Az Altamura ember orrának titkai

A dél-olaszországi barlangban talált Altamura-ember szinte ép orrürege ritka lehetőséget adott a kutatóknak arra, hogy pontos képet alkossanak a neandervölgyiek légzőszervi anatómiájáról. A digitális vizsgálatok szerint a belső orrszerkezet meglepően hasonló a modern emberéhez, ami új megközelítésbe helyezi a hideg éghajlathoz való alkalmazkodásról szóló elméleteket, és azt sugallja, hogy nagyobb anatómiai változatosság jellemezhette a fajt, mint korábban gondolták.

A neandervölgyi orr rejtélye

Egy különleges, szinte sértetlen neandervölgyi koponya digitális vizsgálata új megvilágításba helyezi a neandervölgyi orr kialakulásáról szóló elméleteket. Az Altamura-ember koponyáját 1993-ban fedezték fel a dél-olaszországi Altamura közelében egy barlangban. A csontvázat vastag kalcitréteg borítja, ezért a kutatók a helyszínen hagyták, hogy elkerüljék a sérüléseket. A lelet 130 000–172 000 éves, és valószínűleg ott halt meg, ahol ma is fekszik.

Az Altamura-ember egyedülálló orrürege

A példány különlegessége, hogy orrürege szinte tökéletesen megőrződött. Ilyen állapotban semmilyen más emberi fosszílián nem maradt fenn ez a kényes anatómiai rész. A kutatás – amelyről egy friss tanulmány számolt be – lehetőséget adott arra, hogy pontos képet alkossanak a neandervölgyiek belső orrszerkezetéről.

Costantino Buzi paleoantropológus szerint a neandervölgyi orr nyílása általában nagy volt, és a fejlődésük során még nagyobbá vált. A korábbi feltételezés úgy szólt, hogy ez a hideg, száraz éghajlathoz való alkalmazkodást szolgálta: a nagy orr és a tág légutak felmelegítették és párásították a levegőt, mielőtt az elérte volna a tüdőt. A gond csupán az volt, hogy a finom orrcsontok – a rostacsont, a vomer és az alsó orrkagyló – minden más neandervölgyi koponyában hiányoztak vagy töröttek.

Digitális szondák és 3D-modellek bontották meg a csendet

Buzi és csapata egy „virtuális paleoantropológiai” projekt keretében dokumentálta a leletet. Endoszkópos kamerákkal videót készítettek az orrüreg belsejéről, és először hoztak létre 3D-s fotogrammetriai modellt a neandervölgyi orr finom belső csontjairól.

Az elemzés meglepő eredményt hozott, az Altamura-ember belső orrszerkezete nem különbözött lényegesen a modern emberétől. Bár a neandervölgyiek testfelépítése – rövidebb végtagok, masszívabb törzs – valóban alkalmazkodott a hideghez, az orr esetében nem találtak ilyen egyértelmű mintázatot.

Todd Rae paleoantropológus szerint a korábban feltételezett három „egyedi” neandervölgyi orrjelleg közül kettő nem mutatható ki az Altamura-embernél. Ez azt sugallja, hogy a fajon belül nagyobb anatómiai változatosság lehetett, mint amennyit a töredékes leletek alapján korábban gondoltak.

Buzi azonban óvatos: a fajon belüli variabilitást jelenleg szinte kizárólag ez az egy lelet támasztja alá.

Miért volt akkor olyan nagy a neandervölgyi orr?

A kutatók szerint a válasz talán nem a hidegben keresendő. Rae úgy fogalmazott, hogy a korai Homo-fajok többségének széles orra volt, és a modern emberek nagy részének is az, kivéve a sarkvidéki populációkat. A neandervölgyi orr tehát inkább a nagy test oxigénigényének kielégítését szolgálta, mintsem egyedül a zord európai éghajlathoz való alkalmazkodást.

Buzi szerint több egymást erősítő környezeti és élettani tényező formálhatta a neandervölgyiek arcát. Ennek eredménye egy olyan modell lett, amely eltér a modern emberétől, mégis tökéletesen működött a késő pleisztocén Európa kemény körülményei között.