Az amerikai Legfelsőbb Bíróság létszáma sokáig igen változékony volt

A nők egyenjogúságának egyik legnagyobb amerikai élharcosa, Ruth Bader Ginsburg bírónő 87 éves korában bekövetkezett halálával megüresedett széke az Egyesült Államok legfelső igazságszolgáltatási szervében, a kilenctagú Legfelsőbb Bíróságon (Supreme Court). A halálig (avagy visszalépésig) szóló tisztségre az elnök nevez jelölteket, akiket a törvényhozás felsőháza, a száztagú szenátus hagy jóvá háromötödös többséggel, hosszú átvilágítási procedúrát követően. Donald Trump republikánus párti elnök nemrégiben kijelentette, hogy még a november 3-ai elnökválasztás előtt kinevezi Ginsburg utódját, ezáltal minden bizonnyal tovább növelve a Legfelsőbb Bíróság konzervatív többségét. A felvetésre a demokrata párt köreiben felmerült annak gondolata, hogy e többség ellensúlyozására növelni kellene a testület tagjainak számát, amivel elvennék az élét annak, hogy egy esetlegesen távozó elnök egy fiatal jelölt kinevezésével további évtizedekre egy irányba terelje a Legfelsőbb Bíróság döntéseit. Ilyen kísérletre több mint fél évszázada nem került sor.

Alkotmányos alapok

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának (gyakori rövidítésben SCOTUS) kilencfős létszámát 1869 óta törvény rögzíti. Ezt megelőzően azonban a testület fennállásának első 80 évében a bírák száma több alkalommal változott – volt, hogy mindössze öten voltak, de olyan is előfordult, hogy tízen. Hogyan jutott végül el a legfelsőbb igazságszolgáltatási szerv a kilenc bíróig, és milyen körülmények közt lenne lehetséges ezen változtatni?

Amikor a függetlenségét nemrég kikiáltott Egyesült Államok „alapító atyái” az 1787-es alkotmányozó nemzetgyűlésen lefektették az alkotmánybíróságként is működő Legfelsőbb Bíróság alapjait, a részleteket szándékosan nem dolgozták ki.

Az alkotmány nem támaszt követelményeket a jelöltekkel szemben sem életkorukat, sem jogi képzettségüket vagy tapasztalatukat, sem állampolgárságukat illetően, és a testületben szolgáló bírák számát sem határozta meg. Ezek kidolgozását az elnökre, illetve a kongresszusra hagyta.

Két évvel később, az első kongresszusi ülésszak során a törvényalkotók meghozták az 1789-es igazságszolgáltatási törvényt, amelyet George Washington elnök szeptember 24-én írt alá. Ez egy hat bíróból álló testületet hívott létre, melynek feladata a végrehajtó és a törvényhozó hatalom által hozott rendelkezések alkotmányosságának vizsgálata volt.

E törvény a Legfelsőbb Bíróságot egy háromszintű szövetségi bírósági rendszer csúcsára helyezte. Ennek legalsó szintjén minden államhoz egy szövetségi bíró volt rendelve, aki a helyi bíróságok szövetségi törvényeket érintő ügyeit, illetve a tengeri ügyeiket felügyelte. E bírók kerületeit három földrajzi régióba rendezték, amelyekhez körzeti bíróságok tartoztak – ezek tárgyalásokat is lefolytathattak, és fellebbezéseket is meghallgathattak.

Ahelyett azonban, hogy e körzeti bíróságokra külön bírákat neveztek volna ki, a kongresszus úgy rendelkezett, hogy mindegyik táblán a Legfelsőbb Bíróság két tagja és egy helyi kerületi bíró ül majd. A legfelsőbb szerv mind a hat tagjára egy adott földrajzi régió tartozott, amelyet évente kétszer kellett végigjárniuk, azaz hivatali idejük nagy részét utazással töltötték.

Konfliktus pártvonalak mentén

Nem telt sok időbe, míg a Legfelsőbb Bíróság összetétele a pártok ügyévé vált. 1801-ben a föderalista párt kongresszusi tagjai ki akarták terjeszteni a szövetségi kormány felügyeletét az államok felett a bírósági rendszer átrendezésével.

A kongresszus végül elfogadta az 1801-es igazságszolgáltatási törvényt, amely új bírói helyeket hozott létre hat bírósági körzet felügyeletére, a Legfelsőbb Bíróság létszámát pedig ötre redukálta. Ezzel együtt megszüntette az „utazó körzeteket”, a bírák nagy megkönnyebbülésére.

A föderalista John Adams, az Egyesült Államok második elnöke 1801. február 13-án írta alá a törvényt, eddigre azonban elvesztette az 1800. novemberi választást legnagyobb politikai riválisával, Thomas Jeffersonnal szemben. A törvény aláírását sokan úgy értelmezték, hogy Adams korlátozni próbálja utóda mozgásterét – nevezetesen elérte, hogy Jefferson kevesebb bírót nevezhessen ki.

Jefferson hivatalba lépését követően visszavonta a törvényt, mielőtt rendelkezései életbe léptek volna. Mivel a Legfelsőbb Bíróság tagjainak megbízatása halálukig szól, a törvény nem távolította el egyikőjüket sem, ehelyett kijelentette, hogy a következő elhunyt bíró helyére nem nevezhetnek ki újat.

A törvény visszavonásával a hat bíró továbbra is utazással töltötte ideje nagy részét. Jefferson pártja, a demokrata-republikánusok (áttételesen napjaink mindkét nagy amerikai pártjának elődje) azonban nem osztották ki a körzeteket, hanem a bírókra bízták, mely körzeteket felügyelik.

Nyugati terjeszkedés

Az elkövetkező 70 év során a bírósági körzetek és a Legfelsőbb Bíróság tagjai közti kapcsolat vált a testület létszámbeli változásainak indokává, illetve ürügyévé. Az Egyesült Államok nyugat felé történő terjeszkedésével – amely új bírósági kerületeket és körzeteket hozott létre – a Legfelsőbb Bíróság tagságát is növelni kellett.

1807-ben Ohio, Kentucky és Tennessee nyugati körzetei gyakorlatilag a rendszeren kívül működtek, mivel az Appalache-hegység miatt nehezen voltak megközelíthetők. Habár egy ideig egyedül is megbirkóztak feladataikkal, az elbírálandó ügyek sokasodásával egyre gyakrabban kérlelték a szövetségi kormányt, hogy integrálja őket az országos rendszerbe.

A kongresszus válaszul 1807-ben létrehozta a hetedik körzetet, és ennek megfelelően egy hetedik helyet a Legfelsőbb Bíróságon is. E helyhez egy különleges törvényi kötelezettség is tartozott: a hetedik körzetet felügyelő bírónak a körzet területén kellett laknia, a felügyeletet elősegítendő. A Legfelsőbb Bíróság történetében egyetlen másik bíróra sem róttak ki soha hasonlót.

30 évvel később, 1837-ben nyolc újabb nyugati állam csatlakozásával Andrew Jackson elnök és a kongresszus két új bírósági körzetet és a hozzájuk tartozó két újabb helyet hozott létre a Legfelsőbb Bíróságon, amely ezzel kilenctagúra bővült. A bíróknak még hosszabb utakat kellett megtenniük az addiginál is nehezebb terepen ahhoz, hogy ellássák feladataikat.

A polgárháború

Ezt követően a szövetségi bírósági rendszer viszonylag stabil maradt, 1861-ben azonban a déli államok elszakadásával kitört a polgárháború. Abraham Lincoln elnök élesen bírálta a Legfelsőbb Bíróság 1857-es döntését a Dred Scott vs. Sandford ügyben, amelyben egy Dred Scott nevű rabszolga az alapján követelte szabadságát, hogy egy út során gazdája a rabszolgatartó Missouriból átvitte őt a rabszolgaságot tiltó Illinois területére. A Legfelsőbb Bíróságig eljutó perben a testület úgy határozott, hogy az Egyesült Államok alkotmánya nem biztosítja az állampolgári jogokat a feketéknek, legyenek akár szabadok, akár rabszolgák.

Elnökként Lincoln többek közt e rendelkezés ellen is kívánt küzdeni republikánus párttársaival együtt. Az 1849-es aranyláz óta Kaliforniába áramló amerikai telepesek számának növekedése lehetővé tette nekik egy tizedik bírósági körzet létrehozását a nyugati parton, amelyhez újabb szék társult a Legfelsőbb Bíróságon.

A polgárháború vége után azonban újabb változás következett. 1866-ban – miután Lincoln merénylet áldozata lett, és alelnöke, a déli demokrata Andrew Johnson vette át az elnöki széket – a kongresszusi republikánusok attól tartottak, az új elnök a déli érdekeknek megfelelően fogja megváltoztatni a Legfelsőbb Bíróság összetételét.

Ekkoriban a déli államok az újonnan felszabadított rabszolgák jogait igyekeztek minél jobban csorbítani az úgynevezett „fekete törvények” által, amelyek korlátozták szavazati jogukat és a munkaerőpiacon való elhelyezkedési lehetőségeiket is. Johnson a hajdani rabszolgatartók érdekeit védte azzal, hogy megvétózta az 1866-os polgárjogi törvényt, amely teljes körű állampolgári jogokat biztosított volna a felszabadítottaknak.

Habár a republikánusok végül sikeresen felülírták Johnson vétóját, meg akarták akadályozni azt is, hogy az elnök a déli államok javára billentse a Legfelsőbb Bíróság egyensúlyát. Elfogadták a bírósági körzetek törvényét, amely ismét hétre vitte le a testület tagjainak számát.

1869-ben azonban ismét a republikánusok kezébe került a gyeplő Ulysses S. Grant elnökké választásával. Grant alatt új törvényt hoztak a bírósági körzetekre vonatkozóan, amely újból kilencre vitte fel a bírák számát, és hatfős többséget követelt meg a döntésekhez.

A következő évtizedek során egy sor törvény egyre csökkentette a tagok utazási kötelezettségeit a körzetek felügyeletével kapcsolatosan, 1911-ben pedig teljesen véget is vetettek a gyakorlatnak, megszüntetve a közvetlen összefüggést a bírósági körzetek és a Legfelsőbb Bíróság tagjainak száma között.

A bíróság megtömése

A testület létszáma 1869 óta változatlan maradt, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne bolygatták volna a politikusok. Leghíresebben Franklin D. Roosevelt kísérelte meg növelni a tagok számát az 1930-as években, miután New Deal nevű programjának intézkedéseit a Legfelsőbb Bíróság egymás után minősítette alkotmányellenesnek. 1937 februárjában felvetette a tagok létszámának felvitelét 15-re.

Az ötlet széleskörű ellenkezést váltott ki, még Roosevelt támogatóinak körében is. A kritikusok a bíróság „megtömésének” nevezték, mivel nyilvánvaló volt, hogy az elnök a neki megfelelő döntéseket hozó bírákkal töltené fel azt. A szenátus igazságszolgáltatás-ügyi bizottsága a bírósági rendszer elleni, „az ország történetében példátlan támadásként” értékelte a felvetést. A kongresszus felsőháza végül 70-20 arányban leszavazta Roosevelt tervezetét.

Modern küzdelmek

A Legfelsőbb Bíróság átformálásának igénye napjainkban sem tűnt el az amerikai politikából. Az elmúlt négy évben Donald Trump elnök és a republikánus többségű szenátus a korábbi mérsékelt tagságról egyértelműen konzervatív irányba tolta el a testület összetételét, ami miatt a demokraták részéről felmerült ismét az igény a tagok számának növelésére.

Az elmozdulás 2016-ban kezdődött, a konzervatív Antonin Scalia bíró február 13-ai halálával. Ekkor a testület teljesen kiegyenlítetté vált, és annak érdekében, hogy megakadályozzák a bíróság liberális irányba való eltolódását, a kongresszusi republikánusok nem voltak hajlandóak szavazást indítani Barack Obama leköszönő elnök jelöltjéről, Merrick Garlandról. Az akadályozást a közelgő (csaknem kilenc hónappal később esedékes) elnökválasztással indokolták.

Scalia megüresedett helye így csaknem egy teljes évig betöltetlen maradt, mígnem Trump 2017-ben hivatalba lépve a konzervatív Neil Gorsuchot jelölte a testületbe. Habár ezzel gyakorlatilag a korábbi ideológiai felosztás állt vissza, egyúttal megalapozta azt az éles váltást, amely 2018-ban következett be Anthony Kennedy visszavonulásával. Kennedy világnézetileg mérsékelt bíróként gyakran bírt döntő szavazattal a korábbi ügyekben. Trump a megbízható konzervatívként számon tartott Brett Kavanaugh-t nevezte ki a helyére, amivel egyértelműen jobbra tolódott a Legfelsőbb Bíróság összetétele.

A progresszív oldalon az előzményeket tekintve megalapozottnak tűnik az aggodalom, hogy egy konzervatív túlsúlyú Legfelsőbb Bíróság az ügyek újbóli felszínre kerülésével olyan döntéseket fordíthat a visszájára, mint az 1973-as Roe vs. Wade perben hozott ítéletet, amely a nők abortuszhoz való jogát védte meg, illetve a 2015-ös Obergefell vs. Hodges ügyben hozottat, amely az azonos neműek házassága mellett foglalt állást.

Ezeken túl az új összetételű bíróság egyéb ügyekben is hozhat az eddigiekkel szembemenő döntéseket, mint például a Barack Obama elnöksége idején elfogadott megfizethető egészségügyi ellátásról szóló törvényt (Affordable Care Act), illetve egyes, a bevándorlók jogait védő intézkedéseket illetően.

Az elmúlt években igen gyakran fordult elő, hogy a Legfelsőbb Bíróság 5-4 arányban döntött egy-egy ügyben, ami azt jelenti, hogy akár egyetlen személyi változás is komoly következményekkel járhat a jövőbeni döntésekre nézve.

2019-ben a demokraták egyik elnökjelölt-aspiránsa, Pete Buttigieg, egy Indiana állambeli kisváros polgármestere a testület létszámának 15-re való emelése mellett foglalt állást, azzal az érveléssel, hogy a testület így nehezebben lenne politikai nyomás alatt tartható. Terve szerint a bíróság öt demokrata, öt republikánus és öt, e kollégáik által választott bíróból állna.

Szeptember 18-án a 27 éve szolgáló liberális ikon, Ruth Bader Ginsburg halála tovább fokozta a demokrata félelmeket, mivel az ő helyének „elvesztése” még inkább eltolná konzervatív irányba a Legfelsőbb Bíróságot. Több prominens demokrata politikus is kilátásba helyezte a testület létszámának növeléséért vagy egyéb reformokért való küzdelmet arra az esetre, ha egy Trump által jelölt bíró veszi át Ginsburg helyét.

A testület átformálására több elképzelés is született. Egyes demokraták Buttigieg ideológiai egyensúlyt szem előtt tartó tervezetét támogatnák, mások azt javasolják, a következő elnöki ciklus során növeljék a létszámot kettővel, ellensúlyozandó Gorsuchot és Kavanaugh-t. Megint mások a bírák szolgálati idejének korlátozását pártolják, amellett érvelve, hogy a gyakoribb váltások miatt kevésbé lenne intenzív a minden egyes székért való küzdelem.

Ezen törekvések sorsa azonban továbbra is bizonytalan. Nem csupán amiatt, hogy a gyökeres változásokhoz az elnökséget és a kongresszus mindkét házában a többséget is el kellene nyernie a demokratáknak novemberben, de azért is, mert – ahogyan azt Roosevelt tapasztalta az 1930-as években – az ilyen nagyívű átalakításokhoz a nép támogatására is szükség van.

2019-ben a Marquette Egyetem jogi kara által készített felmérés szerint az amerikaiak 57 százaléka ellenzi a Legfelsőbb Bíróság létszámának növelését, 72 százalékuk azonban támogatja a bírák hivatali idejének korlátozását. Egyelőre a jövő zenéje, hogy létrejön-e az átalakításhoz a kellő támogatás Ginsburg halála után.