persze: kiolvasható-e belőlük Isten neve héberül?
A csatorna mint akarat és képzet
Pietro Angelo Secchi
A Mars-csatornák körüli tébolyt jórészt két független esemény véletlen egybeesésének tulajdoníthatjuk. Az egyik az volt, hogy Pietro Angelo Secchi jezsuita szerzetes, a római Egyetemi Obszervatórium feje 1858-ban készített Mars-térképén a Syrtis Major nevű sötét területet `Atlanti csatornának` nevezte. A másik pedig az, hogy egy évvel később megkezdődött a kor mérnöki tudományának csúcsát jelentő Szuezi-csatorna építése. A közlekedést és a kereskedelmet biztosító hajózó csatornák persze a világ számos pontján léteztek már ekkoriban is, ilyen hatalmas műtárgy azonban mindeddig nem épült. A kor emberei valóságos modern csodaként, a 19. század piramisaként tekintettek a gigantikus építményre. A csatorna fogalma ezáltal hihetetlen erővel uralta a korszak gondolkodását, s nem kis szerepe volt a Mars csatornáiról szőtt - később hamisak bizonyult - elképzelések népszerűségében is.
A szenzációkra felettébb kiéhezett angol nyelvű publikum még egy leiterjakabnak is áldozatul esett. Secchi csatornákra használt olasz szavát (canale, canali) tévesen canal-nak fordították, jóllehet ez a szó az angolban inkább mesterséges műtárgyat, semmint természeti képződményt jelent - utóbbira ugyanis a channel-t használják.
A Szuezi-csatorna 1869-ben készült el. A ma is fennálló, neves tudományos hetilap, a Nature így írt ekkor az építményről: "Napjaink állandóan terebélyesedő beszédtémája a csatorna, ám a vélemények még ma is megoszlanak róla." Annyi bizonyos, hogy ettől fogva senki sem mutatkozhatott jártasnak a kor tudományában és technikájában, ha nem tudott felkészülten nyilatkozni a csatornával kapcsolatos kérdésekről.
Schiaparelli csatornái
Giovanni Virginio Schiaparelli, a milánói Brera obszervatórium igazgatója az 1877-es perihélikus oppozíciót kihasználva megfigyeléseket végzett a Földtől 56 millió kilométerre lévő Marson. A bolygó felszínén észlelt sávokat Secchi eredeti olasz terminusait átvéve óvatlanul canale-nek és canali-nak nevezte. A mesterséges építményekre utaló szavak a félrefordításnak köszönhetően a marsi értelmes élet képzetét ültették el előbb az angol olvasók, majd szinte mindenki képzeletében. A kérdés a komoly sajtót is foglalkoztatta. A New York Times 1877. augusztus 12-i vezércikkének címe például így hangzott: "Laknak-e a Marson?"
Egy legendával kevesebb
Edward Emerson Barnard
Pedig még a csatornák mint felszíni képződmények körüli vita is csak éppen megindult. Alig hogy akaratlanul félrevezette a nagyközönséget, Secchi atya 1879-ben már kettős csatornákat vélt látni - a jelenséget később `geminizációnak` nevezték el. Két évvel később megjelentetett és javított Mars-térképén még több csatorna szerepelt, melyek közül húsz viselte magán a geminizáció jeleit - nem csoda, hogy ugyanekkor a New York Times is visszatért a marsi csatornák és értelmes élet kérdésére.
Kanálisok ide, marslakók oda, Edward Emerson Barnard 1894-ben végzett megfigyelései után már arról számolt be: egy csatorna nem sok, annyit sem sikerült felfedeznie a bolygó felszínén. A Mars különös felszíni képződményei körüli disputa azonban még korántsem ért véget: a New York Herald 1895-ös cikke szerint például a bolygófelszín alakzataiban Isten neve olvasható - héberül. A csatorna-párti New York Times sem akart lemaradni: 1905-ben publikálták Percival Lowell beszámolóját, aki arizonai csillagvizsgálójából elsőként fényképezte le a csatornákat. A következő évben Lowell megjelentette A Mars és csatornái című könyvét, mely szerint a marslakók a bolygó jégsapkáinak olvadó vizét a csatornákon át vezetve - öntözésre használják.
Percival Lowell
A témán intenzíven csüngő New York Times 1907-ben arról számolt be, hogy a Lowell obszervatóriumában dolgozó Earl C. Slipher is fotókat készített a csatornákról. Az év végén, a Century Magazine-ben közölt Slipher-fényképek azonban felettébb kiábrándítóak: a fél centinél is kisebb átmérőjű felvételeken a bolygó jószerivel csak egy homályos pöttynek látszik - az erősebb nagyításokon pedig a korabeli technika miatt egyre kevesebb részletet lehet kivenni.
Két évvel később ismét az ellentábor hallatta a hangját: George Ellery Hale csillagász "egy fia csatornát" sem látott teleszkópján. Ám a New York Times sem hagyta magát: "A marslakók két jókora csatornát építettek két év alatt" - harsogta a lap 1911. augusztus 27-i főcíme.
Lowell csatornái
Bár a Panama-csatorna 1914-es megépülte újabb muníciót szolgáltathatott volna az élénk képzeletű, ám nem túl éles szemű megfigyelők számára, a csatorna-hívők és a szkeptikusok párbaja ekkorra már lényegében befejeződött. A vita legutolsó fellángolására az 1939-es oppozíció adott alkalmat. Ekkor Slipher és Hale is újra megvizsgálta a bolygót - és persze teleszkópjuk lencséjén át mindketten a maguk álláspontját látták bizonyítottnak. Slipher 1940-ben kiadott beszámolójában még "számos" csatornáról ír; a Mount Wilsonon álló 60 hüvelykes reflektorral dolgozó Hale viszont azt tapasztalta: a Marson egyáltalán nincsenek csatornák.
