Ceausescu bukása
A román forradalommal 15 évvel ezelőtt eltűnt a Varsói Szerződés utolsó sztálinista rendszere is.
A forradalom
1989. december 16-án Temesvárott a lakosság megakadályozta Tőkés László ellenzéki református lelkész letartóztatását. A következő napokban ezrek tüntettek, követelve Nicolae Ceausescu állampárti vezető lemondását. A tüntetések átterjedtek Bukarestre és az ország többi vidékére is.
A megmozdulásokból pár nap alatt felkelés lett, majd az események forradalommá szélesedtek. December 22-én ezrek gyűltek össze a fővárosban, s amikor Ceausescu az elnöki palota erkélyéről szólni próbált, beléfojtották a szót és kifütyülték. A diktátor ezután helikopteren elmenekült, de elfogták. Rendszere megbukott, a kormány lemondott, s a volt pártmunkás, Ion Iliescu vezetésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front.
December 25-én - rögtönzött bíróság előtti zárt tárgyalást követően - kivégezték Nicolae Ceausescu és feleségét, miután felelősnek találták őket 60 ezer ember haláláért és a nemzetgazdaság tönkretételéért. Ellentétben a többi kelet-európai állammal, ahol a rendszerváltás vérontás nélkül ment vége, Romániában sokan vesztették életüket.
Ceausescu élete
Cipésztanulóként került a munkásmozgalomba, az 1930-as évek elejétől az ifjúsági mozgalom vezetőségében működött. 1936-ban belépett a Román Kommunista Pártba, részt vett az Antonescu-rezsim elleni harcban, 1936-38-ban és 1940-ben is bebörtönözték. A börtönben Gheorghe Gheorghiu-Dej volt a cellatársa, aki 1952-ben az ország vezetője lett, s támogatta Ceausescu pályáját.
1944-ben megszökött a börtönből, majd a Kommunista Ifjúsági Szövetség titkára lett. 1947-ben mezőgazdasági, 1950-54 közt honvédelmi miniszterhelyettes, Gheorghiu-Dej alatt a politikai bizottság tagja, a központi bizottság titkára volt, majd a párthierarchia második embere lett. 1965-ben, Gheorghiu-Dej halála után, követte őt a kommunista párt élén, mint titkár, majd főtitkár. 1967-től az Államtanács elnökévé, államfővé is megválasztották. Független, nacionalista politikájával nagy népszerűséget szerzett. 1958-ban elérte a szovjet csapatok Romániából való kivonását, az 1960-as években pedig gyakorlatilag megszüntette a román részvételt a Varsói Szerződés katonai szövetségében.
Elítélte az 1968-as csehszlovákiai bevonulást és az 1979-es afganisztáni szovjet beavatkozást. 1974-ben a köztársasági elnöki hivatal létrehozásával tovább növelte centralizált, diktatórikus hatalmát. Korlátozta a szólás- és sajtószabadságot, elnyomta az ellenzéket, ellenfeleit a hatalomból kiszorította. Gazdaságpolitikai céljaként az ország hatalmas külföldi adósságainak visszafizetését tűzte ki. A cél megvalósítása drasztikus élelmiszer-, üzemanyag-, energia- és gyógyszerhiányhoz vezetett, az ország az éhínség közelébe, a gazdaság az összeomlás szélére került.
Az 1970-es években meghirdetett homogenizálási programja a nemzetiségek asszimilációját, a teljes elrománosítást célozta. Település-szisztematizálási programja is részben a magyar nemzetiségű lakosság gyökereinek felszámolására irányult. Széles körű személyi kultuszt épített ki, Conducatornak (Vezérnek), a Kárpátok Géniuszának neveztette magát, feleségét, Elenát miniszterelnök-helyettessé tette meg, s 400 rokonukat helyezték magas párt- és állami tisztségekbe.
Az 1980-as évek második felében tömegbázisát, külső és belső támogatását egyaránt elvesztette, hatalmát csak a Securitate, a biztonsági szolgálat rémuralma tartotta fenn. 1989. december 22-én a diktátor-házaspárt népfelkelés buktatta meg. December 25-én egy alkalmi katonai bíróság 60 ezer ember halálában és az ország gazdasági tönkretételében találta vétkesnek őket, s az előre eldöntött halálos ítéletet Bukarest közelében még aznap végrehajtották, mindkettőjüket kivégezték.
(MTI)
