Bámulatos lelet: 1800 év alatt se korhadt el a vízvezeték

Római kori, fából készült csövet találtak egy építkezés során. A maradvány egy rejtett vízhálózathoz tartozott, és szinte teljesen épen került elő.

A belga Leuven városában, a Brusselsestraat járdája alatt a régészek egy 1800 éves csőre bukkantak. A maradvány még az ókori infrastruktúra legtapasztaltabb szakértőit is zavarba ejtette, ugyanis nem egy rossz állapotban lévő töredékről van szó, hanem egy 20-30 méter hosszú, kivájt rönkökből készült, kivételes állapotban fennmaradt vízvezetékről – jelentette be a leuveni önkormányzat.

Az oxigénhiány őrizte meg a csövet

Az ásatásra egy diákszálló építését megelőző munkálatok keretében került sor. De ami rutinszerű régészeti beavatkozásnak tűnt, nyitott ajtónak bizonyult a térség római kori múltjához. A körülbelül négy méter mélyen a föld alatt található cső sértetlen maradt, köszönhetően a Dijle folyó völgyében található talaj nedves és anoxikus, vagyis oxigénhiányos körülményeinek, amelyek megakadályozták a bomlást. Hasonló csövek közvetett nyomait már más helyeken is megtalálták, ilyen teljes darab azonban még soha nem maradt fenn.

Szivattyú is kapcsolódhatott hozzá

Az ilyen típusú vízvezetékek gyakoriak voltak a római világban, de létezésük Észak-Galliában – a mai Belgium területén – eddig nem volt ennyire nyilvánvaló. A rómaiak általában tűlevelűek törzseit használták, amelyeket kivájtak és csőszakaszokként illesztették egymáshoz. Leuvenben egy-egy rönk körülbelül 1,75 méter hosszú, és a régészek több tucatnyi ilyen egyenes vonalban összeállított darabot találtak, ami egy jól és hosszú távra  megtervezett építményre utal.

Stratégiai pont

Ráadásul olyan maradványokat is találtak, amelyek egy szivattyúrendszer darabjai lehettek. Ez a felvetés arra utal, hogy a rómaiak összetettebb mechanizmust telepíthettek a területre, mint amit egy másodlagos helyszínnel kapcsolatban feltételeznének a kutatók. Eddig a római jelenlétet Leuvenben anekdotikusnak tekintették, csupán néhány vidéki ház és pár mellékút utalt erre. Ez a fajta infrastruktúra azonban teljesen más forgatókönyvet vet fel. A hidraulikai hálózat megléte városi tervezést jelez, ami pedig elegendő népességet feltételez ahhoz, hogy jelentős műszaki beruházást indokoljon. A Kr. u. 2. században Leuven csak egy kis közösség volt egy olyan katonai út közelében feküdt, amely a nagy Via Belgicához, vagyis a Kölnt Boulogne-sur-Mer-rel összekötő tengelyhez kapcsolódott. De a folyóhoz való közelsége, egy olyan ponton, ahol át lehetett gázolni rajta, stratégiai enklávévá tette.

Jól működő védelem

A lelet épsége legalább annyira szokatlan, mint a létezése. A fa, amely régészeti kontextusban általában mulandó anyag, hiszen hajlamos elkorhadni és eltűnni, különösen, ha nedves-száraz ciklusoknak van kitéve. Itt azonban a leuveni altalaj védőpajzsként működött. A csövet egy üledékréteg alá zárták, oxigénmentes környezetbe, amely megállította a rothadási folyamatot.

Ez a fajta konzerválás kulcsfontosságú volt, hiszen ennek köszönhetően más dolgok is előkerültek: kerámiák, csempék, érmék maradványai is. Ez azt mutatja, hogy a lelőhelyet évszázadokon át lakták és használták, ami tovább bonyolítja az egymást átfedő történeti rétegeket.

Múlt és jövő jelene

A csövet különös óvatossággal szállították át egy erre szakosodott műhelybe, ahol vákuumfagyasztással történő konzerválási eljárásnak vetik alá. Ez egy olyan technika, amely a nedvességet a szerkezet károsítása nélkül távolítja el. Dendrokronológiai elemzést - a fák évgyűrűinek tanulmányozását – is végeznek majd, hogy pontosan meghatározzák a korát, amely a becslések szerint a Kr. u. 1. és 3. század között lehet.

A felfedezés újra felkeltette az érdeklődést Flandria római kori múltja iránt. Leuven városa azt tervezi, hogy a csövet a konzerválási folyamat befejezése után kiállítják, ami új kulturális látványosság lehet. Az ilyen maradványok közvetlen, kézzelfogható bepillantást nyújtanak abba az időbe, amikor a Római Birodalom egészen a mai Észak-Európa határaiig ért, és olyan nyomokat hagyott maga után, amelyek fel-felbukkannak a mélyből.

Mindazonáltal a leletegyüttes nem bénította meg a városfejlesztési terveket. A diákszálló építésére irányuló projekt folytatódik, példaként arra, hogy a modern fejlődés és az örökség megőrzése hogyan fér meg egymás mellett. Minden alkalommal, amikor egy ásó megforgatja a földet, megvan az esélye annak, hogy a múlt egy darabkája felszínre kerül.